Silence! I kill you!

Sokat agyaltam rajta, kell-e írnom PH-s karrierem talán legmeghatározóbb eseményeiről, melyek szorosan követték egymást. Arra jutottam, hogy nem ártana írásban rögzíteni az ezzel kapcsolatos érzéseimet, de valahogy nem volt meg az a bizonyos blogger késztetés, amit azért olyan nagyon nem is bánok. Az minden bizonnyal közrejátszott a dologban, hogy amíg saját szórakoztatásomra elég riktán, mondhatni szórványosan, elvétve írok, addig hivatalból már nem vihetem tovább ezt az alacsony produktivitást, elvégre vannak velem szemben támaszott követelmények. Viszont talán pont ez a lendület,
ez az újonnan kialakult rutin segít abban, hogy készítsek egy újabb személyes bejegyzést.
Maga az indíttatás azonban annak köszönhető, hogy sikerült egy (hosszabb kör)mondatban összefoglalnom az érzéseim.

Moderátorrá válni olyan, mint hazatérni a többszörös gyilkosság miatt jogosan kirótt szabadságvesztést követően: örülnek a haverok és még mindig tudunk együtt lógni,
de sosem tudhatom, hogy megmaradt-e irántam a korábbi bizalmuk, vagy fél szemmel azt figyelik, mikor szúrom őket is gyomron - vagy hátba, mikor mondjuk valamelyik cikkemet kritizálják.

Ez szokás szerint egy nagyon személyes bejegyzés, úgyhogy nem akarok mindenféle lófaszjóskákat hallgatni, akik megmagyarázzák, hogy csupán azért érzek így,
mert egy gyermekkori trauma kivetülése megakadályoz abban, hogy...