Az első kutyánk, akit el kellett altatni...

… legalábbis az én életembe az első.

Sajnos a mai nap alkalmával szeretett kutyánkat kénytelenek voltunk elaltatni rákos megbetegedés miatt. Több, mint 11 éves volt, nőstény keverék. A Dolly nevet kapta (én y-l szoktam írni), hűséges, jó kutya volt.

Története
2007 környékén került hozzánk kölyök kutyaként. Általában szófogadó volt, hűséges típus, ha nyitva volt a kapu, sosem szökött el, maximum, ha a felfedező vágyának nem bírt ellenállni és kijjebb merészkedett, mint kellett volna, akkor is elég volt a nevét kicsit hangosabban mondani és egyből tudta hol a helye.
Sosem volt láncra kötve, sem verve, ritkább esetekben max. fegyelmezve, rákiabálva, ha olyat csinált épp, amit nem szabad.

Betegsége
A betegsége nem is tudom mikor alakult ki. Csak azt láttuk, hogy a szája szélén van egy dudor. Semmi komolyra nem gyanakodtunk, azt hittük, hogy volt valami civakodása a másik kutyánkkal, vagy valami drótba, vasba akadhatott fent, ami sérülést okozhatott neki a száján belül (ez miatt át lett nézve az udvarban az összes olyan hely, helység, rész, ahol a sérülést esetlegesen szerezhette... vérnyomok után kutakodtunk leginkább).
Elkezdtünk némi gyógyszerrel, krémmel kezelni az adott testrészt a javaslatok szerint, viszont a nem volt változás. Itt kezdett gyanús lenni. Többszöri egyeztetés után végül a kutyát rendelésen kívül állatorvoshoz vittük, hogy megvizsgálják. Akkor derült ki, hogy a száján belül daganat van és gyógyíthatatlan.
Az orvos felajánlotta az altatást. Abban a pillanatban nemet mondtunk... A kutya akkor életvidám volt és teljesen egészségesen nézett ki a dudort leszámítva a szája széléről.
Néhány fogát kihúzta a doki, ami szó szerint elsorvadt a szájában, majd kaptunk gyulladáscsökkentő gyógyszert.

Eleinte teljesen rendben volt, főleg foghúzás után, nagyon élénkké vált, majd hétről hétre fokozatosan rosszabbodott az állapota, ami most hétvégén érte el a csúcspontját. Nagyon rossz volt nézni ahogy szenved, így én voltam az első, aki felvette az altatást (nem akartuk, hogy meghaljon... jóval ezelőtt is tudtuk valahol a lelkünk mélyén, hogy nagy csoda kell, hogy megélje a karácsonyt, de reménykedtünk, hogy megtörténik a csoda). A szájából és az orrából is folyt a vér, és már alig kapott levegőt (amit valószínű, hogy a daganat okozott). Most hétvégén már nagyon enni se akart. Egy szóval horrorisztikus látvánnyá vált az egész...

Ez a kép, ha minden igaz, az orvosi látogatás és foghúzás után készült.

A búcsú

Vasárnap este én már elbúcsúztam, kicsit meghatódva, elérzékenyülve, beszélve hozzá. Bal szemét nem is igen tudta nyitva tartani, a daganat valószínűleg elnyomta. Már nem egy életvidám kutya szemeit láttam magam előtt, hanem egy szenvedő kutyáét. Végtelenül szomorúvá tett ez az egész.
Az orvos másnap végül nem jött (azaz tegnap...), így az altatás mára maradt (bár nem egyszer kérdeztük meg, hogy biztos nincs e mód a megmentésére... azt felelte, hogy sajnos nincs). Amikor bejött, a doki közölte, hogy inkább vigyük ki és ott altassuk el, ne itt bent. Anyám felvette magára a kabátját, majd annyit szólt, hogy Dolly... a beteg kutya felállt a farkát csóválva és arcán, mintha halovány mosoly látszott volna, miközben hűségesen követte őt a teraszra, majd onnét le a nyári konyhába vagy az elé... ahol végül megszabadította az orvos a kínjaitól. Én nem mentem ki, a húgom se... igazából mi odabent a nappaliba megkönnyeztük szeretett ebünket. Sosem könnyű egy családtag elvesztése.

Végszóra csak annyit írnék, amit az orvos mondott a kutyának:

Ne haragudj. Isten veled!