Hol rontottam el, hol vesztettem el a hangom?

Egy Rumnapló-nak szentelt éjszaka után épp készültem magamban félretenni ezt a kérdést, hogy pontosan mióta, és persze miért nem hiszem már értékesnek a gondolataim, így ezzel együtt saját magam?
Van még értelme megpróbálni görcsösen keresni ezt a pontot az egyre ködösebb emlékeimben, remélve hogy egyszerűen találhatok egy elszigetelt hibát, amit ha felismerek, ma visszamenően kijavíthatok, és több évnyi stagnálás után hirtelen azon a korai időkben felfelé ívelőnek tűnő pályának a mához extrapolált pontján találnám magam?
Mi van, ha egyszerűen csak rájöttem egyszer mindenre, amire szükségem volt, csak azzal a felismeréssel kvázi öngyilkosságot követett el az elmém, most pedig a vonagló zombi tetemem próbál feltámadni, hogy újra (és újra...?) elérje célját (majd egyben végét)?
... és ekkor szakít ki a gondolataimból a kép, hogy én épp lefekvéshez készülök, mikor a szomszédom épp munkába indul. Minden bizonnyal úgy érzi, van értelme az életének, különben nem lenne képes folytatni. Én viszont, anélkül, hogy szubjektív véleményekbe és méricskélésekbe kezdenénk, annyit még mindig meg tudok állapítani, hogy más vagyok mint ő, más mint az emberek többsége.
A probléma, amin leragadtam, talán csak az, hogy nincs válaszom a kérdésre, hogy miként tudnék hatékonyan profitálni az adottságaimból, mert minden bizonnyal nem úgy, ahogy a reggel munkába indulók (ezt már viszonylag egész jól tisztáztam magammal és a világgal is). Viszont magamat sem tudom igazán menedzselni.
Ha túl sokáig gondolkozom, már kissé kitisztul a kép, hogy én már valóban egy második generáció vagyok ebben a testben ezekkel az emlékekkel, de nem feltétlenül zombi. Hagynom kellett széthullanom az elmém, hogy áttörhessen egy áthatolhatatlannak tűnő falat. Viszont innen nézve nem egyértelmű az sem, hogy szilánkokként tényleg áthaladtam az üvegfalon, vagy csak fél úton beleolvadtam? De bárhogy is, túl nagy volt-e az áldozat és létezik-e egyáltalán profit a túloldalon?
A korábbi életem hibája talán az volt, hogy feláldozta magát egy új élet reményében, de ezt már nem írhatom fel hibának a mai verzióban (olyan lenne mint a szüleinket hibáztatni azért, hogy megszülettünk - ez esetben is nehéz vitatkozni az "elődöm eredményeivel").
Lehet, hogy pusztán abból adódik a látszólagos hiány, hogy régen értékesnek tekintettem a gondolatok megosztását, míg ma inkább az motivál, hogy megtartsak magamnak mindent, ami értékes lehet.