Az egészségügy alja

Biztos sokan hallotok rémtörténeteket a magyar egészségügyről. Sokan szerencsére nem jutnak el addig, hogy belülről is alkalmuk legyen megtapasztalni. Az orvosok túl vannak terhelve, a vakolat omlik és a csempék is válnak le, a mosdó meg kritikán aluli - példának okáért az OBSI-ben két vécécsészéből kettőbe nem találtak bele a betegek, a harmadik meg inkább a piszoárba szart.

Mikor bekerültem a műtőbe, az asszisztens készségesen beszélt velem, érdekelte, hogy miért kell összevarni a fejem. Munkahelyi baleset, a konkurencia a hibás. Doki érkezte után felmérte a terepet, öt percig tartott elhelyezni azt a három öltést, de már a huszadik óráját tolta (picit kényelmetlenül is éreztem magam).

Eddig még azt mondanám, hogy happy end, de ugye tíz napot itthon töltök, hivatalos voltam sebellenőrzésre és kötéscserére is - átirányítottak a kerületemben sebészetre (Szent Kristóf). Kinézetre is modernebb hely, WC is kultúrált, de itt megtapasztalja az ember, hogy semmibe veszik, ha nem képes felmutatni lakcímkártyát. A hatvanas éveiben járó sebésznek ugyanis ez volt a legnagyobb gondja, hogy nekem olyan nincs, el se akart látni. Egy költői kérdést tettem fel neki, minek következtében elvégezte azt a baromi megterhelő, alig két perces folyamatot (ellenőrizte a sebet -> semmi baja nem volt, utána meg húzott a fejemre egy új hálót): "Doktor úr, ha valaki feljön vidékről és a fejére esik egy villamos, akkor hazaküldi, hogy ott majd rendberakják?"

Igen. Ezt érdemli egy dolgozó, adófizető, TB-vel rendelkező állampolgár, hogy fejsérüléssel nem akarják ellátni egy kórházban a nyomorult bürokrácia. Köszönjük, a stadionnak tényleg több értelme volt.