Az utazó

-Szervusz. Hazafelé?
-Hm? Áh, csak levegőzöm. Cudar az idő.
-Igen, és csak rosszabb lesz. Nem találkoztunk mi már?
-Az meglehet. Megfordulok egy-két helyen...
-Vagy úgy... gyakran jársz erre? A városba?
-Fogjuk rá.
-Afféle vándor vagy?
-Vándor?
-Tudod, kutató, kalandvágyó fiatal, gazdag turista...
-Hagyd el. Ők nem hagynak nyomot.
-Nem hagynak nyomot? Ezt hogy érted?
-Elfelejtik őket. Hamar.
-Ugyan. Az ember mindenhol otthagyja a kézjegyét. Ismerek olyat, akik bejárta az egész világot egy hátizsákkal!
-Ez semmi ahhoz képest ahol én voltam.
-Nah persze... Hallgatlak!
-Paracsolsz?
-Mesélj az utazásaidról. Hol jártál, kivel találkoztál... csak van valami, ami miatt így fenn hordod az orrodat!
-Félreismersz. Nem kenyerem a kérkedés.
-Azt látom... Nosza ki vele!
-Ha gondolod... Ott voltam a világ születésénél, amikor mindannyian pici porszemként kerestétek utatokat a a végtelenben. Láttam a bárkát, ami megmentett titeket a kipusztulástól. Megannyi napon át csodáltam a szörnyű sivatagi épületeket. Megéltem hordáitok vonulását, melyek szent céllal érkeztek idegen tájakra, de örök tüzet hagytak maguk után. Milliók pusztultak el esztelen, értelmetlen vérengzéseitek hosszú-hosszú évei alatt. Jártam minden öldöklés közelében, éreztem valamennyi halott szagát...
-Te afféle bolond vagy? Miket zagyválsz itt össze?
-Bolond lennék? Nézz körül, hová tűntek az emberek?
-Viccelsz? Hajnali három van! Legtöbbjük alszik.
-Akkor te mégis mit keresel itt?
-Kijöttem... szeretem nézni a csillagos eget ilyentájt...
-Tévedsz! Valld be, engem kerestél!
-Keresett a fene. Csak beléd botlottam...
-Azt gondolsz, amit jól esik, de ne felejtsd, ember: végül ÉN találtam rád!