Esti mese a férges puliról

A gazdátlan puli az akácfa árnyékában hevert eldobott fekete rongyként. Bögöly szállt rá, majd csípés helyett elrepült. Alig volt vér a kiszipolyozott testben. A bordák csontos sora és felpüffedt has alapján akár ha dög lett volna a szebb napokat sosem látott jószág. Azonban egyszer csak felvinnyogott, ősi kétségbeesés sarkalta, hogy segítséget kérjen. Jó szándékú állatvédő talált rá, idegen nyelven beszélt hozzá és adott neki enni-inni. A puli kiéhezve falta fel az ennivalót és ivott, amennyi csak belefért. Hálás volt. Egyet-kettőt sepert a farkával. Aztán visszadőlt a földre, remélve, hogy az étel végre felerősíti és ismét tud a rónán szaladni a gulya után. Nem tudta, ahogy az állatvédő sem vette észre, hogy a puli testében miféle dáridó zajlik.
A bélférgek régóta megvoltak győződve róla, hogy ők a teremtő legtökéletesebb és legkiváltságosabb teremtményei, hiszen nagyszerű életük van, semmire sincs gondjuk. És ismét miféle manna hullott rájuk. Dőzsöltek abból, amit a puli kapott. A főféreg, négy méter a hossza, kegyúrként pöffeszkedve kijelölte a májat szentélynek, hogy ott hódoljanak a teremtőnek, aki így felvitte a dolgukat. Aztán a nemzeti vagyonkezelő katalógusát odaadta a férgeinek, hogy válogassanak kedvükre, ki melyik bélszakaszt szeretné magának. Urak voltak, na, az ég is így akarta. Aztán sanda gyanútól vezérelve a főféreg kijelentette, hogy az utálatos bolhák gyengítik a pulit. Ideje harcba vonulni ellenük. Egyikük sem tudta, hogy a bolhák régen leugráltak a puliról és csak néha látogatták meg szegény jószágot. Kicsit búslakodtak szomorú sorsa miatt, aztán visszaugráltak az idegen nyelvet beszélő jó emberek kutyáira.
A puli mit sem tudott a beleiben tanyázó féreg királyságról. Elkeseredetten várt az újabb jó emberre, aki majd megeteti. Ugyanígy vártak a férgek is, de ők meggyőződve vallották, hogy a jó jár nekik, hiszen ők a teremtő legtökéletesebb és legkiváltságosabb teremtményei. Sose lesz vége a dáridónak.

A valósággal való bármilyen párhuzam a véletlen műve.