Posztoló abszurditás, avagy a poszt-abszurd disztópia

Előbb a képek, aztán utánuk a szöveges magyarázat.

A jelenlegi kreatív projektem a jelenkorunk egyik kortünetét, a látszatot boncolgatja. Eszközöm direkt egy félbuta phablet gyenge kamerája. A fotóit egy képszerkesztő appal tolom túl. Próbálok a képeknek beszédes címeket adni és kifejteni mögöttes jelentésüket.
Az első a "Tükör által homályosan", ami nem az Ingmar Bergman filmre utal, hanem az ember mint észlelő pontatlanságára és a tényre, hogy az ember önmagát a társadalomban a többi ember által tudja valahogyan elhelyezni. Azonban mindenki tévedhet és kész a tragédia alapja. Valójában a megértés lehetetlen, az eleve pontatlan jelek, oh, szavak!, a befogadó egyéni szűrőjén roncsolódva más jelentést kapnak. Mennyiszer megtapasztaltam, hogy elbeszélünk egymás mellett, és én csak nézek döbbenten, hogy mindketten magyarul beszélünk, mi a fene van?!? Hová forduljon az ember a megértésért, hol keresse a kérdéseire a választ?
A második, a "Délibáb", mert a hit semmi más mint önbecsapás. A lét elviselhetőbb mértéktelenül falva a kegyes hazugságokat. Közben... Semmit sem segítenek csak növelik a zavart. Az ember futna vissza a gyökerekhez vagy bújna el fa odvában, nyúlna a természet ajándékai felé, de azokat zömmel már felélte, bemocskolta, halálra ítélte...
A harmadik a "Ház a fák között". Közismert horror téma, házikó az erdőben, de ez itt a képen az egykori kisvasút állomása a csabai ligetben. Viszont a túltolt képen, mivel nincs semmi mozgás, sehol senki, nyomasztó a látvány. Pedig fényes nappal van. Valamikor a helyszín népszerű közösségi tér volt. Se természet, se emberek, élettelen babaház zöld halotti lepel alatt.
A negyedik a falusi hangulatot hozná vissza, ha nem gyomtársulásban fotóztam volna egy gyakori, akár kártevőként is viselkedő lepkefaj egyedét atracélon. Mondhatni ennyi maradt a természetből. A lepke oly annyira szomjas és éhes volt a szárazságban, hogy szinte a "képébe tolhattam a kamerát".
Az ötödik a "Sötétség a nyárban", ami a tudatos elrendezésnek köszönhetően nyugtatólag hat, de nem véletlen a címe, mert a fekete mobil kijelzőjén a belső én jelenik meg. A rendezettség látszat, az én és világ is széthullóban.
A hatodik "No exit". Az ég felé néztem, a kékségben éppen egy repülő haladt úti célja felé. Akár a remény fehér nyílvesszeje, ami valójában sosem ér célba, mert a menekülés lehetetlen. Hogyan is hagyhatnánk el a világot, ami létrehozott minket, aminek környezeti feltételeihez alkalmazkodtunk. Aztán most alaposan kitoljuk a tűréshatárunkat, ami a hőséget illeti. A pusztulás elkerülhetetlen.