Mandulaműtét 1992.

Mandulaműtét 1992.

(CSAK 18 ÉVEN FELÜLIEKNEK)
ELSŐ RÉSZ
A kezdetek
Az egész ott kezdődött, hogy megszülettem....(itt egy nagy ugrás következik az események lényegtelen voltára való tekintettel)..... Elérkezett a vágyva vágyott tizennyolcadik életkorom, ami azon kívül, hogy felvillanyozott, tartogatott még számomra nem tervezett momentumokat is, mint például A Mandula :))) A körzeti orvos úgy döntött, hogy halaszthatatlan elfoglaltságot szerez nekem egy pár napra, egy kórház nevű szociális(?) intézményben. Ez még nem lett volna baj, ugyanis már akkor is szerettem pihentető dolgokat művelni (pl: egész nap dögleni a kórházban), de ez a kórház különleges is volt ráadásul, fő jelmondata: „Egyes kórházakban a betegek csak pihengetnek, lábadoznak, miközben az orvosok megszakadnak a munkától, Na ez Nálunk másképp lesz". Szó mi szó bekerültem ebbe a húsdarálónak is gyenge kifejezéssel nevezhető épületegyüttesbe.
Ahol az első percektől kezdve azon serénykedett mindenki, hogy Zozi irdatlan méreteket öltött manduláit eltávolítsa. Az egyik ápolónő, hogy fitogtassa vénás képességeit, rögtön nekiállt szegény véredényeimnek, ami a könyök belső felületének széttrancsírozásában ki is merült. Az első kisebb(?) beavatkozáson tehát túlvoltam, és másnap vidám arccal ébredtem, nem tudva mi várhat még rám ezután a szörnyű nap után. Reggelire összeütött a kórház szakácsművésze valami finomságot, amit vajaskenyérnek becéztek (legalábbis az étlap alapján). Aztán mivel nem tett volna jót a kórház hírnevének a műtét előtt megfulladt betegek sokasága, leöblíthettük a kenyér száraz maradványait egy kis vizeskakaós tejféleséggel. Tíz óra magasságában megjelent a főnővér kezében lepedő és egy méretesnél alig kisebb szúróeszköz. Biztosan én voltam a legszimpatikusabb az egész kórteremben, mert megajándékozta magát azzal az érdemmel, hogy belémmárthatta kihegyezett szerszámát, majd körém tekerte a lepedőt és a hátam közepén összekötötte. Elgondolkodtam....hhmmm talán rossz helyre hoztak? Utoljára ilyet DavidCopperfield-nél láttam, de Ő ki tudott szabadulni. Véglegesen belenyugodtam, innét nincs menekvés. Kisvártatva, mikor már majdnem kómában lazítottam az ágyon, megzavarták festői nyugalmamat, azzal az átlátszó indokkal, hogy most pedig eljött az idő A MANDULÁKRA.
Jó szokásomhoz híven ennek is bedőltem, majd a mosdó felé vettük az irányt. Gondoltam még fürdünk egyet ebben a melegben. A mosdóban csak levert csempe (később rájöttem ez nem is a mosdó), penészes falak és egy villamosszékre emlékeztető tárgy valamint egy újabb nővérke bájos mosolya fogadott (fekete fogakkal). Persze engem leültettek az egyetlen ülő alkalmatosságra (nem a nővérke), majd kezeimet öt centi vastag szíjakkal nyomatékosították a székhez... ennek nagyon megörültem, úgysem tudtam a kezeimet soha kordában tartani. Majd berobbant ide a doktor is, mármint gondoltam hogy doktor, úgy első ránézésre inkább hentesnek nézett ki, de a furcsa az volt hogy zöld ruhában virított. Ezért lehetőségként még az ufo is felmerült....

Mandulaműtét II. rész (ami "szerves" része az előzőnek :))
A megoldás
...megjelent a zöld ruhás ufonauta, aki orvosi diplomát szerzett valahol valószínűleg:), legalábbis ebben az esetben csak erre tudtam gondolni, hogy nyugtassam magam, mégsem leszek avatatlan kezekben. Mikor azonban a következő kérdes irányult felém:
'Félek?', akkor már kezdett ténylegesen el is uralkodni rajtam a félelem, a kérdés elérte hatását. Még szerencse, hogy a szívverésemet lelassították kb. 40-re, mert különben a dobszólón kívül mást nem lehetett volna hallani, a kezem sem remeghetett lekötözött állapota miatt. A 'doki' elhelyezkedett velem szemben egy kis forgoszékszerűségen (gondolom, hogy minél hatékonyabban nyúlkálhasson az 'eszközök' után egy kis forgással), feje egyszintbe került az enyémmel. Térdeimet megragadta és egy határozott mozdulattal lábai közé vette, de az már nem is a lába volt hanem inkább.... Most az mondat következett amire már azóta vártam mióta élek:
'Nyissa nagyra a száját!'.
Sebaj, gondoltam Ő tudja most mire vállalkozik:)), csak az a baj, hogy rövidesen én is megtudtam:) Az injekciós tűket már volt módomban megismerni, node EZEK mindenen túltettek. Olyan 15 centi hosszú tű része lehetett, és minimum 2 deci lötty férhetett bele szerintem. Tátott szájjal figyeltem ugye, egy kampót a nyelvemre akasztottak, még azt se mozgassam véletlenül sem:). Megsem állt a tű amíg el nem érte a torkomat, aztán elég nyomatékosan elkezdtem érezni, hogy 'valami szúúúr' :). Egy kis bökést még talán el is viseltem volna, de ugylátszik annak a 15 centis tűnek tövig kell hatolni az ember agyába. Remélem nem H2O volt amit belémtunkolt, mert még a végén ezek után rám mondják, hogy vízfejű vagyok. Érzésem olyan volt mintha most hátul a tarkómon ki is jönne. Halk recsegést is hallottam, bár lehet hogy a műtőssegéd szotyizott a hátam mögött unalmában. A bökéses művelet 4-szer ismétlődött jobbra-balra-fel-le, ha lett volna 5-ik akkor már engem használtak volna tésztaszűrésre. A tűk kihúzásakor lelkesítő mondatokat hallottam, amik a doki és a nővérke között zajlott:
doki:"Ez kicsit szaggat..."
nővérkeédes: "Jó, majd a fiúk megcsiszolják, bár már eléggé elhasznált..."
doki: "Azért így elég kellemetlen vele dolgozni..."
nővérkeédes: "Ha nincs más, holnapra lehozok párat az urológiáról..."
doki: "Csak jó legyen..."
Na ezen túlvoltam, most jött a végkifejlet (csak reméltem). Valami kanalas fogó szerűség amivel a mandula formájú mandulákat hatékonyan lehetett kitépkedni, legalábbis az esetek nagy részében, amit persze az enyémre nem lehet elmondani. A bal oldalinak pár pillanat(?) alatt megpecsételődött a sorsa, és landolt a nővérkeédes előtti asztalkán, kisebb vértócsával mellékelve. A jobb oldali kicsit nehéz ügynek bizonyult, mert jobban be volt nőve a kelleténél (ezt az ürge mindenkinek a tudomására hozta, gondolom azért hogy együttérezzünk vele a problémájában) . Most meggyőződhettem arról, hogy nem a műtőssegéd szotyizik, hanem az én torkomban recseg ropog valami, és nem a dokinak a szemüvege, bár eléggé a számban éreztem a lehelletét, és a lábával is egyre jobban összeszorította az enyéimet. Két menet közt felszólított, hogy most pedig köpjek egyet az ölébe. Mivel régóta arra vágytam, hogy egy orvos ölébe köphessek, most végre megadatott az alkalom. Ki is használtam volna, ha tudtam volna valamit köpni, de egy elgyötört és erőtlen ppffffjjooo-n kívül másra nem voltam képes. (láttam nővérkeédes arcán, hogy örül, nem kell holnap új köntöst tenni a doki elé, mivel ez még holnap is steril lesz). nővérkeédes kérdezi tőlem:
"Ugye már unatkozik?" "A vége felé már unni szokták..."
Erre én mit mondhattam? Nemlegesen nógattam kicsit a fejem, tudatosítva, hogy jobb dolgom sincs mint unatkozni, bár unalom ellen jobbat is el tudtam volna képzelni. A jobboldalinál tartottunk, erőteljesebb csűrés és csavarás után kénytelen volt engedni ez is, és megtalálta párját az asztalon, de annál kicsit nagyobb volt. Nővérkeédes elkezdte böködni és megállapította, hogy ennek bizony kint volt a helye (még jó hogy nem volt egészséges, potyára a vágóhíd). Valamivel még beecsetelte a dokika a fejemet belülről, aztán úgydöntött most talán készen is lennénk, "15 perc...azért 10 alatt végezni szoktunk.." állította, mintha éppen valami időre zajló szerencsejáték vagy sportverseny történt volna az előbb. Én mindenesetre az "örökkévalóság" megnevezést is enyhének éreztem. A felállás a székből olyan volt mintha soha nem jártam volna, minimum 3 fejet éreztem a nyakamon, és 1 lábat alul. A műtősfiú átkarolt (pedig nem arra vágytam, hogy ő tegye ezt), és betámogatott a kórterembe, útólag megtudva, úgy néztem ki ekkor mint egy zombi aki megunta az életét. Betehénkedtem az ágyamba és ekkor pillanatokon belül filmszakadás következett be...(de10:15) Felébredtem, aznap már sokmindenre nem voltam képes (du16:00). Másnap reggel jött a nővérke és meredek kérdésével lecsüggesztett:
"Volt széklete?...". Valami irtó poénosat akartam válaszolni, mint például:
"Igen, egy párszor már sikerült...", de ez nem következhetett be, és Ő soha nem tudta meg mennyire örült volna a válasznak, ugyanis beszélni azt nem tudtam. Biztosan a hangszálaimat vették ki a pancserek (gondoltam), de a vizit alkalmával közölték, hogy
"előfordul néha...annyi baj legyen, hogy nem tud beszélni", na addig sem molesztálom a szobatársaimat, mondtam volna ha tudom:). Egy két hét és újra a régi a hangom, csak reggel a kakilós kérdés ne lenne állandóan, szegény nővérke nem tudta min mosolygok annyira, mikor itt fekszek félhulla állapotban:). 3 napig tűrnöm kellett ezt és a 'konyha' remekbeszabott étkeit, mint például: masodik nap rántotthús a keményebb kivitelből, persze rizzsel, hogy minél darabosabb legyen, és savanyúsággal, hogy minél csípősebb is. Ezek után már nem csodálkoztam azon a meglepő kérdésen sem: "Nem ízlett?..".
DeDe ízlett, hogyne ízlett volna, csak éppen nyelni nem tudtam a banánon (nagynehezen) kívül más egyebet. Aztán végre hazamentem, és minimum 100 óra tvnézés után már iskolába is, és alig visszanyert gyengécske hangomon felelhettem irodalomból. Szeretetem tanáraim irányába ekkor tetőzött. Remélem nem nő ki újra a mandulám. És nem kívánom senkinek, hogy átélje ami a kivétellel jár.