Az álláskeresés labirintusában, és a munkahelykeresésről néhány szösszenet

Halihó!

Régóta adós vagyok már ezzel a firkálmánnyal, de amíg nem volt biztos munkahelyem, nem akartam írni. Májusban munkanélküli lettem, erről írtam is pár sort, amire sok pozitív, segítőkész kommentet kaptam, köszönöm mindenkinek!
Sajnos van tapasztalatom, mit kell ilyenkor tenni, bár néhány értesülésem már elavultnak bizonyult, és közben a világ sem állt meg, újabb kihívások tornyosultak fölém, többek között az önéletrajz megírása.
Ebben is itt kaptam segítséget, amit újfent hálásan köszönök.
Amint kézhez kaptam a papírokat a cégtől, rögtön mentem is vele a munkaügyi központba. Itt regisztáltam volna magam álláskeresőként, ami azért fontos, mert ha megvan a minimum egy év folyamatos munkaviszony, azért kapok egy kis pénzt.
Nem sokat, egy évre visszamenőleg napi 6500 nettó kreditet. Semminél több, számlára, utazási költségre elég. Maximum 120 napig folyósítják, szóval az nem játszik, hogy beosztjuk és többet nem kell dolgozni. Apró csavar, hogy ugyan a mohácsi kirendeltség a hozzám legközelebb eső intézmény, mégsem oda kell mennem, mert egy elég udvariatlan és fellengzős tájékoztatásból kiderült, hogy Komlóhoz vagyunk kirendelve.
Ennek csak azért tudtam örülni, mert a hetényi-szászvári szerpentinen istenien lehet csapatni, pardon, csorogni. Kétoldalt sűrű erdő, jó útburkolat, ritka forgalom, 90°-os hajtűk, komoly szintkülönbségek.... természetesen egyszer sem cibáltam meg a kéziféket, méghogy én, ugyan...
A két munkaügyi központ ég és föld.
Komló előtt le a kalappal. Gyors, udvarias ügyintézés, semmi tökörészés, ment minden mint a karikacsapás. Megadtam az adataim, aláírtam, kaptam egy igazolást, kész.
Munkahelyet keresni nem ilyen egyszerű, sajnos. A neten lógva, mindenféle álláshirdetési oldalt böngészve 90% hogy nem lehet munkát találni, kivéve ha érettségid van vagy technikumod.
Nem egyszerű embereknek találták ki, na. Facebookon is körülnéztem, bár nekem nincs, és újfent bebizonyosodott, hogy nem vesztettem semmit.
Nem baj, vannak még trükkök a tarsolyban. Kinyomtattam egy csomó önéletrajzot, ezt bármelyik könyvtárban, polgármesteri hivatalban, talán még papírboltban is lehet, gombokért. A kézzel fogható önéletrajz valamiért sokkal hatékonyabb,mint az e-mailben elküldött. Ezután a nyakamba vettem a város ipari parkját.
Érdemes egy kicsit kiöltözni, és mindenhol az "irodát" keresni. Ez mágikus szó, még a legszőrösszívűbb portás is meghunyászkodik előtte. Csak annyit kell mondani még, hogy állásinterjúra érkeztem. Akkor is, ha nem is Ennyi általában elég, hogy egy olyan embernek juttassam oda az önéletrajzot, aki valóban érdekelt az ügyben. Ha ez mégsem válik be, érdemes megkeresni a "tűz esetén értesítendő" táblát. A feltüntetett telefonszám valószínűleg egy fontos emberé, akinél érdeklődhetünk állás után.
Hogy ez mennyire hatékony? Nem tudom. Pénteken felmondtak, hétfőn kaptam meg a papírokat, szerdán sikerült elintézni a munkanélkülit, rákövetkező héten már dolgoztam.
Igaz, határozott idejű szerződést kaptam, amit szintén be kellett mutatnom a munkaügyön. Ebből kifolyólag csak felfüggesztették a járadékot, megszüntetni akkor fogják, ha lejárt a 120 nap, vagy határozatlan idejű lesz a szerződés.
Elvállaltam egy összeszerelői állást, két műszakban. Már az elején éreztem, hogy nem lesz hosszú életű a pályafutásom. Egyrészt nem tetszett a határozott idejű szerződés, másrészt túl sok volt az ember, mégsem volt kommunikáció. A munka egyszerű volt, de nagyon monoton. Szoknom kellett a nyolc órás ülőmunkát is, és azt, hogy egy kedves szót sem kapok, csak munkautasításokat.
Csináltam, mert muszáj volt. Teljesen belefásultam, kicsit olyan volt mintha rab lennék. Becsipogtam, felvettem az egyenpólót, a bokaperecet, kitűztem a számomat, 13146, kiálltam sokadmagammal a folyosó szélére, és megvártam amíg megmondták, hova menjek.
Ott megmondták, megmutatták mit kell csinálni, majd elmagyarázták hogy miért nem jó ahogy csinálom. Dudaszóra 5 vagy 10 perc szünet, műszak alatt zárva a kapu, kimenetel nincs az üzem területéről, kivéve ha visznek. Durván megviselt lelkileg azok után, hogy egy sok mozgást, változatos tevékenységeket követelő munkahelyről váltottam.
Targoncásként nem tudtam elhelyezkedni, a friss jogsim mindenkit elriasztott, hiába mondtam, hogy van már rutinom, évek óta csinálom. Eltelt egy hónap, és azon kaptam magam, hogy nem tudok váltani. Kezdtem olyanná válni mint egy leszedált zombi.
Hiába volt időm és lehetőségem mást keresni, lassan elhatalmasodott bennem az az érzés, hogy úgyse lesz jobb, és nem fogom tudni ellátni a feladatom. Én nem tudom, mivé fajult volna a dolog de már kezdtem nagyon sötéten látni a dolgokat. Ha egyedül lettem volna, biztos becsavarodom, aztán soha többé nem írkálnék ide mindenféle marhaságot. Szerencsére van egy idomított házisárkányom, aki felrázott a melankóliából, és kierőszakolta a felmondásom.
Kellett újabb két hét mire úgymond magamhoz tértem. Sokfelé beadtam az önéletrajzom, jött egy hívás, amit nem tudtam hova tenni. Kerékpár szereléshez keresnek műszaki érzékkel megáldott embereket. Egy műszak, nyolc óra, és nem kell korán kelni, mert fél nyolckor kezdődik a műszak.
Úgy gondoltam, egy próbát megér. Kicsi műhely, kb 10 alkalmazott. Lapra szerelt kerékpárokat kell összeállítani. Az üres vázra felrakni a villát, hajtást, kormányt, fékeket, kerekeket. Három szerelőpad, padonként két ember. Plusz van raktáros, targis, udvaros, irodista.
Nem hittem volna hogy van még ilyen munkahely. Családias környezet, nyugis munkaidő, és a meló számomra kifejezetten élvezetes. Amúgy is szeretek bütykölni, szerelni, és itt meg fizetnek is érte. Nagyon élveztem az első napot, villámgyorsan ment el a munkaidő, de a legfontosabb, hogy olyan emberekkel vagyok körülvéve, akikkel lehet viccelődni, beszélgetni. Szeretnék sokáig itt maradni, és végre kicsit megülni a sejhajomon. Nagyon jó érzés tartozni valahová, ahol megbecsülnek, számítanak rád. Örülök neki hogy végre van egy reményeim szerint fix munkahelyem. A tanulság? Talán az, hogy soha nem szabad feladni, merj akkor is váltani , ha nehéz és reménytelen.