Finálé

Kapuk.

Életünk különböző szakaszainak határán húzódó, díszes, kovácsoltvas-keretes, vagy éppen erődítményszerű, a legerősebb ostromnak is ellenálló robusztus szerkezetek, netán fátyollal borított lenge boltívek. Van köztük olyan, amelyik végül örökre kulcsra zárva marad előttünk, és van amelyik végig nyitva áll, csak éppen sohasem jövünk rá, hogy nem kifelé, hanem befelé nyílik.

Mondják vannak olyanok, akik előtt minden kapu nyitva áll. Ez persze nem igaz, ők csak egy bazi nagy kulcscsomót kapnak, aztán vagy kezdenek vele valamit, vagy nem.

Van amelyik kapun lazán, vagy éppen katonás léptekkel, diadalittasan átgyalogolunk, van amelyiken átlöknek minket, és van olyan is, amelyiken annyira nehéz átpréselni magunkat, hogy a csontjaink majd összetörnek bele.

Ahogy nem feltétlenül lehet, úgy nem is muszáj bemenni minden kapun. Visszafordulhatunk, állhatunk tétován előtte (mint borjú az új kapu előtt), de előbb-utóbb döntenünk kell, egyes kapuk ugyanis csak rövid ideig nyílnak meg előttünk és többnyire csak egyszer az életben.

A kaput néha be is tudjuk zárni magunk után, ki tudjuk ékelni, bele tudjuk törni a kulcsot a zárba, hogy azok az emberek, akikkel a sorsunkat kereszteztük, összekötöttük, ne tudjanak utánunk jönni. Vagy, hogy mi magunk ne tudjunk visszamenni (hozzájuk).

Vannak kiskapuk, és vannak nagykapuk. Én most átlépek egy ilyen kapun. Elég nagy, de azért nem akkora, mint a Kijevi Nagykapu...

Viszlát!