Piaggio és az elveszett szikra

Halihó!

Rendben elmúlt egy hónap, de hogy ezzel a motorral mindig van valami... Hiába, olasz a lelkem. Amikor jó, akkor nagyon jó, de mindig kitalál valamit. 792 km. Ennyi ment bele eddig. Egyre jobban szeretek motorozni.
Nagyon jól összeszoktunk, minden nap öröm, amikor használhatom. Pedig semmi extrát nem tud, csak elvisz a-ból b-be. Nincs hűha gyorsulás, nincs jajistenem végsebesség, csak tömény szabadság. Mindezt fillérekből, és azzal a tudattal, hogy nem fogja rámszakítani a bankot, ha mégis megkotlik.
Ami a mai hülye világban egyre inkább becsülendő. Minden hiba nélkül róttuk a kilométereket, annyi szerelés volt csak, hogy karbaraktam a féknyerget, mert szorult picit, meg kapott egy új akksit, szóval jött, ment, világított, ahogy kell. Aztán riszpekt ezeknek a jó magyar utaknak, néha csinált olyat, hogy egy erősebb döccenőnél megtorpant picit, mintha kihagyna a gyújtás. Nem tűnt nagy hibának, testelésre, kidörzsölődött kábelre gondoltam.
Hétvégén inkább csak elővigyázatosságból szétszedtem, átvizsgáltam, csatlakozókat fújkáltam, testpontokat csiszoltam, és úgy tűnt, használt.
Pár napig tünetmentes volt, aztán előjött megint, csak durvábban. Döccenő, és mintha levettem volna a gyújtást. Harrrrr....De hirtelen megjavult magától, és hiába próbálgattam újra előidézni a hibát, gond nélkül végigcsinálta a napot.
Na ez az a probléma, amit utálok. Leereszt a gumi, szétmegy egy tömítés, szakad a szíj, egyszerű és egyértelmű hibák. De ezzel mit kezdjek? A bizalmatlanság beférkőzött kettőnk közé. Otthon aztán a fülétől a farkáig alaposan átnéztem. A gyújtáskapcsolón át, a kábeleken végig, gyertya, CDI, kontaktok, generátor. Nem találtam semmit.
Másnap egy csomó szerszámmal felfegyverkezve indultam útnak. Semmi baj. Oda vissza semmi. Eltelt egy hét, semmi. Örültem, hogy mégiscsak sikerült megcsinálni a gőzöm sincs mit.
Péntek reggel. Motor pöcc röff, rapapapapam. Szépen visszaesett az alapjárat, világítanak a lámpák, van töltés, teli a tank, a motor harap, enyém a világ. Fülig érő szájjal motoroztam. Az első kanyarig. Döcc, aztán kukk. Se kép, se hang. Nem indul sehogy sem.
Hogy rohadnál meg... Telefon, késni fogok. Azám, és mégis hogy megyek be? Busz nemrég jött szembe, falutól eljöttem vagy egy kilométert, azt már nem érem el.
Majd bemegyek valahogy. Igazából nem érdekelt túlzottan, inkább azon pörögtem, hogy felgyújtsam, vagy csak szimplán hagyjam az árokban a robeszt.
Hazatoltam. Legközelebbi járat kilenckor, addig van bő négy órám. Motort szétszedtem, kiszedem a gyertyát, nincs szikra.
Másik gyertya, akkor se. Vissza a régit, erre a kezemben marad a gyújtókábel. Nem lepődtem meg túlságosan, visszatekertem. Volna, aztán ahogy csavarodik, nyílik is szét a kábelköpeny. Ó hogy cseszd meg...
Hol ment szét? Naná hogy a gumiharang alatt. Legutóbb amikor itt molyoltam, valószínűleg sikerült olyan pozícióba állítani a kábelt, hogy jó volt. A rázkódástól viszont valószínűleg elmozdult, nem ért össze, vagy csak áthúzott, és elment a gyújtás. Én meg már azt hittem, hogy a gyújtásalaplappal, jeladóval lesz gond, és előre szívtam is a fogam a húszezres tétel miatt. Kicseréltem a kábelt, még jó, hogy az Opelből itt maradt egy darab. Kipróbáltam, faszán csíp, és végre akkora a szikra, hogy ökröt lehet sütni rajta.
Kipróbáltam, elindult, kiforgott. Összeraktam, elindult, kiforgott. Gyí be a céghez.
Ami a csövön kifért. Nesze te rohadék, szenvedjél te is. Negyed nyolcra beértem, probléma nélkül, pedig az összes kátyút kipróbáltam.
Remélem, így is marad. Folyt köv, ha lesz valami, úgyhogy remélem nem mostanában jelentkezem.