A korona helye - Mentem, síeltem, visszamennék.

Miután tavaly a Mont Blanc régió pályáin siklottam egy pár lécen, idén a franciák keleti szomszédját, Olaszországot vettem célba. A kiszemelt terület Dél-Tirol, pontosabban a Plan de Corones - Kronplatz nevezetű síparadicsom, ahova január harmadikán reggel el is indultunk.

Persze az indulás sem mehetett egyszerűen, mivel szilveszterkor csúnyán kiütöttem magam. Nem, nem piával, s valójában nem is én, hanem valami vírusok tehettek az egészről, az viszont biztos, hogy január elsején délután két-három óra körül 38,5 Celsius fokos testhőmérséklettel rendelkeztem, ami bizony nem kecsegtetett sok jóval a síelést tekintve. Nagy gondot nem jelentett volna a láz, egy évvel korábban Franciaországban is lázasan, sokszor reszketve síeltem, de azért egészségesen csak valamivel szórakoztatóbb. Szerencsére azonban a sok fekvés, temérdek gyógyszer meg rengeteg takaró jobb állapotba hozott, így szinte egészségesen indulhattam útnak.

Az úton sok érdekesség nem történt, párszor megálltunk tankolni, hiába, a százötven lóerős benzines turbómotor nem a leggazdaságosabb fajta, de a végén 7,5 liter körüli átlagfogyasztás jött ki, szóval panaszra nem nagyon lehetett ok. Az út elején egy kis köd nehezítette a vezető dolgát és lassította a haladást, dehát a Keleti főcsatorna már csak ilyen, ködösít. A reggel hét órás indulást tizenhat órás út követte Ausztrián, Németországon át, majd éjfél előtt Olaszországba, a szobánkba is értünk, ahova elég gyorsan felpakoltunk, mert nem volt kellemes a jó meleg autóból kiszállva mínusz tizenvalahány fokban pakolgatni, meg ennyi utazás után már bizonyos testi szükségleteket is ki kellett elégíteni - igen, rendkívül éhesek voltunk mindannyian.

A szoba nagyon barátságos berendezésű és kinézetű volt, valamint ugyanez a jelző alkalmazható volt a tulajdonosra is, aki ilyen késői időpontban is üdvözölt minket, kit olaszul, kit németül, attól függően, hogy ki melyik nyelvben bizonyult járatosabbnak. Később kiderült, hogy nem csak ő beszélte szinte tökéletesen mindkét nyelvet.

A pályával az első találkozás olyan semmilyen volt, le a faluba csak kis nyugis pályák vezettek, de legalább havasak voltak, ez már jó jelnek számított. Csak parkolóhelyet kaptunk rendkívül nehezen, de vasárnap mi másra is számíthattunk volna?

Az első napi program egy kis laza síelés lett volna, azonban szinte egy éve nem síeltünk, így természetesen már ekkor jó alaposan belekezdtünk, az elején csak kezdőbb pályákon, de hamar megjött a kedv, és rámerészkedtünk a fekete pályákra. Nem bántuk meg. Aznap.

Nagyon jó fekete pályáik vannak ezeknek a tiroliaknak, meredekek, de bőven van rajtuk hó, és meglepetéseket is képesek okozni: egyik alkalommal hirtelen le is ültem a pályán, mert egyszerűen eltűnt előlem az egész, s azt se tudtam, hogy hol vagyok, hogyan kerültem a pálya szélére, vagy hogyan lett így vége, teljes tanácstalanság a másodperc töredékrészéig. Persze leülve már nyilvánvaló volt, hogy a pálya folytatódik, csak váratlanul meredekké válik, de kis pályaismeret után már nagyon élvezetes volt ezen a helyen nem megállni, hanem továbbsiklani és érezni, ahogy rövid ideig levegőben van az ember s majd a meredek részen havat ér.

Első nap már felfedeztük a pálya alján található a hangulatos éttermet, ahol viszonylag barátságos áron megétkezhetett az emberfia, gyorsan és finomat ehetett. Például a gulyáslevesük kitűnő volt, krémes, tartalmas, ízgazdag, nagyszerű. Meg gondolom, hogy nagy üstben főzhetik, mert mindig mikor rendeltük, kb. 3 percen belül már hozták is, mint a McDonald's lényegében, csak az ételnek étel, és nem cukrozott kalóriabomba íze van. Ebéd közben megcsodálhattuk az étterem falára kifüggesztett képeket, itt bizony már bőven több, mint negyven éve épült az első felvonó. Ki is épült rendesen azóta, szó se róla. Ebédet követően meg folytattuk a síelést ott, ahol abbahagytuk, csak száguldoztunk széles mosollyal.

Következő nap már kicsit bántuk az előbbi napi villámrajtot, bizony éreztük a lábizmaink, meg a bakancsba se volt már olyan kényelmes bebújni, azonban hívott a kötelesség meg a sípályák, volt mit felfedezni: 250 kilométernyi pálya s számtalan felvonó, sok esetben egymás mellett két kabinos is volt azért, hogy ne kelljen sorba állni és várni. Tudnak ezek az olasz-osztrákok valamit...

Ami rendkívül kellemesen meglepett, az nem is az emberek kedvessége volt, hisz nyilvánvaló, miért is kedvesek a turistákkal, belőlük élnek meg, de érdekes volt megtapasztalni, hogy milyen természetes volt nekik az, hogy két nyelven beszélnek, ezzel megkönnyítve a turisták életét, valamint az együttélést is. Azóta többször is elgondolkoztam azon, hogy ez máshol miért is annyira nehéz?

Magát a síelést nem tudom és nem is akarom leírni, nagyon élvezetes volt, ilyenben eddig nem volt még részem, hogy tíz percig menjek fekete pályán megállás nélkül úgy, hogy a végére már égtek az izmaim, emlékeim szerint ilyen fárasztó síelésben a kezdeti évektől eltekintve még nem volt részem, de nagyon jól esett s már nagyon kellett is. S ez folyt még péntekig, amikor is utoljára lecsúsztunk a pályán, szomorúan.

Hazafele az úton békésen tudtunk haladni, néha egy kis dugó lelassított, de így is sikerült éjfél előtt hazaérni úgy, hogy inkább délelőtt, mint reggel indultunk el San Vigilióból. Hiába, a hazaút mindig rövidebb. Én mégis szívesen vállalnám az utat a Dolomitokhoz akár most is, vagy nyáron bringával a tetőcsomagtartón. Vagy bármikor.