Szegény galamb

A galambokat senki sem szereti, mert baromi igénytelen madarak, sok van belőlük, szemtelenek és a kocsitulajok se szívesen távolítják el a járgányukról az ürüléküket. Én semlegesen állok hozzájuk, sőt, neveltem is galambot hat éves koromban (egy tojó az erkélyen rakott fészket, aranyos kis csúf fiókái lettek). Sosem jutott eszembe elhesegetni, seprűvel kergetni vagy felrúgni őket - igaz, némelyik nagyon vonzza a cipőt, de nem fogok csak emiatt kitérni, tanulják meg, hogy nagyobb és nehezebb vagyok (nem, nem léptem még rá galambra).

Siettem most este, aztán félreugrottam a lépcsőháznál, mert ott gubbasztott a lépcső alján, a sarokban. Kicsit közelebb hajolok, rászolok, hogy "He, te galamb, elég rossz helyen vagy". Picit noszogattam pár legyintéssel, de csak épp kidugta a fejét a tollai közül. Ez beteg, nincs már neki sok hátra. Ettől függetlenül rosszabb helyet nem is választhatott volna, csak a mi emeletünkön van négy kutya meg ki tudja mennyi macska a környéken. Fogtam a holmim, közben azon gondolkotam, hogy mihez kezdjek vele - sosem léptem rá semmilyen állatra, de biztos nem lehet kellemes, ha galamb lennék, nem is választanám halálnak, hogy széttépjenek. Mire leértem, már nem a sarokban gubbasztott, hanem egy méterrel arrébb hasalt, remegő szárnyakkal. Valaki (véletlen?) bele is rúgott.

"Hallod tesó, ne csiláld ezt velem". Megesett rajta a szívem, de sokat nem tudtam tenni érte. Visszamentem és lehoztam egy pizzás dobozt, nagy nehezen feltessékeltem rá (nem tetszett neki az ötlet), majd arrébb vittem a lépcsőház mögé. Szerencsétlennek még csak az hiányzik. hogy egy kutya meg is tépje kifele jövet. Kiszórtam a croisscantom maradékát neki, majd sóhajtva fordítottam hátat neki, hiszen az se biztos, hogy a reggelt megéli. Mikor hazaérek, még megnézem, hogy hogy van.