Életem első rovaros verse

Persze az eredetit nem én írtam, hanem ijjájom.

Kegyetlen világ, gondolatok kavalkádja fejemben
mire eszmélek, már légy pancsol a levesben.
Fáj a sorsnak eme igazságtalan tette,
hogy ebédemet ily galád módon beszennyezte.

Nyitnám a számat, hogy kiáltsam a nagyvilágba:
miért versz ó sors engem ennyiszer a sárba?
Látszik, hogy gyáva ő, nem jön soha szembe
orvul, láthatatlan hull a finom levesbe.

Undorom erős, már szólni sem tudok
húz a mosogató felé, végre megszabadulok.
Igaz, lim-lomokon tapos lábam, alig férek,
S nézzétek a konyhabútort - rajta párhuzamos élek!

Húzza lefelé a nagy feneketlen mélység,
lefolyóban tűnik tova az ázott rovar-rémség.
Sikerül? Lesz erőm? Meg tudom még enni?
Fogjátok a kezem, az émelytől alig tudok menni!

Lesz-e aki elkap, s felém nyújtja kezét,
ha közben eszembe jut a légy, az a szemét?
Kinevet inkább, minthogy segítsen
ő, aki azt is jól viselné, hogy tücsköt reggelizzen.

Azt hiszem legyőz az undor, túl közel a határ
a légy vagy az elmém? Nem is tudom már.
De nagyon bosszantó, akármi is teszi
hogy az étvágyam végleg elveszi.