Volt egyszer egy játék(os)…

Mindenki életében van legalább egy dolog, amiért lelkesedik. Lehet ez egy átmeneti állapot vagy akár egy életre szóló szenvedély, de biztosan találnánk ilyet. Én is sok mindenért lelkesedtem már életem során, és e szenvedélyeim egyikéről szól ez az írás.

Talán gyerekesnek fog tűnni, hogy egy játékról kezdek írni, és nem ismertető lesz belőle, hanem valami sokkal személyesebb. Talán még az is felmerül, hogy vajon megérdemli-e egy játék ezt a bánásmódot? Minek kellene megemlékezni róla? A játékok jönnek- mennek és egyik olyan mint a másik: ideig-óráig elvan velük az ember, aztán kiadnak egy újat, a régi meg megy a fiók aljára.
Mégis, egyszer-kétszer az ember ráakad valamire, amit valahogy nem enged el olyan könnyen, és folyton leszedi róla a fiókban rápakolt cuccokat. Mintha még számítana. Mintha többet jelentene.

Az én esetemben ez a Test Drive Unlimited.

A történet 2007-ben kezdődött, amikor rábukkantam a róla szóló beharangozóra. Egyből eszembe is jutott, hogy hiszen én kisgyerekként már játszottam egy ilyen nevű játékkal. Követni kezdtem a róla szóló híreket, és egyre jobban tetszett amit láttam, hallottam.
Aztán a játék megjelent, és tovább olvasgattam róla, nézegettem a fórumokat PH!-n és SG-n, de a gépem túl öreg volt hozzá. Először új gép kellett.

Végül is 2008-ban, egy új PC-vel felszerelkezve már semmi nem állt az utamban; megvettem és elmerültem benne.
Először csak a nyitott világa fogott meg, nem igazán foglalkoztam a többi játékossal, maximum, ha felidegesítettek valamivel. Aztán felfedeztem, hogy az igazi élmény az, ha vannak haverok a játékban és lehet velük gurulni, beszélgetni és társaságban lenni.
A totális függőség akkor lett rajtam úrrá, amikor átléptem a Hardcore játékstílusba. Ez a játék szempontjából megváltozott (nehezített, bár nem realisztikusabb) fizikát jelentett leginkább, de vele együtt bekerültem egy olyan csapat játékos közé, akikkel óriási élmény volt minden gurulás.
Innentől azonban óhatatlanul is elkülönítettem magam egy másik csoporttól, a „normál módosoktól.” Normál módnak a játékban az első pillanattól fogva elérhető módot értjük, ami egy sokkal árkádosabb karakterisztikát jelent. A fórumokon időnként ádáz szócsaták dúltak a két tábor legelszántabb képviselői között. Én ezeket kihagytam, mert elvből nem vitatkozom. Én jól éreztem magam HC-ban, és ez elég is volt.

Mekkorákat „krúzoltunk!” Volt, hogy órákat ültem a gép előtt. A legdurvább az volt, amikor egyszer csak azt vettem észre, hogy odakint hajnalodik. Ez azt jelenti, hogy legalább hat órát hajtottam egyhuzamban. Ez azért történhetett meg, mert az amerikaiak csak éjfél körül kezdtek megjelenni, és így nagyon kitolták számomra a játék végét. De nem csak velük toltam, volt ott mindenféle náció, magyarok is, persze. Sok jó haverom volt a játékban. Van akivel máig írunk néha egymásnak. A játék nyelve angol volt, így akár nyelvgyakorlásnak is felfogható volt egy-egy ilyen este. Angoltanárként persze, már nem használnám fel az ott elhangzott mondatokat.

Minden jó, ha jó a vége? Nem, nem egészen.
A játék öregkorba lépett, és szállingóztak a hírek a folytatásról. Nagy reményekkel vártuk, amíg ki nem jött az első nyilvános béta, amire sokan kaptak kulcsot, de azok, akiknek a véleménye nekem számított, mind kiábrándítóan nyilatkoztak az új játékról. A lényeg mindig ugyanaz volt: ha HC-s vagy, nem fogod szeretni.
A sok negatív vélemény hónapokig visszatartott a játék megvásárlásától és az óhatatlan gépfejlesztéstől. Végül is 2011 nyarán mégis beadtam a derekam; összeválogattam egy új gépet, és megvettem a TDU2-őt.
Nos, ez a döntés lavinát indított el. A játékkal eltöltött idő egyre inkább kényszeredett bizonyítási folyamatnak tűnt, ahol is én megpróbáltam bebizonyítani saját magamnak, hogy ez a játék igenis jó, csak más, mint a TDU volt. Egy hónap játék után ez egyre nehezebben volt tartható, mert addigra felfedeztem egy csomó mindent, megcsináltam az összes versenyt, szóval belaktam a játékot. Már az is sokatmondó volt, hogy nem éreztem az igényt, hogy minden nap játszanom kéne vele (ezért is tartott hetekig). Valahogy nem fogott meg.
Ennek a legnyilvánvalóbb oka az volt, hogy majdnem az összes korábban meglévő haverom már akkor elhagyta a játékot, amikor én még javában a gépemet válogattam össze, tehát a régi társaságom sem volt jelen. Voltak persze új ismeretségek, és a régiek közül egy-két ember szintén felbukkant, de az ő lelkesedésük sem volt a régi. Krúzok alig voltak, és az autók fizikája amúgy is nagyban tompította a vezetési élményt.
Még több hónapot nyűglődtem így, megvártam egy frissítést, ami hozott némi változást a vezethetőség terén, de sajnos nekem ez sem volt elég. Egyre hosszabbak lettek a szünetek, már alig játszottam. Ott álltam egy 10 hónapos géppel, amit sosem használtam ki igazán, és megkeseredve néztem, amint hétről-hétre veszít az értékéből. Végül 2012 májusában úgy döntöttem, hogy megszabadulok a játéktól, és... vele együtt a pc-mtől és minden egyébtől is, amit valaha játékhoz vettem. Buktam az egészen pár tízezret, de nem panaszkodom. Értelmetlen lett volna fenntartani azt a helyzetet. Még viszonylag jó pénzért eladtam a gépet, a G25-öt, a joystickot, és magát a játékot is. Látványosan lezártam egy korszakot.
Lélekben azonban nem sikerült ennyire hatásosan a lezárás: az eredeti játék emléke velem maradt. Végül szóltam az egyik amerikai srácnak, aki sok felvételt készített annak idején, hogy pakolja vissza YouTube-ra azokat a videókat, mert én a mai napig néző lennék rájuk. Ennek eredményeként, most újra elérhető néhány az akkor készült videók közül.

Ha valakit érdekel, hogy milyen is az a hangulat, ami annyira rabul ejtett pár éve, íme:
[TDUTimes]
Magamra is rátaláltam egy másik videóban (nem mintha ez lényeges lenne bárkinek rajtam kívül):
Éjszakai krúz

Ezek a videók ma is nagy élményt jelentenek a számomra. Néha visszatérek, és újra megnézem valamelyiket egy kis múltidézés gyanánt, de ma már nem játszom PC-n. Semmivel. (Mással is játszottam annak idején, nem csak a TDU-val) Az új bejelentések, előzetesek és tesztek ugyan időnként még megingatnak, de már nem lendülök vissza a másik oldalra.
A gamer-kocka korszaknak vége.