Cím: Ismeretlen - Chapter 5

Chapter 0, Chapter 1 , Chaper 2, Chapter 3,
Chapter 4

Chapter 5 - Bezárva

Elkövettük a legnagyobb hibát, amit elkövethettünk. Miközben mindenki az ide érkező objektummal volt elfoglalva. Miközben mindenki azon foglalatoskodott, hogy megnézzük, honnan jött és eljussunk oda, senkinek eszébe nem jutott a közvetlen környezetünkben körülnézni, nincs-e esetleg társasága. Nos, volt. Greg és Meli pedig saját bőrén tapasztalhatta meg eme nemtörődömségünket. Egy újabb objektum érkezett a légkörbe, csak sajnos ezúttal emberi áldozatokkal is járt a dolog. A beérkező röppálya keresztezte a Webb aktuális helyzetét el is tűntetve ezzel a föld színéről és vele együtt az ott állomásozó űrsiklót is, a legénységével együtt.

Legalábbis ez volt, amit tudtunk. Mindenki csak meredten ült, mindenki talán a másikra várt, de igazából ez a sokadik olyan helyzet az elmúlt időszakban, amikor azt éreztem, hogy itt a vége. Vagyis éreztük. Nem hiszen, hogy lenne ember, aki jelenleg nyugodtabb lelki állapotban lenne, mint bárki más itt.

Persze, sokáig nem kellett várni, hogy valaki megtörje a döbbent csendet, így bár hulla fáradtan, de mindenki erőn felül pattant a helyére, hogy kiderítsük mi is történt valójában.

Mivel az újonnan érkező objektum gyakorlatilag a kertünkben volt, mire észleltük, nem volt nehéz, hogy rádöbbenjünk, ez bizony pontosan ugyan olyan objektum, ugyan olyan mozgással, mint az északi sark felett állomásozó párja. Legalábbis amennyire meg tudtuk ítélni. Egyetlen apró különbséggel: ez a déli sark felé tartott.

Némi kis megnyugvásra adhatott okot, hogy az első ide érkező objektum sem jelentett fenyegetést igazából azóta sem, azért mégiscsak volt némi kis aggodalom mindenkiben. Vajon csak kettő van belőle? Abból kiindulva, hogy az első az északi sarkon tanyázik, ez pedig a déli sark felé tart, talán feltételezhető, hogy ketten vannak, de hát mihez képest is feltételezzünk? Fogalmunk sincs mind a mai napig, mi a fene, vagyis, most már fenék ezek, és vajon mit akarnak tőlünk. Csinálnak-e valamit, vagy ami még érdekesebb kérdés, van-e ott valaki?

-A második objektum megérkezett a célállomáshoz, – szólt valaki az iroda másik szegletéből – pontosan a déli sark felett állapodott meg, ahogy arra számitani lehetett.

Hát ez gyors volt, mormogtam magamban. Itt meg még mindenkin a tanácstalanság látszik továbbra is. Fogalmunk nincs, mi történhetett az odafent lévőkkel, túlélhette-e valaki egyáltalán ezt az egészet, de ami még nagyobb baj, halvány lila gőzünk nincsen, mi is zajlik körülöttünk.

Kérdően pillantottam Teddy-re, aki csak lazán rám nézett:

-Menjetek, nincs időnk teketóriázni. Már főleg nincs.

Hát nem kérdeztem, fogtam magam, meg Scott-ot, és indultunk az idő közben már megérkező autónkhoz, hogy induljunk Dallasba.

Egy darabig csak csendben ültünk a hátsó ülésen, és meredtünk magunk elé. Valahogy azért mégiscsak két jó barátunk hagyta ott a fogát odafent. Miközben ezek a gondolatok jártak a fejemben, az autó ablakán kibámulva épp megpillantottam a semmi vált Webb darabjait, amint a légkörbe hullva elégtek. A fenébe is már, valaki mondjon már végre valamit. Én itt ülök a kocsiban, közben nem tudunk semmiről semmit. Nem jó ez így.

Előkapartam a telefonom, hogy némi információt szerezzek, mi is történik épp, majd abban a pillanatban az autónk fogja magát, és vissza fordul.

-Mi a fene? – tettem fel a kérdést a sofőrünknek.

-Új parancs érkezett. Floridába mennek.

Hogy mi? Egyetlen hely van ahova most ott mehetünk, az pedig a kilövő állomás. Nem sejtek jót. Fogtam a kezemben lévő telefont, és olyat tettem, amit nem sokszor teszek. Hívtam Teddy-t..

Annyi információt zúdított rám, azt se tudtam hova kapjak. Úgy tűnik a kocsiban lévő mélázásom tovább tartott, mint számomra tűnt, mert odabent közben nem tétlenkedtek, és zajlottak az események rendesen. Kezdjük azzal, hogy Greg-ék hihetetlen szerencsével ugyan, de túlélték az egész cirkuszt odafent. Azért ez így az elején eléggé meg tudta nyugtatni az embert és rögvest könnyebb volt odafigyelni a felém áramló egyéb információkra. Persze, az hogy túlélték, az egy dolog, épp a világűrben sodródnak a semmibe. Se nyilván már erre is van terv, máskülönben nem tájékoztattak volna. Nem lennék a helyükben, mitagadás. A jó hírre a mellettem már-már szundikáló Scott is megébredt, így nem volt elég a telefonra figyelnem, a másik oldalamon még ő is folyamatosan piszkált, hogy mondjam már mi van. Persze, érthető. Én is ezt tenném.

Hát az van, hogy fent az űrállomáson ott tanyázik egy Dragon űrhajó, amivel épp próbálják elkapni őket. Ha sikerrel járnak, viszont nem az ISS-re fognak vissza térni, hanem a ránk váró új űrhajóra – mi fene, már kellene neki egy név – ahova mi is mentünk volna kiképzés után, hogy a már felszerelt új meghajtót próbára tegyük. Csakhogy még a meghajtó sincs fent, meg a kiképzés is lefújva. Elégedjünk meg annyival, amit anno mindenki kapott belépéskor? Nagyon remek lesz így, ez az amúgy sem sétarepülésnek induló mutatvány. De hova ez a sietség? Erről már nem kaptam információt. Mire végig gondoltam volna magamban a dolgokat viszont már meg is álltunk a központnál. Sejtettem én, hogy nem autóval fogunk Floridáig menni..

-Gyertek velem a tárgyalóba! – fogadott minket idő közben a központba visszatért Dave.

Ám úgy látszik, hiába tud bármelyikünk is többet a másiknál, mostanra olyan állapotra jutottunk, hogy a csend lett az új alvás, így komor léptekkel, egymást követve mentünk el a liftig. Beszállva se sokat változott a helyzet, és megvallom, én magam sem vágytam nagyon semmi másra abban a pillanatban. Ennyi információt, ennyi történést feldolgozni, miközben lehet, hogy mindenki életéért küzdünk, nem kis mentális feladat. Kell egy kis csend, na.

Mikor megérkeztünk, meglepetésemre elég sokan vártak minket a tárgyalóban. Voltak ismerős arcok tervezők, mérnökök, asztronauták. Hosszú volt a lista. Bementünk és leültünk a megmaradt helyekre, a hátunk mögött pedig bezárták az ajtót, majd Teddy állt fel az asztalfőnél.

-Uraim, – kezdi mondandóját – bizonyára mindenki többé kevésbé tisztában van a helyzettel, azonban történtek dolgok, amik keresztül húzták az előzetes terveinket..

A terveinket? Azt, ami amúgy is septében lett összedobva. És mi is lett volna? Míg mi a hozzánk csapódó Dave kíséretében a dallas-i bázison kaptunk volna egy gyors kiképzést, addig a másik csapat a tőle telhető gyorsasággal fogja a prototípust, és felviszi a hajóhoz, hogy a fent lévő Greg és Meli irányításával a lehető leghamarabb beépítse. Majd visszajönnek, és immáron velünk kiegészülve, Greg, Meli, Scott, Dave és jómagam alkotta csapat felmenjen a hajóra a lehető legtöbb készlettel felvértezve, és megpróbálja a lehetetlent: elvigye a hajót.

Ehhez képest most az van, hogy míg fent megpróbálják őket elkapni, addig innen lentről mindannyian kvázi egyszerre indulunk fel, hogy aztán míg a meghajtót szerelik, addig Scott a saját rendszerét integrálja, mi, többiek pedig improvizálva megpróbálunk felkészülni arra, amire nem lehet. Közben feltöltjük a készleteket, majd amint mindenki más visszatér a földre, mi a hold felé vesszük az irányt és kellő távolságra eltávolodva a Földtől, beindítsuk a csupán órákkal korábban elkészült meghajtást. Jó vicc, nem? Hát.. Mi nem nevettünk.

-Uram, ha szabadna – vág közbe valaki – mire a nagy siettség?

-Ez így valóban elég meredek lesz.. – teszem hozzá immáron én.

Hogy mire? Emlékeztek, hogy leszállt a második objektum a déli sark fölé? És emlékeztek, hogy azt mondtam, nem nagyon kellene aggódni, mert az első sem jelentett ezidáig veszélyt? Én emlékszem, csakhogy ezek után Scott-al én az autóban merengtem, miközben minden megváltozott.

A második objektum pozíciójának elfoglalása után nem sokkal hirtelenjében mindkét objektum aktivizálta magát. Hatalmas energiakisülések kíséretében egy sugarat lőttek az ég felé, amik végül az egyenlítőnél találkoztak. És terjednek. Amolyan ernyő szerűen oszlanak szét az égbolton, és egyelőre senki sem tudja, hova vezet mindez.

-És emiatt a siettség? – kérdezi Scott.

Majd hirtelen feláll mellőlem Dave és az igazgató mellé sétál

-Emiatt, – veszi át tőle a szót – ugyanis miközben úton voltam ide, személyesen volt szerencsém látni, ahogy a légkörbe hulló távcső darabjai becsapódnak felülről a kialakuló ernyőbe..

-Micsoda? - vág közbe valaki – akkor ez tulajdonképpen olyan mint egy pajzs?

Jogos a kérdés, és a döbbent arcokat elnézve eléggé megfagyott mindenki a hallottaktól. Nekem csak pörgött az agyam. Vajon mindkét irányba zár? Mit okozhat ez nekünk? Levegő és a napfény vajon átjut, vagy végleg burokba zár bennünket?

-Nem tudjuk. – szólal meg Dave – Azonnali vizsgálatok indultak, hogy minél többet megtudjunk róla, de egyenlőre csak annyi biztos, hogy a szilárd anyagokat egyik irányba sem engedi át. Jelenlegi ütemét nézve pedig nagyjából egy hetünk van, amíg teljesen körbe ér a bolygón.

-Egyelőre azonban – szakítja félbe Teddy – nincs vele könnyebb dolgunk, mint az objektumok vizsgálatával. Ezért nincs időnk tétlenkedni. Lépnünk kell, amíg lehet.

Ez baj. Ez nagyon nagy baj. Bár nem tudjuk, mi fog történni, ha teljesen összezár, de annyi bizonyos, hogy ha nem jutunk fel tőle, akkor mindennek vége. Sok mindent nem tehetünk akkor már. Bezárva leszünk. Nem tudtam, mi hiányzik még.

Persze joggal vetülhet fel a kérdés mindenkiben, ha már oda küldtük az egész flottát az északi sarkhoz, akkor itt volna ideje bevetni, nem? Hát.. Gondolkodnak már ezen a seregnél is, azonban míg nem tudunk semmit, nem biztos, hogy túlságosan nyerő ötlet egy energianyalábot árasztó eszközre lövöldözni. Arról nem beszélve, hogy ha a kibocsátott nyalábok pajzsként löknek el mindent maguktól, nincs okunk hinni, hogy maga az objektum ne volna védett. Már csak abból is kiindulva, ha én hoznék létre egy ilyen eszközt, az lenne az első dolgom, hogy megvédjem. Nyilván ők sem hülyék. És hát nyilván nem, bárkik is ők, hisz itt vannak, bárhonnan is jöttek.

Az ülés lezárult. Bár mindenki tudja, hogy nincs időnk tévelyegni, valahogy senki sem iramodott neki, hogy végezze a dolgát. Valahol érthető. Mindent vagy semmit akció ez, és hát valljuk be, ha sikerrel is járunk, a neheze számunkra csak utána jön. Információink alapján a Dragon űrhajókat, és a NASA siklóit már készítik a kilövésre, egyszerre mindent viszont nem lőhetünk fel, igy míg a mérnök csapat a helikopterekkel már úton, hogy a földi úton lassan oda érkező meghajtás fellövését intézzék, majd utána menjenek, addig nekünk volt némi időnk, hogy átgondoljuk a dolgokat kicsit. Egy valamit tudtam, én látni akarom mindezt.

Igy Teddy-t követve az irányító központba mentünk, hogy az élő kapcsolat lévén saját szememmel láthassam, amit még mindig nem hiszek el. És két pillanattal később már ott is volt előttem. Gyönyörű volt. Félelmetes, de gyönyörű. Maga az objektum továbbra is egy helyben lebegve állt a sarok felett, de az eddigi kopár, élettelen fémkupac valami egészen más formát öltött. A tetejétől kiindulva, mint a narancs gerezdjei, kisebb részekre vált és minden második cikkely kiemelkedett valamelyest a többi mellől. De nem is ettől volt gyönyörű. Az egész eszközön át cikázó égszínkék, villámra hasonlító kisülések az eszköz tetején összefutva, ahogy az ég felé kilőttek, valami lebilincselő látványt nyújtott. Ami érdekes, hogy az égbolton szétterjedve már elvesztette színét, és amolyan tejüveg szerűen terültek szét. Mérések alapján valahol 15000 és 20000 méteres magasságon, és az egyenlítőnél mért legnagyobb széllessége ekkora már közel 300 km volt.

-Uram? – fordultam az igazgató felé – Arra van már tervünk, mégis mit fogunk tenni, ha merő véletlenségből minden rendben megy, és oda jutunk a Juniperhez?

-Nos Steve – felelte – bárkik, vagy bármik is ezek, már nem az a célunk, hogy új bolygót keressünk magunknak, hanem, hogy bármi áron megvédjük a mostanit, bármely rövid ideig is szolgálhat még lakhelyül az emberiségnek – sóhajt – hát ez a tervünk..

Egyszerű, nemde? Fogalmunk nincs, kivel vagy mivel állunk szemben, fogalmunk sincs, mi vár ott ránk, de induljunk el egy olyan technologiával, amiről halvány lila gőzünk sincs, működni fog-e és ha már ott leszünk csináljunk valamit az emberiség jövőjéért.

-Uraim, van némi kis idejük, javaslom pihenjenek, mert aztán már nem nagyon lesz rá lehetőségük. – folytatta.

-Uram, – feleltem – ha nem bánja indulnánk is a helyszínre, itt már úgy sem tehetünk semmit. Majd ott pihenünk. – néztem közben a többiekre, akik egyetértően bólogattak.

-Semmi akadálya Steve, menjenek. A helikopter fent várja magukat.

És uram! – néztem vissza, miközben elindultunk – Sok szerencsét mindannyiunknak..!

Már nem szólt semmit, csak bólintott, de látszott az arcán, hogy szükségünk lesz rá. Nem csak nekünk, nekik is legalább annyira. Hisz ha sikerrel útnak is indulunk, ők itt maradnak bezárva. Ki tudja, mi fog történni ha körbe ér a pajzs, vagy milyen meglepetés vár még az itthon maradottakra. Senkinek sem lesz ez könnyű.

Repülve hamar célhoz értünk, és mivel még sem a rakomány, sem a mérnöki csapat nem indulhatott útra, valóban volt időnk pihenni. Pár kisebb szoba szerencsére akadt, ahol lehajthattuk a fejünket, így nem sokat gondolkoztam azon, hogy mi is legyen. Aludtam. Nem mondanám, hogy jól, de legalább aludtam.

Ugyan tenni, már nem tudtunk semmit, de azért nem engedtük el a zajló események forgatagát sem. Másnap mire felébredtem, már készen álltak a meghajtó fellövéséhez, a mellette lévő indítóállásnál pediglen a mérnöki gárda várakozott a beszállásra, hogy 1 órával az első hajó után, ők is felmenjenek.

Scott a laptopját bújta folyamatosan, így szerencsére azzal a jó hírrel ébresztett bennünket, hogy a Dragon X sikeresen befogta a két elveszett bárányunk, így Meliék már az új hajón várják a pár órán belül megérkező csapatot, így rögvest neki is állhatnak majd a munkának. Mi csak holnap tudunk utánuk menni, mert fel kell készíteni még másik 2 hajót, hogy minket és velünk együtt a készleteket is felküldjék. Mit ne mondjak, rég nem pihentem ennyit. Greg és Meli meg úgy döntött, nem jönnek vissza, ha sietünk, akkor siessünk. Van benne valami. Szerencsénkre a pajzs épp a föld másik oldala felé kezdett térhódító hadműveletébe, így az adatok alapján még van időnk feljutni és az ott jelenleg szorgosan tevékenykedő embereknek pedig vissza. Bár szorít az idő, de talán úgy tűnik, ez a része nem lesz lehetetlen. A többi már más kérdés..

Miközben ebédelni készülődök és a többieket várom, Scott rémült faarccal állít be a kantinba. Baj van már megint. Látom rajta. Mi jöhet még?

-Mi az? – nézek rá kérdőn.

-Baj.. Szerintem nagy baj – feleli – ezek a f.., á nem mondok inkább semmit, atomot akarnak küldeni az egyikre.

-Hogy mit? – jelenik meg Dave is a háta mögött – Megőrültek ezek?

Úgy látszik meg. Küszöbön az emberiség pusztulása, de ezek még mindig lövöldözni akarnak. Nagyszerű. Fogalmunk sincs mi a fene történik, és mit okozhat ez az egész, de ezek egy energiabombára akarnak még atomot is dobni. Hát ez nagyszerű. A NASA keze persze meg van kötve. Csináljuk a dolgunk, de ha a hadsereg azt mondja lövünk, akkor nekünk kuss van. Nem tehetünk mást, mint össze kapni magunkat, aztán a feladatunkra koncentrálni. Hát azt hiszem, mi is már csak a hajón eszünk majd.

-És mikorra tervezik? – nézek Scott-ra.

-Holnap – rebegi – valamikor holnap.

A még üres tányérjainkat ott hagyva, azonnal a dolgunkra indultunk, hogy mielőbb feljussunk, a szerintünk közelgő katasztrófát megelőzve. A kevéske kis időnk, úgy látszik még inkább megfogyott.

Mindenki aki csak élt és mozgott a bázison azon dolgozott, hogy a két úton lévő hajó után felkészítsük a másik kettőt a másnapi indulásra. Talán nem túlzás azt mondanom, senki nem alud egy szemernyit sem egész éjszaka, csak fáradhatatlanul dolgozott, hogy mielőbb útnak indulhassunk. Megérte, hisz talán hajnali 5 felé járt az idő, mikor oda szóltak: fiúk, indulás beöltözni.

Nem tudom, az elmúlt napok forgataga, vagy a még mindig kevés alvás-e az oka, de a köztes rész valahogy teljesen ki is maradt. Egyik pillanatról a másikra arra eszméltem, hogy beszíjjazva ülök a kapszulában és épp a kilövésre várunk. Csak bízom abban, hogy közben nem maradtam le semmiről. A kissé kényelmetlen ülésben ülve sikerült rádöbbennem, hogy hamarosan az űrbe megyek és talán sohasem jövök vissza. Vagy ami rosszabb, túl sem élem az egészet. Jelen helyzetet tekintve mondjuk nem is tudom, ki jár jobban, akik maradnak, vagy mi, akik megyünk az ismeretlenbe? Hamarosan ki fog derülni, úgyhogy már késő ezen rágódni.

Ebben a pillanatban megremeg alattunk a szék. Ahogy körbe nézek azért a többiek arcára is kiült némi félelem. Nem hiába, lehet bárki, bármilyen bátor, azért mégiscsak olyan dologra készülünk, amit előtte, soha senki sem csinált még.

Ahogy elkezdtünk emelkedni és jobbra tekintettem, a szemem sarkából egy hatalmas villanásra lettem figyelmes. Uram isten, ezek kilőtték az atomot. Repültem a világűr felé, és nem tudtam, mi vár ránk és mi vár azokra az emberekre, akiket magára hagytunk. Nekem ugyan már nincs senkim, de Scott, feleségét hátrahagyva száll épp az ismeretlenbe. Valószínűleg nem tudom felfogni, amit ő érezhez most. Magáért, és hátra hagyott családjáért is aggódik, miközben vállvetve velünk az emberiség megmentéséért indulunk harcba. Ahogy ezen gondolatok átszaladtak a fejemen, egy harsány riasztás csapta meg a fülünket.

„Vigyázat, ütközés veszély! Vigyázat!„

Közölte velünk a számitógép hangja, majd a szemem sarkából, az elcsitulni látszó robbanás fellege mögül, elém tárult a rohamtempóban közelítő pajzs két oldala..

Folytatása következik...