Ipari hó

Csalódások városa számomra Kazincbarcika. Első csalódásom az volt, hogy nagyon eltért az addig ismert városoktól. Egy várost úgy képzeltem el, mint...mondjuk Eger, vagy akár Miskolc. Többnyire egybefüggő lakóövezetek. Igaz, Miskolc is 11 településből lett összevonva, de a Sajótól Felső-Majlátig, többnyire házak sora között haladtunk végig. Kazincbarcika egy hosszú ipari területtel kezdődik, ami el is takarja az utazó elől Berentét (amely sokáig volt a város része) aztán egy nagy nyílt térre jutunk, ahol kicsi falvak különülnek el. Ami városias, az az 50-es években épült két utca. Hasonló a Győri kapu házaihoz (Miskolc) Kinn áll a préri közepén a kórház hatalmas tömbje, több helyen építkezések folynak, kezdik a panelházakat, épül 3 db 9 emeletes csúzsózsalus ház. Ezeket mind látni akár egy pontról, hisz akkora üres terek vannak köztük. Mindez 1970-ben volt, azóta már beépültek az üres részek is.

A másik csalódás más jellegű volt. Azt hittem, iskolákat újítunk fel, de valójában volt iskolákat alakítottunk át más rendeltetésű épületekké. Ennek aligha az oktatáspolitika az oka, inkább a gyerekhiány, de azért csalódtam amikor megtudtam. Ha már ipari hó a cím, akkor azt meg kell magyaráznom. Ezt persze nem sorolhatom a csalódások sorába, inkább csak meglepett, amikor szembesültem vele, hogy ilyen is létezik.

Átlagos téli idő volt. A hőmérséklet alig süllyedt fagypont alá, csapadéknak semmi nyoma. Egy kis eső talán volt az elmúlt napokban, de már ebben se vagyok biztos. Szomorú szürke volt a táj, a szántóföldek feketesége se dobott sokat a hangulaton. A sajószentpéteri lángososnál se álltunk meg, noha közel s távol nem találkoztunk hozzá fogható minőséggel, de egy idő után a legfinomabb étket is megunja az ember. Legközelebb inkább beülünk majd a húsboltba sült kolbászt/sült hurkát reggelizni. Nem olcsó, de mégse felvágott, vagy konzerv. A hangulata is más egy ilyen beülős reggelinek, mint az építkezésen leülni a lépcsőre a porba, vagy lángost tömni magunkba menet közben az autóban. Mert a lángos evésre nem szántunk időt. Feri csak a társaság kedvéért vett magának, de legtöbbször nem is bírt el vele. Pista viszont fog nélkül betolt magába kettőt mielőtt Berentén túljutottunk volna. Gergőnek kitartott a kettő egészen a munkahelyig, de ő közben vezetett és telefonált a főnökkel. Út közben nem volt sok látnivaló, hisz sokszor végigcammogtunk már ezen a túlzsúfolt útszakaszon, a jobb oldali elhagyott üzemek sora, a gaz felverte rég leállított Borsodi hőerőmű mellett. A vegyi kombinát üzemel, noha nem ez már a neve. Bontják a felesleges épületet, a hűtőtornyot, viszont rengeteg kamion várakozik, tehát megy a termelés. A betonpalánk mögött sóhegyek várnak a feldolgozásra. Az üzem saját erőművéből száll a pára, gomolygó felhőt alkotva, melyet az enyhe szellő észak-nyugatra, a város felé sodor. Nem viszi messzire. Nem egy huzatos hely a Sajó völgye, épp ezért oly gyakran kifogásolható a levegő minősége itt. A múcsonyi elágazásnál fehér lepel fedi az út menti árkot. Kissé északabbra néhány centis havat taposnak a kerekek. Sajókazánál már megint fekete a táj. (ezt majd egy másik úton tapasztaljuk meg) Vagyis Kazincbarcikának saját hógyára van, hisz sehol a környéken nincs hó, csak a városban. Akinek meséltük, el se akarta hinni.

Ezt az újkazinci iskola átalakításkor tapasztaltuk. Előző télen, az újvárosi iskolánál is esett egy kicsi hó, de akkor távolabbi tájakon is. Az cudarabb tél volt. A mínusz 6-7 fokban dupla kesztyűt húztunk, volt aki hármat is felcibált a kezére. Nem is tudom hogyan lehetett azzal megfogni a szerszámot. Azt meg már végképp nem tudom, hogy a cement, hogy volt képes megkötni, amikor még a gyorskötésű kőragasztónak is alá kellett gyújtani. Elsöpörtük a teraszról a havat, megkevertük előbb szárazon a műkövet, majd habarcsként szétkentük. Van olyan munkám amire ettől azért büszkébb vagyok.

Ha már a szakmai büszkeség eszembe jutott!
Amikor új ember voltam a cégnél, még az ismerkedős szakaszban, természetesen meséltem a korábbi munkáimról. Tudom magamról, hogy őszinte ember vagyok, de a kollégák ezt nem tudták, nem hittek nekem. Bosszantott. Közben persze kiderült, hogy egyikük se szakmabeli. Nem tanulták a szakmát, csak ellesték, aztán csinálták. A berögzült technikák egy részét szerettem volna megváltoztatni, de nem hallgattak rám. Én voltam az új ember, nekem kellett alkalmazkodni. Meséltek egy öreg szakiról, aki éppen betegszabadságon van. Mondták a nevét, ami nekem ismerős volt. Aztán megjött a szaki. Egy reggel már mindenki ott állt az udvar közepén, amikor megérkeztem. Nem volt ismerős az öreg, kézfogáskor mondtam a nevemet. „Bogácsról?” Na, hál'istennek, ez már ismer. Legalább igazolja, hogy tényleg műköves vagyok.
Na ugorjunk, mert ezt talán már meséltem is. Kazincbarcikáról van szó. Nem volt mindig mínusz 7 fok. Amikor kezdtünk, inkább az eső miatt aggódtunk. Levéstük a főbejárat lépcsőjéről az ötven éves műkövet, hogy új burkolatot kaphasson, mint ahogy a terasz is. Szinteztünk, mértünk, számoltunk. Nem emlékszem már mi volt az oka, de volt bennem egy kis sértődöttség...gondolom figyelmen kívül hagyták a szakmai érveimet. Ilyen sokszor előfordult de nehéz volt megszoknom. A főnök szokás szerint telefonon keresztül irányított. Messziről hallotta, hogy hangosan beszóltam valami elhatárolódó megjegyzést. Gergő átnyújtotta a készüléket. „Gyulám oszd ki azt a kurva lépcsőt....!” Kiosztottam. Úgy, ahogy 1968-ban tanultam. Minden fokot egyformára. Ezzel csak az volt a gond, hogy a betonmag rossz méretezése miatt sok anyag kell rá. Vagyis nem gazdaságos. Nem jó a hétszer 15 cm fellépő. Legyen 16, az alsó meg annyi, amennyi. Tőlem! (végül mégse nekem volt igazam, mert változott a járdaszint, az alsó lépcsőfok el is tűnt.)
A terasszal főleg az volt a gond, hogy nagy felületeket kellett lehúzni, a hideg, meg a rövid téli napok miatt nem volt idő átsimítani. Túlórázni senki nem akart, így is sötétben értünk haza. Igaz, a reggeli kezdés nem volt nagyon korán, hisz Miskolcon kezdődött a munkaidő, aztán a helyszínre érve el kellett még menni kávézni, venni a sétálóutcai pékségben mákos kalácsot, amire hamarabb ráuntunk, mint a péteri lángosra. Ekkor még abban a hitben voltam, hogy iskolát újítunk fel. Nem általános iskola lesz, mert a lányok, akik bejárnak az épületbe, inkább tűntek gimnazistának...bár akár tanárok is lehettek.
Másfél év telt el, amikor javítani kellett visszajönni. Akkor szembesültem vele, hogy nem tudom miféle közösségi tér, de semmiképp nem iskola. A portás lányra inkább emlékszem. Szép keze volt, meg mosolya, meg...nem sorolom végig.

Az újkazinci iskola inkubátorház lett. Ezt a nevet adták neki. Bérelhető irodák, vállalkozók számára. Úgy hallottam átadáskor, hogy egyetlen bérlő jelentkezett. Vagyis nem volt egy sikeres projekt a város számára. Nyújtották is a határidőt, mint a rétestésztát, hiszen azután nekik kell üzemeltetni. Ez is az ötvenes években épült, a város születésének idején. Akkor még nagyon ment a műkő. A belső térben csak át kellett csiszolni, javítás is kevés volt. Legelső alkalommal csak egy mintacsiszolásra mentem. Jónak nézték, lehetett csinálni. A port ugyan nehezen viselte a többi dolgozó, de ez ezzel jár.

Itt közbeszúrnám, hogy a kórházban is volt ilyen munkánk, amit kis híján leállítottak, mert a működő részbe is átszállt a csiszolópor. A burkoló szaki felvette a pormaszkot a közelünkben. Ez egy ilyen szakma. Hirdetésekben lehet olvasni pormentes csiszolást, de az nem igaz. Lehet csökkenteni a mennyiségét, de megszüntetni nem.

Na, szóval inkubátorház: Ezen is volt olyan terasz, amit kemény fagyban csináltunk, de ez jól sikerült. A legtöbb munka az épület két oldalán végighúzódó árkád mellvédfalainak fedése. A főnök egyszer jött ki, amikor még nem álltak a falak, nem volt mit felmérni. Az árajánlatot a tervek, a kiírás alapján tette meg. Az építésvezető sokszor hiányolta, de azt mondtuk, befeküdt Debrecenbe, aztán meg, hogy lábadozik.
Közben én nyugdíjba mentem, de gyakorlatilag nem változott semmi. Elkészült a munka, sőt elkészült a ház. A város műszaki ellenőre mindenbe belekötött, a generálkivitelező már kitért a hitéből. Összehívta az alvállalkozókat. A főnök engem akart küldeni, de ragaszkodtak a vállalkozóhoz. „Merre találom a mi munkánkat? Az épület melyik részén keressem? - Lajos bzdmeg! Több mint 100 méter. Csak meglátod tán!”

Ennyi volt Barcika. Ezután már csak keresztüljártunk rajta útban Bélapátfalva felé, ahol tanuszodát építettünk. Egy időben az edelényivel. Megesett, hogy egy napon mindkettőn dolgoztam, pedig nincs közel egymáshoz. A főnök Bélapátra akkor jött ki először, amikor azt hitte, mi basztuk el a munkát. A legutolsó javításkor ránk telefonált délben, hogy :”Na, hogy álltok?” Az lett volna az őszinte válasz, hogy „kissé meghajolva, mert a horgász tó vizét fürkésszük” Eltanultam a kollégáktól, hogy néha „vetíteni „ kell.