A király visszatér - Alfa Romeo Giulia Quadrifoglio

Régóta tervezgetem ennek a posztnak a megírását, melyet az utóbbi évek egyik legizgalmasabb autója ihletett. Ez a poszt eredetileg Az álmok valóra válnak c. bejegyzésem folytatása lett volna. Azonban a múlt heti Update 1 posztban jeleztem, rövid-középtávon korrekciót eszközöltem a tervekben.

De miért olyan különleges ez az autó? Mitől más, mint a többi? Ahogy a művelt Englishman mondaná: What's all the fuss about?
Ezt fogom most körüljárni.

Az Alfa Romeo Giulia Quadrifoglio-t 2016 közepén mutatta be a márka (akkor még Quadrifoglio Verde, azaz QV néven, ma csak simán Giulia Q). A modellt hatalmas várakozás előzte meg. Ekkor ugyanis már 5 éve nem gyártott 4 ajtós szedánt az Alfa, meg úgy igazából semmit a D-szegmensbe vagy attól felfelé. Már ez is épp elég ok lett volna az izgalomhoz, de a gyártó még rátett egy lapáttal (vagy inkább egy egész platóval): 25 év után újra hátsókerék meghajtású autót mutattak be, ami újra magasba emelheti a kígyós embléma csillagát, mely a sportos, driver's car filozófia megtestesítőjeként híresült el.*

Itt egy pillanatra álljunk is meg és merüljünk el Vályi Pista legendássá vált videójában, mely tükrözi azt a vágyat, amit az autószerető ember érzett, mikor végre megjelent a modell:

Kevesen tudják, de az egész sportszedán kategóriát az olaszok teremtették meg. Azonban 2016-ban már 25 éve volt, hogy legyártották az utolsó példányait az Alfa Romeo 75-nek - az utolsó hátsókerék hajtású Alfának. Azóta pedig német dominancia volt ebben a szegmensben, a BMW M3-mal az élen. A tét tehát hatalmas volt. A semmiből kellett kifejleszteni egy autót, ami a márka új zászlóshajójaként, 25 év hátrányt ledolgozva berobban a kategóriába és megveri minden vetélytársát.
Az olaszok - élükön a néhai Sergio Marchionne-val, az FCA akkori CEO-jával, aki az egész projekt értelmi szerzője volt - megértették, hogy itt most nem hibázhatnak. 5 milliárd €-t költöttek egy új, hátsókerekes platform kifejlesztésére, mely azt a célt szolgálta, hogy a lehető legjobb autót lehessen felépíteni rá. A legjobb mérnököket állították rá a feladatra és még a Ferrari-t is bevonták a fejlesztésbe. A végeredmény pedig felülmúlta a várakozásokat. A Giulia Quadrifoglio, mint hosszú hadjáratból visszatérő király, megérkezett és haragja elsöpörte a trónbitorlókat.

A Giulia esetén az Alfa a megszokottal ellentétes utat járt be. A gyártók általában elkészítik az autók alap, mondjuk úgy "polgári" verzióit, majd ezt reszelgetik, komolyabb futóművet, nagyobb motort, nagyobb fékeket tesznek alá és előáll a csúcsmodell. Az Alfa viszont nem köthetett kompromisszumot. Így a fejlesztés a csúcsmodellre, a Quadrifoglio-ra összpontosult, majd ebből származtatták az alapmodelleket. Ennek köszönhetően még azok is egy sportautós vezetési élményt adnak.

Az autót különleges mérnöki megoldások egész sora teszi egyedivé, ezek közül talán legfontosabb maga a motor. Ez a 2,9 literes, 90°-os V6 ikerturbós motor egyenesen a Ferrari mérnökeinek keze alól került ki. Ez a Ferrari 488 GTB V8-as motorjának közvetlen leszármazottja. Gyakorlatilag két hengert levettek és ezt rakták bele a Q-ba. Csak azért nem mondhatjuk, hogy Ferrari motor hajtja, mert Ferrariban jelenleg nincs 6 hengeres motor (kivéve az F1-et ). A motor 510 lóerős csúcsteljesítmény leadására képes 6500-as percenkénti fordulatszámon és 600 Nm csúcsnyomatékot produkál 2500-tól 5000-ig.

A súly- és tömegközéppont-csökkentés érdekében a tető és a motorháztető karbonból készült, ahogy a kardántengely is - valamint rendelhetők extraként karbonülések és karbon-kerámia fékek. Az autó többi részén pedig nem fukarkodtak az alumínium és a magnézium-kompozitok használatával.
Elöl az Alfalink elnevezésű, saját fejlesztésű kettős-keresztlengőkaros felfüggesztést alkalmazták, míg hátul egy 4 és fél lengőkaros multilink-et, amivel az autó kanyarban nyújtott viselkedését tökéletesítették. A hátsó tengelyen egy duplakuplungos önzáró differenciálmű gondoskodik a nyomaték optimális elosztásáról (torque-vectoring).
Az autón minden funkcionális, nincsenek rajta wannabe optikai díszek. Az első lökhárítő alján - szintén karbonból készült - első légterelő egy aktív elem. 100 km/h felett automatikusan lenyílik, kevesebb levegőt engedve az autó hasa alá, ezzel többlet leszorítóerőt generálva. Az így eltérített levegő a motortéren keresztül, a motorháztető kivágásain át távozik - tehát ezek sem csak látványelemek. Az első kerekek mögötti kivágások is a kerékdobba érkező levegő elvezetését szolgálják, míg hátul a hatalmas diffúzor is a lamináris légáramlás irányítását szolgálja. Akit további műszaki részletek érdekelnek, azoknak az FCA sajtóoldalát ajánlom tanulmányozásra: The Secrets of Alfa Romeo Driving Dynamics

Az autó belsejéről nem akarok hosszan írni, két részletre hívnám fel a figyelmet. Az automata váltós verziók hatalmas, alumínium váltófülei (vagy inkább lapátjai), melyekre elsőként ránézve, majd aztán meg is tapogatva rádöbbenhetünk, hogy igen - egy sportautóban ilyennek kell lennie a váltófüleknek. A másik pedig a középkonzol kijelzője. Mennyire nem tudtak/tudnak ezzel mit kezdeni más autógyártók, mindenhol a középre odaragasztott tablet variációi köszönnek vissza. Itt pedig betették a kijelzőt egy füstüveg mögé aminek az ívét hozzáillesztették a műszerfal ívéhez. Hát nem egy egyszerű, mégis végtelenül stílusos megoldás? Az ilyenek jelzik azt: olasz...

A tesztelők körében kiváló volt az autó fogadtatása, mindenki ünnepelte az olasz telivér visszatérését. Rengeteg jó tesztvideót lehet találni róla, de csak egyet tennék most ide, ami nem is túl hosszú, nem is a legprofesszionálisabb, de Doug Demuro az egyedi stílusával szerintem bemutatja az autó lényegét. Egyetlen mondatot idéznék tőle, amivel szerintem le lehet írni az egész autót:
...it looks like a little car on the outside, it looks like "Oh, it's a pretty car"... And you don't really think it's gonna be _brutal_ and then it turns out to be really, really fast.

Ha valaki inkább olvasni szeret, akkor neki pedig a thedrive.com cikkét ajánlanám. Egy frappáns idézet álljon itt ebből a cikkből is: Alfa's triangular grille is about as recognizable to Americans as Kyrgyzstan on a blank map, and that rareness lends it near-supercar status amongst random passersby.
2018 Alfa Romeo Giulia Quadrifoglio Review: Yes, Virginia, There Is a Perfect Sports Sedan

A bejegyzés első felében tettem egy olyan állítást, hogy a Quadrifoglio királyként tért vissza és feltörölte a padlót a konkurenciával. A fentiekben már megvilágítottam, hogy mire lehet képes az autó, de ez még csak spekuláció és nem szeretnék adós maradni a bizonyítékkal. 2016 szeptemberében elvitték az autót az "ultimate proving ground"-ra, a Nürburgringre. Az itt futott idők igazi benchmarknak számítanak. A Giulia Quadrifoglio 7:32 alatt teljesítette a 20,6 km-t. Ez az idő már nem a sportszedánok kategóriája volt, hanem a Porsche-é és szupersportautóké. 20 mp-t adott a BMW M4-nek. Jött, látott, győzött.
Az alábbi videóban on-board lehet végigkövetni a körrekordot. Elképesztő teljesítmény, ahogy 250 km/h-nál 4 kerékkel csúszik meg a kocsi, de a pilóta el sem veszi a gázt. Ráadásul semmi versenyoverál vagy hasonlók, csak egy sisak, mert az kötelező. Amúgy meg farmer-póló, mint ha épp csak odaszóltak volna Giovanni-nak, hogy "ugorj már be, légyszi a vasárnapi ebéd előtt, és csinálj már egy új körrekordot az NRingen". Csak egy szó: olasz...

Így a bejegyzés végére talán már mindenki számára érthető, hogy miért vágyom annyira erre a kocsira. Ez az autó nem 20 év múlva lesz legenda. Ez az autó már most, "éltében" egy legenda. És most még be lehet sétálni egy szalonba. Most még meg lehet venni újonnan. Most, hogy talán itt állunk a villanyautó forradalom hajnalán, nem biztos, hogy lesz még egyszer ilyen alkalom az életben...

*Itt érdemes egy rövid történeti kitérőt tenni, ugyanis Magyarországon egy kicsit más sztereotípiák tapadtak a brand-hez.
Itthon még mindig viszonylag erősen tartja magát a #szarolasz sztereotípia, megy úgy en bloc a 3F szabály - azaz Fordot, Fiatot, franciát nem szabad venni. Szerintem ez már huszon-harminc évvel ezelőtt sem feltétlenül állta meg a helyét. Mo.-on rápakolt egy lapáttal ezekre, hogy miután a vasfüggöny ledőlt és (egyébként a mostani helyzethez hasonlóan) elkezdték csőstül hozni be a bontó elől eltolt nyugati kocsikat, amikkel aztán törvényszerűen rengeteg probléma akadt, az egyszeri nép azt a következtetést vonta le, hogy ezek szarok. Sajnos az olasz autókon ez elég erősen rajta is maradt. Engedjük el ezeket egyszer s mindenkorra. 2020-at írunk, az autógyártók és a beszállítóhálózat egy nagyon komoly, integrált, magas szinten minőségbiztosított rendszer. Nincs már olyan, hogy ez a kocsi jó, amaz meg szar. Megbízhatóság terén nagyjából ugyanazt tudják. Fluktuációk persze lehetnek, de nem olyanok, mint 30 évvel ezelőtt.