Elrepült fölöttünk az idő vasfoga

A címben szereplő képzavar egy másik zavarhoz, mégpedig az éppen aktuális halottak napi őrülethez kapcsolódik, igaz, csak áttételesen. Minden bizonnyal az a barátom is kölcsönözte valahonnan ezt a fordulatot, akitől én lenyúltam. Ne firtassuk, mert őszintén megvallva, jelenleg egy hatásvadász cím, semmi más.
A mai nap folyamán szerezett néhány tapasztalatom viszont korántsem vicces vagy hatásvadász, még annyira sem, amit az alkalom esetleg megengedne. A temetők közelében kialakuló zsúfoltság, és az ezzel szinte automatikusan járó emberi ingerültség szokványosnak mondható, de a mizéria sajnos nem állt meg ezen a szinten. Az egymás hegyén-hátán, kereszteződésben, járdákon, erdőn-mezőn parkoló autók, a virágárusok pofátlansága se újdonság, ahogy a lökdösődő, megemlékezősre legkevésbé hasonlító honfitársaink ábrázatának látványa sem.
Viszont számomra új volt a parkoló autók közt "szívbeteg kisgyereknek" pénzt tarháló "alapítványi kommandós", aki rövid magyarázkodásom után (miszerint csak visszaszaladtam az ottfeledett mécsesekért az autóhoz, a pénztárcám a feleségemnél hagytam, így ezúttal nem tudok adni) lesújtóan megjegyzi, hogy "szép dolog, mondhatom". Égett a pofám, pedig gyakran adakozok hasonló "alkalmakkor". Valószínűleg adtam volna ma is, ha tehetem, ám ehelyett magyarázkodni kényszerültem. Szemmel láthatóan hiába, talán a fukarok is hasonló szöveggel szoktak előállni...
Szokatlannak hatott még a temető biztonsági szolgálatának szinte könyörgő magyarázkodása, amit a kapuba parkoló hölgynek adtak elő, kérlelve, ugyan ne hagyja furgonját a bejáratban, mert rövidesen érkezik egy halottas kocsi. Nem vártam meg a végkifejletet.
Távozáskor (este 6 óra körül) a virágárusok egyikének elkapott megjegyzésére is felvontam a szemöldököm. Kb. így hangzott: Mosmá' annyié' adom, amennyié' viszik, holnapra úgyis elhervad (rám rohad?) az egész." A következtetések levonását a kedves blogolvasóra hagyom...
Megemlékezős kultúra 2007.