Ő

írta: aggleány, 8 éve

Már akkor szerettem, amikor még csak hallottam róla, csak néhány kósza hírben lehetett látni a nevét. Amint megtudtam, hogy létezik, bár még csak alig-alig, már akkor tudtam, hogy nekem Ő kell. Nem hittem volna, hogy létezésének puszta ténye ilyen lelkesedéssel fog eltölteni. Remegve vártam, hogy újabb híreket kapjak felőle, folyamatosan kerestem a nevét mindenhol, de nem találtam.

Nem tudtam, mit tegyek, meddig bírom még nélküle. A jelenlegi kedvest is szeretem, de ez más érzés. Ha csak eszembe jut, elönt a forróság, és reszketek a vágytól, hogy hozzám tartozzon, hogy velem lehessen.

Tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy ez nem normális érzés, de szerencsére nem gyakran szoktak meggyanúsítani azzal, hogy normális vagyok, úgyhogy ez rendben is van. Mostanában mindenhol azt látom, hogy az emberek nem merik kimutatni az érzéseiket, mindenhez fapofát vágnak, úgy viselkednek, mint akit semmi nem érint meg. Vajon tényleg így van? Kihaltak az érzések, mindenki hideg és távolságtartó lett? Mindenkit annyi csalódás ért, hogy inkább már nem adja meg a lehetőségét annak, hogy igazán boldog lehessen? Hogy igazán szeressen? Nem tudom.

Én nem szégyellem az érzéseimet, nincs miért.

Vágyakozom szép csendben, csak szemem csillogása és fegyorsult pulzusom árulkodik arról, hogy mennyire várom már Őt.

És egyszer csak azt hallom, hogy nemsokára itt van.

Na, game over, agyam csá, részemről ennyi volt. Mikorleszmáritt??? Soká. Milyen soká? Nagyon. Borzasztó volt. Nem is tudom, hogy éltem túl.

Gúvadt szemekkel lestem a híradásokat, hátha ezzel is előreforgathatom egy kicsit az idő kerekét, hogy minél előbb megszerezhessem őt magamnak. Nagyon hosszúra nyúlt a várakozás, és az idő múlása egyre kívánatosabbá tette a szememben vágyam tárgyát.

Váratlanul tudtam meg, hogy már itt van, elérhető közelségben. Ráadásul eme tény este 9-kor derült ki, amikor már nem rohanhattam érte, hogy hazahozzam. Még egy egész éjszakát ki kellett bírnom. Így utólag úgy érzem, nagy hős voltam. Aki ennyi várakozás után nem bolondul meg az utolsó pár órában, az nagyon nagy hős. Szóval én hős vagyok, na.

Amikor elmentem érte, és először megláttam, még szebbnek láttam, mint vágyaimban, de ez talán természetes is.

Most már az enyém. Az első időkben voltak problémák kettőnk között, de az ismerkedés soha nem könnyű. Azóta már jól kijövünk egymással, szeretjük egymást, és jelenleg úgy érzem, nekem soha nem kell más.

Egészen addig, amíg meg nem találom az utódját.