Ámítás

Olvastam egy „érdekes” bejegyzést arról, hogy az óvodába nehezen beilleszkedő gyerekek megfelelő szakmai segítséggel teljesen le tudják vetkőzni a félénkséget, vagy az agressziót.
Legtöbb esetben ez már önmagában ámítás.
Mire egy gyerek eljut az óvodáig, a személyiségének az alapjai kialakultak. Azon már nem lehet változtatni anélkül, hogy ne rombolnánk le a még ki sem alakult személyiséget. Hogyha megpróbáljuk, azzal csak még több kárt okozunk.
Hogyha a szülők és nagyszülők nem, vagy nem jól neveltek valakit kisgyermekként, akkor szinte csak a genetikai adottságainak köszönhetően lesz belőle „normális” ember.
Ugyanakkor az sem jó, ha „túlnevelik”. Már kisgyermekként is lehet olyan frusztrációkat és elfojtásokat nevelni valakibe, ami az egész további életét tönkreteheti.
Egy „problémás” gyereknek a környezetével is hatványozottan meggyűlik a baja. A gyermektársakkal talán kevésbé, de a felnőttek (bölcsődei gondozónő, óvónő, tanár) sokszor nem is próbálják megérteni és ez még tovább ront a helyzeten.
Pont a gyerekekkel a legnehezebb egy külsősnek (gondolok itt a gyermekpsichológusokra és hasonlókra), mert ha problémája van, a legritkább esetben lesz őszinte. Miért? Egyrészt, mert sokszor ő maga sem érti, hogy mi a problémája, vagy hogy mi a problémája vele másoknak. Másrészt, mert fél.
Fél attól, hogy idegen társaságában van. Fél attól, hogy nem kap szeretetet és odafigyelést, vagy attól, hogy túl sokat kap. Fél attól hogy egyedül van, vagy attól, hogy túl sokan vannak körülötte. Ráadásul a még nem kialakult személyisége miatt rengeteget változhat, akár hetek alatt. Még új környezet, vagy új emberek sem kellenek ehhez csak az, hogy éli a hétköznapi életét és tapasztal.
Egy felnőtt esetében sem egzakt a psichológia, de egy gyereknél még kevésbé az. Nyilván vannak jó szakemberek, de ők véleményem szerint az empátia matt azok.

Írok is egy példát a saját életemből (kicsit hosszú lesz). Mivel 3-4 éves koromról van szó, a saját emlékeimet a családi legendáriummal is kiegészítettem az idők során és sokat gondolkodtam is, hogy bizonyos problémáim miért vannak. Jól kielemeztem magam, úgyhogy egészen jó képem van az akkori önmagamról.
Kezdjük azzal, hogy már 1 éves koromban is remekül eljátszottam magamban. Nem kellett, hogy mindig legyen körülöttem valaki. Nekem is kellett a törődés és a szeretet. Amikor éppen igényeltem. De nem állandóan. Ez roppant praktikus volt a szüleimnek, mert amikor jóanyám vasalt, apám a 2 éves nővéremmel játszott, én pedig valahol a látóterükben ücsörögtem a szőnyegen és eljátszottam valamivel önállóan.
A következő lépcsőfok, hogy vallásos szellemben neveltek. Ennek volt jó oldala is, hiszen belém nevelődött (leginkább a nagymamám által, de erről majd később) egy olyan erkölcsiség, ami alapvetően jó és emberi. Ugyanakkor a negatív vonatkozásai – esetemben – sokkal intenzívebbek voltak. Még nem voltam óvodás, mikor már először vittek hittanra. 3 évesen benn vagy egy rohadt nagy díszes épületben és ott van egy felcicomázott öreg csóka, aki felé „tiszteletet kell mutatnod” és aki arról beszél, hogy mit nem szabad, mit hogyan kell tenned és mit hogyan kell gondolnod. És persze „viselkedned” kell. Meg persze van egy csomó másik gyerek, aki nem azt teszi, amit tőled elvárnak.
Ráadásul a nagymamám bátyja pap. Amikor megjelent a családi összejöveteleken, akkor szintén mindig „viselkedni” kellett és már 3 évesen úgy kellett ennünk késsel-villával, mint egy felnőttnek, nehogy „megbotránkozzon”. Arra már csak jóval később jöttem rá, hogy ez inkább csak jóanyám hülyesége volt, mert ő ezt nem igényelte volna. Imádott minket (a nővéremet, az unokatestvéremet és engem) az első pillanattól fogva és nem voltak ilyen ostoba elvárásai. Amikor 13-14 éves koromban leültem vele beszélgetni arról, hogy miért nem hiszek a katolikus istenben és a bibliában, megértette. Megértette, hogy én másképp látom a világot és boldog volt, hogy ezt elmondtam neki. Az ő közbenjárása is kellett, hogy a családom elfogadja azt, hogy én nem leszek isten birkája (nem, nem elírás).
Az a lényeg végül is, hogy mire óvodás lettem, volt bennem egy csomó korlátozás, frusztráció és az, hogy sokszor szerettem inkább egyedül lenni.
Az óvoda első napjaiban én is ordítva bömböltem, mint a legtöbben, de aztán beleszoktam. Az egyik óvónéni aranyos volt és volt pár ismerős is a játszótérről.
Viszont voltak akiknek nem tetszett, hogy sokat vagyok félrehúzódva és persze megtaláltak. Szinte minden nap kék-zöld foltokkal, vagy friss sebekkel mentem haza, de én már akkor is tudtam, hogy oda kell tartani a másik orcámat is, bármennyire nehezemre esik. Persze szívem szerint megpróbáltam volna megvédeni magam, de nem tudtam hatékonyan, mert nem lehetett.
Aztán volt apámnak egy elejtett mondata. Valószínűleg nem egészen így gondolta és a mai napig sincs sejtelme róla, hogy ez a mondat a személyiségem egyik legmeghatározóbb eleme lett. Azt mondta: „Fiam, a legjobb védekezés a támadás!”
Onnantól fogva ha valaki bántani akart, az összes korábbi elfojtás és sérelem előjött belőlem és kiscsoportosként a nagycsoportosokat is gond nélkül véresre vertem. Idővel már nem vártam meg hogy bepróbálkozzanak, azzal kezdtem a napot, hogy mindenkit végigvertem. Utána leültem egy sarokba és békésen elvoltam egész nap, vagy esetleg azzal a néhány gyerekkel akivel jóban voltam.
A másik óvónő és a vezető óvónő persze nem értett meg, de meg sem próbálták és mivel volt egy kis beszédhibám, elküldtek „logopédushoz”. Jóval később tudtam meg, hogy egy gyermekpsichológus volt. Csak egyszer voltam nála és nagyon kellemetlenül éreztem magam, pedig nem volt tolakodó. Azt üzente nem hivatalosan a vezető óvónőnek, hogy: „Nincs ennek a gyereknek semmi baja, csak próbálja megvédeni magát. Talán foglalkozzon azokkal, akik megtámadják.”

Szóval empátia. Ez a szakember jó volt ebben, de a legtöbbet a nagymamámnak köszönhetem. Ő volt az aki a határozott szelídségével a példát mutatta nekem. Ő mutatta meg, hogy az indulatokat hogyan lehet kezelni. Ő volt az, aki mindig és minden körülmények között mellettem állt és aki tényleg megértett.
Szomorú volt, mikor bejelentettem a családnak, hogy többet nem megyek templomba, de ő is mellém állt. Szerintem már akkor tudta, hogy a túlzott nevelés okozott nálam problémákat.
Próbált úgy irányítani, hogy rám bízta a döntéseket. Elmondott valami történetet a saját életéből és hogy miért úgy cselekedett az adott esetben. Törődött velem. Figyelt rám. Megértett.
Pedig egy állat lett belőlem. 7 éves koromban egy osztálytársam (amúgy egy neveletlen, öntelt srác volt) kitartó munkával jól felhúzott és én addig vertem a fejét a kőpadlóba, míg 2 tanár és 3 diák le nem szedett róla.
Középiskolás koromban már eljutottam odáig, hogy megpróbáltam a feszültséget máshogy levezetni, de ha kitört belőlem az állat, akkor embert nem bántottam, legfeljebb leordítottam a fejét. Utána meg összetörtem valamit.
Felnőtt koromra már annyira kontrollálom magam, hogy mindenki kedves, barátságos és segítőkész embernek tart, aki nem veszi magára a sértéseket, csak nevet rajta. Amikor nagy ritkán elveszítem a kontrollt és felemelem a hangom, mindenki meglepődik. Hogyha véletlenül meglátnak tombolni, akkor félni kezdenek tőlem. Ez utóbbi 4 évvel ezelőtt és most nemrég fordult elő. Most apám látott és teljesen megdöbbent: „Te mindig olyan nyugodt vagy, még sosem láttalak ilyennek!”

Akit nem nevelnek, az szinte mindig patkány. Akit nevelnek, az pedig eltűri ezeknek a tetűségeit, aztán átgázolnak rajta és ő tűri.
Akit túlnevelnek, vagy felvágja az ereit, vagy átmegy psichopatába és elkezd gyilkolászni. Nyilván nem feltétlenül szó szerint. Sem az öngyilkosság, sem a gyilkolászás, de a lényege ez.

Ezen nem igazán tud segíteni semmiféle szakember egy gyermek esetében. Sokszor a problémát sem ismerik fel. Az pedig még rosszabb, amikor egy vélt problémát próbálnak kezelni.
Hogyha nincs egy ember, akiben megbízol és akire felnézel és problémád van, akkor gáz van. Gyerekként ez a család kellene legen. Tinédzserként talán egy idősebb rokon, kicsivel később egy megbízható barát. ...és önmagad, ha képes vagy rá.

Hogy miért ámítás? Mert a sok okoskodás mellett amit leírtam, az amit az emberek belőlem látnak, az nem az igazi énem, csak egy ámítás.