Keserédes emlék. Nem tudom miért, ez jutott az eszembe.

Szerettem azt az időszakot. Egy szilveszter este elmentünk Szentesre, hajnalban pedig hazaautóztunk. Ez közel 400km egy baráti találkozóért. Meg se fordult a fejemben, hogy mérlegeljem, megéri-e odautazni. A keserűséget Nuccio miatt érezheted. Valójában sok bosszúságot okozott. Aggódhattunk érte, mint egy rossz gyerekért. Nem is tudom, miért szerettük.

"Te Gyuszi! Hogy tetszik neked Budapest?
Nagyon. Nagyon tetszik. Olyan, mintha hazajöttem volna.
Aztán hosszasan magyaráztam ezt az érzést."

Mint született pesti, remélem erről az érzésről kicsit (nagyon) bővebben majd fogunk olvasni a későbbieknek.

"Itt volt a feleségem. (tanfolyamra járt, ezért nem jött velem haza, amikor én egy óra gondolkodás után munkahelyet váltottam) Nekem ott van az otthon, ahol vele együtt vagyok."

Akár ez is lehet a magyarázat.

Értem, de ez a magyarázat. Nekem az érzés kell.

Fél évig éltem a fővárosban. Attól szerettem meg, hogy már nem idegen, hanem (úgy ahogy) megismertem. Első időkben nagy kaland volt sétálni Csepelen, aztán autóval közlekedni Budán. Pesten már korábban is elég jól eligazodtam, de ma már Budán se vesznék el. A kőbányai barátném mondta, hogy én vagyok Pesten az egyetlen, aki szeret BKV-zni. Nem tudom egyetlen vagyok-e, de szerettem a tömegközlekedést. Voltak kalandjaim, vannak emlékeim. Azt a közhelyt se hagyhatom ki, hogy Budapest nagyon szép város. Ha valaki ebben kételkedik, üljön fel este a 2-es villamosra! ...

Majd még a katonasztorikban megemlítem, de lényegében ennyi.