Potyautas

Történt egyszer, hogy a szüleim hazafele autóztak egy rendezvényről (08.13-án, vasárnap). Már majdnem hazaértek, amikor egy sarkon megpillantottak egy gyönyörű magyar vizslát, akit ráadásul majdnem el is ütöttek. A kóbor kutyák nem szokatlanok errefelé, egy vizsla azonban mindannyiunkat megérint: két vizslánk is van (az egyik fajtiszta, a másik csak közel ), és nagyon szeretjük őket. Nem volt hát mit tenni: édesapám magához hívta, és nagyjából 2 perc szaglászás és kisebb kergetőzés óta a gazdájaként tiszteli, akit mindig és mindenhova követ, bármerre is járjon.

A nagy harmónia jegyében el is indultak, hogy az utcában lévő, és feltételezhetően viszlát tulajdonló embereket meglátogassák. Mindezt persze este fél 11-kor, a látogatottak nagy örömére. A hűséges kis jószág (a továbbiakban: Potya) végig gyönyörűen ment édesapám után, nagyon boldogan. Sajnos azonban hiába vertek fel jó pár embert, nem lett meg a gazdája a kutyának, így a szüleim egy szomorú döntést hoztak: nagy nehezen otthagyják a talált helyén Potyát.

Ugye, van a lelkiismeretünk. Az egyik legbosszantóbb dolog, és nagyjából mire már majdnem hazaértek, képes volt őket is az őrületbe kergetni. Nem volt mit tenni: visszamentek Potyáért, aki annyira megörült nekik, hogy csukott ajtón és nyitott ablakon keresztül szált be az autóba. Még jó hogy a fényezésnek már hulla mindegy...

Amikor a kopogásra kinyitottam az ajtót, az első másodpercekben Pimpi kutyámat hittem az ajtóban. Aztán amikor jobban megnéztem illetve közölték velem, hogy akkor ők most hoztak egy kutyát, láttam, hogy közel sem a jól megszokott vizslám köszön vissza. Hamar megszerettük egymást, utána engem is a gazdájának tekintett. A családban tulajdonképpen mindenkit...

Aki tudja, milyen egy vizsla, tudhatja azt is, milyen egy szinte kölyök, 1-2 éves vizsla is. Ha nem, leírom: végtelenül játékos és mozgékony. Az udvaron úgy sétálok vele, hogy jön utánam, minden második lépés után a szájába veszi a kezemet, de csak finoman és játékosan, és ha megállok, gyakran úgy rám ugrik, hogy még nyomot hagynak a szép mancsai a testemen.

Szóval most az udvarunk az övé, a mi kutyáink pedig a füves/köves udvarukon vannak bezárva, ami enyhén szólva sem szerencsés helyzet. Elgondolkodni az ideiglenes befogadáson nem tudunk, lévén a két hím kutya összeszoktatása olyan mértékű problémának tűnik, aminek nem akarnák kitenni a saját kis kutyánkat (Mi történik ha egyszer jól megverekszenek? De nem kell eddig elmenni: átalakul a hierarchia, és a saját kis kutyánk az aljára kerül ennek.) Bezárni nem igazán lehet, mert kimászik mindenhonnan: legyen az egy tyúkudvar, vagy egy magasított kerítésű disznóól, ügyesen megtalálja a módját, hogy 5 percen belül kimásszon.

Ma reggelre eljutottunk odáig, hogy a "bezártak" megszokták Potyát, azaz nem ugatnak minden mozdulatára. Ha nem vagyok kint velük, akkor csend és nyugalom van. Ha viszont kint vagyok, és Potyát simogatom, a bentiek irigyek, fordított esetben pedig ugyanez a helyzet.

Szóval nem tudom, mit kéne vele kezdenünk. Ki fogjunk a kisvárost plakátolni a fotójával, de chip nélkül elég kevés esélyt látok arra, hogy meglegyen az eredeti gazdája (ráadásul mi van, ha kidobták otthonról?). Egy vadász már jelentkezett érte, nem kizárt, hogy ő kaphatja meg, bár én inkább egy családiasabb környezetet képelnék el neki.

Kihasználom az alkalmat, hogy ha esetleg bárkinek hiányozna egy magyar vizsla, és ráismerne a kutyájára, ne habozzon jelentkezni.

A bejegyzés végén álljon néhány kép Potyáról: