Jahnkő

Jani bácsi meséi 16.

Világ körüli útra felkészülni egy nap alatt? Na jó, csak európai, de akkor is több hetes, sok ezer kilométeres utazásról van szó. A kilencvenes évek elején néhány évig jártak Jahnék nyaralni. Januárban lefoglalták az utat valamelyik utazási irodánál, aztán izgatottan várták a június végét, ami már majdnem nyár, de mégis előszezoni árakon. Nézegették a prospektust, tervezgették, hogyan fogják beosztani az egy hetet, mit fognak megtekinteni, ha beleuntak a tengerparti heverészésbe. Volt idő lelkileg felkészülni. A csomagolás is eltartott néhány napig, de ez a Juliska elfoglaltsága volt. Jani bácsi azzal tudott segíteni, ha nem volt láb alatt. Ami a segítséget illeti, most sincs ez másként. „Ne legyél útban Papa!”

Egy nap akkor is csak egy nap. Korábban nem is volt erről szó, legalábbis nem komolyan. Ennyi idő alatt nem lehet ráhangolódni. Bár nem is nagyon kell. Beülnek az autóba, és mennek. Ha elfárad a sofőr, megállnak akárhol, akár az út szélén is. Nincsenek időhöz kötve. Nem kell térképet rajzolgatni, hiszen ott van a GPS, akárhová elvezeti őket. Erről álmodoztak sokáig, de nem gondolták, hogy egyszer majd megvalósul. Már pedig ez az egyszer most itt van.

Jani bácsi többször felébredt éjjel. Nem is volt benne biztos, hogy vissza tudott-e aludni, vagy fél éjszakán át ébren agyalt azon, hogy valóban utaznak, vagy ez csak egy nagyon buta tréfa. Juliska ugyan már este kirámolta a ruhás szekrényt, de ez még nem elég bizonyíték. Aztán azon kezdett sajnálkozni, miért nem vágtak ebbe bele hamarabb? Legalább még a stroke előtt. Mondjuk, egy éve. Vagy inkább kettő. Vagy amikor még jó erőben volt, amikor még hegyet is bírt mászni. Meg is válaszolt magának. Azért, mert nem volt elég pénzük. Most sincs, de a gyerekek megsajnálták őket. Na, még mit nem! Engem ne sajnáljon senki! Nem is sajnálat ez, egyszerűen örömet akartak szerezni. Így már jobban hangzik. Na de pénzzel pótolják a szeretetüket? Sok rossz példát látott élete során erre. Aki megtehette, pénzzel tömte a gyerekét, hogy bármit megvehessen, amit szeretne. A gyerek mégse lett ettől boldog.
Aztán el is szégyellte magát ettől a gondolattól. Még jó, hogy nem mondta ki hangosan ezt a feltételezést. Úgy érzi, ebben a családban nem kell pénzzel pótolni a szeretetet, anélkül is megvan bennük oda-vissza. Mindig ott voltak, ha a másiknak szüksége volt a jelenlétükre, a lelki támaszra...bár volt kivétel.

Azok az évek jutottak eszébe, amikor Szlovákiában élt az új családjával, s a boldogságát beárnyékolta, hogy Pityu nélkülözni volt kénytelen a szüleit. Anyját is, apját is. Egy kiskamasznak ez örökké fájó emlék marad. Soha nem beszélték ezt át, csak reménykedik benne, hogy ennyi év távlatából megbocsátotta a fia. Felnőtt fejjel beláthatta, hogy neki se volt ez könnyű. Legfőbb oka volt, hogy mégis visszaköltözött. Igyekezett is minél több időt vele tölteni ezután, de biztosan nem eleget. Negyvennégy év se pótolhatja azt a négyet. Vagy de? Meg kell kérdezni! Mi van, ha ezt a sejtést visszaigazolja? Bár aligha teszi. Ha hazudnia is kell, ez egy kegyes hazugság. A lelki békéje miatt fontos, hogy feloldozást kapjon. Mivel utólag úgyse lehet semmin változtatni, Pityunak nem számít, mit mond. Azt fogja mondani, ami az apjának jó. Talán hazudni fog, de akkor is meg kell kérdezni. Holnap meg is teszi, nem tart semeddig ...vagyis ma, mert közben megvirradt.
- Indítsam a kocsit Mama? - szólt amikor látta, hogy Juliska ébredezik.
- Egy francokat fogsz te indítani. Én leszek a sofőr. Csak feküdj nyugodtan, hozom a kávédat, csak hagy ébredjek fel. Megreggelizünk, összepakolok, és dél körül elindulunk. Szólok Hédinek, hogy ott ebédelünk. Aztán majd meglátjuk, mikor megyünk tovább.
- Ott alszunk?
- Akár...
- Az autóban?
- Dehogyis! Habár...miért ne? Legalább szokjuk a helyet.
Reggeli után az öreget már nem fogta a hely. Idegesen toporgott ide-oda.
- Ülj már le Papa! Ne lábatlankodj itt nekem! Vagy menj ki a kertbe!

Ez lett a megoldás, hogy ne idegesítsék egymást. Kell még legalább egy óra az induláshoz, azt kell tétlenül átvészelni. Fogta a botját, ami már nem is igazán szükséges. Inkább sétapálca, mint mankó. A biztonság kedvéért azért jobb ha nála van. Meg a békesség kedvéért is, hiszen jól kikap, ha nem viszi magával. A hegymászás jutott eszébe, amiről már le kell mondania, amikor a cseresznyefához kapaszkodott fel az erős emelkedőn. Az öreg körtefa helye még most sincs elegyengetve. A cseresznyéből se sokat szedtek, ott fog tönkre menni a termés, ha most elutaznak legalább egy hónapra. Szólni kellene a szomszédnak, hogy szedje le! Vagy várni kellene néhány napot? Mi van Jani? Le akarod magad beszélni arról, amire mindig is vágytál? Elmosolyodott, hogy rajtakapta saját magát a kifogás keresésén. Mit is kezdenének a sok cseresznyével? Befőzni nem igazán jó, hacsak nem meggyel rakják be vegyesen, de sok abból se kell, hiszen a tavalyi se fogyott még el. Juliska nem is szereti, csak neki akar kedveskedni. A gyerekek sem eszik.
Na, mindegy. Nem is azért terem a gyümölcs, hogy mind megegye az ember. Azért van, hogy a madarak elhordják messzire, elszórják a magokat, amiből új fa hajthat ki szerencsés esetben. Csak az ember hiszi azt, hogy minden az ő kedvéért van a természetben.

A füvet is le kell nyírni legalább két hetente. Hogy fog itt minden kinézni mire hazaérünk? Felver mindent a gaz. Mint nagyon sok kertet a környéken. Igaz, tavaszra valahogy eltűnnek az őszi-téli száraz kórók. Elég lenne tavasszal összetakarítani, amikor kizsendül az új fű. Ahol nem laknak, ott nem számít. Itt viszont lakunk...bár ha úton vagyunk, nem lakunk itt. Mást pedig aligha érdekel. Szüretre biztosan hazaérünk. Na, a szőlővel is lenne még addig munka. Jani! Ne foglalkozz ezzel! Majd Pityu megoldja, hogy ne kelljen szégyenkezni a szőlőd miatt. De hiszen vannak olyanok, akik csak szüretelni járnak ki addig a pár évig, amíg közé tudnak menni. Azok persze mások. Engem megöl a szégyen....
Amint így morfondírozott magában, azon kapta magát, hogy a szőlősorok végére ért. Visszafordulva elcsodálkozott, milyen messze van a ház. Pedig sokszor látta már innét, de nem tűnt ilyen távolinak. Most mehet vissza az erős lejtőn! Még jó, hogy hozta a botot. Juliska mindjárt kiabál, hogy indulhatnak.

Juliska még sokáig nem kiabált. Hosszú időre mennek, alaposan végig kell gondolni, mit kell magukkal vinniük. Talán még a házat is kitakarítja, holott teljesen felesleges, hiszen mire hazajönnek, úgyis vastagon belep mindent a por. Az asszonyi logika mégis azt diktálja, hogy ne hagyjon rendetlenséget maga után. Jani bácsi komótosan leballagott az udvarra. Örömmel nyugtázta, hogy ha elég óvatosan lépdel, nem rogynak, sőt nem is fájnak a térdei. Ne is fájjon, hiszen ki tudja hova veti a következő hetekben a sors. Nem lehet fájdalmak közepette élvezni az utazást. Bevillant az az előérzet, hogy majd milyen jóleső érzés lesz, ha Gibraltártól visszafordulnak, megcélozva háromezer kilométerről a nyéki hegyet. Nem holnap lesz ez, hisz előbb még északnak indulnak. Nehéz felfogni, mekkora kalandba vágnak most hirtelen bele. Az unokák biztosan megmosolyognák az izgalmukat, hisz nekik annyi felülni a repülőre, mint papának a villamosra. Vagy a fűnyíró traktorra. Ez már azért túlzó hasonlat, de legalább eszébe jutott, hogy áramtalanítani kell a gépet, mert biztosan le fog merülni az aksi. Az se lenne ugyan nagy tragédia, legfeljebb azzal kezdi majd az itthoni tevékenységet, hogy felrakja töltőre. Egy nap ide vagy oda úgyse számít, ha már a kaput se tudja kinyitni a nagy gaztól. Ez a gondolat is erősen el lett túlozva, hiszen betonjárda vezet a kaputól a lépcsőig, ami felvisz a házhoz. A repedésekben biztosan kinő majd néhány kóró. Emlékszik olyan esetre, hogy a cirokseprőből kihullott mag kelt életre a beton közt. Valamelyik szomszédnak – nem emlékszik már ki volt az – paradicsom nőtt ki a repedésben, de akkora, hogy abban az évben abból főztek paradicsomlét. Istenem, mi lesz itt mire visszaérünk! Pityura se nagyon terhelhetem a porta rendben tartását, van neki épp elég dolga. Na mindegy, lesz ahogy lesz. Nehogy lebeszéljem már magamat! Ja! Az aksi.

Keresett villáskulcsot, leszedte a sarukat. Megszorított egy két fellazult csavart, elrendezte a ledobált kerti szerszámokat, egy sort átrendezett a már bekészített téli tüzelőből. Úgy belefeledkezett a rendrakásba, hogy egyszer csak alig hallható harangszóra kapta fel a fejét.
- Én kész vagyok! - hallotta felesége kiáltását – Akár mehetünk is!
- Már dél van?
- Dehogy van dél. Tizenegy óra.
- De hát harangoznak.
- Biztosan halott van Nyéken. Na gyere! A fenébe! Hogy nézel ki? Át kell öltöznöd! Mivel kented össze magad? Pedig nem akartam piszkos ruhát hátrahagyni. Meg is kell fürödnöd. Na igyekezz, mert tényleg dél lesz mire elindulunk.

Nem lett addigra dél, de nem sok hiányzott hozzá. Nincs jelentősége, legalább a gyerekek mindketten otthon lesznek. Délben zár a kőkereskedés, ahol az van kiírva a kapura, hogy „Jahnkő”. A haverok szóhasználatában jankó. Nem illik ugyan névvel viccelődni, de szóvá tenni sem ajánlatos, hisz annál inkább ezt fogják tenni. Inkább el kell engedni az embernek a füle mellett.
Egyiküknek ott kell lenni. Nyilván Pityunak. Ha őket várják ebédre, Hédi főz. A fiukon se fogna ki egy ebédet összeütni, de az asszonyoknak inkább testhezálló feladat.

Furcsa érzés volt Jani bácsinak, hogy az anyósülésen terpeszkedik, és a felesége vezet. Nem először történt ugyan ilyen, de ha együtt utaztak, általában fordítva volt a leosztás. Igaz, általában nem szokott az ember egy stroke-t bekapni, de ha mégis, az bizony sok mindent megváltoztat. Általában több ezer kilométeres utazgatásra se szoktak elmenni, de most mégis egy nagyon hosszú utazás kezdődik. Ezt a gondolatot még fel kell dolgozni. Nem is igazán fogta még ezt fel. Az jutott eszébe, amikor két és fél nap alatt utaztak le a Fekete tengerhez, s a haza induláskor, azt mondta a lányuk, hogy „menjünk haza ma”. Nem fogta fel a gyerek, hogy milyen nagyon messze vannak. Képtelenség teljesíteni a kérését. Hát most neki is meg kell gondolni, mikor álljon elő ilyen kéréssel. Csak remélni tudja, hogy nem lesz honvágya néhány hét után. Ahogy ezen elmélkedett, felmerült benne a kérdés, hogy egész pontosan hova is vágyna haza? A szülői háztól már hatvan éve elkerült, a csepeli otthon is a távoli múlt, Mátyásföldet nem is igazán szerette, a nászasszony nyaralója is csak átmeneti szállás volt. Léván ugyan szeretett lakni, de igazán nem tarthatta hazájának az idegen nyelvi környezet miatt. A mostani lakhelye még nem annyira régi. Bizonyára jobban kötődne hozzá, ha egy faluban lenne ez a ház, nem pedig külterületen. A főváros után ilyen környezetre vágyott, de talán mégse volt jó döntés. Hiányzik, hogy moroghasson a szomszédokra, ha nem az ő kedve szerint tesznek dolgokat. Ahol most legelőször megállnak, az a fia otthona. Ez sem idegen hely, de ez a Pityu hazája, nem az övé. Hova is lesz az a honvágy...már ha lesz? Sok éve mondta a feleségének: Nekem ott van az otthon, ahol te vagy. S ezt komolyan mondta, mert így is érezte. Akkor pedig nem számít hol hajtja álomra a fejét, hiszen Juliska ott szuszog majd éjjelente mellette. Azt persze nehéz lesz megszokni, hogy amikor kilép az ajtón, nem azt mondja az első szembejövő, hogy aggyisten szomszéd, hanem morgen, vagy dobre...vagy leginkább semmit se szól, hisz nem ismerős. Na, de ez majd kialakul. Ha nem tetszik, hazajönnek. Senki nem kényszeríti őket semmire, teljesen szabadon dönthetnek. Azért ez nagy dolog.

Fél órája se tartott az út, bámulni se volt mit az ismerős tájon, máris megérkeztek az első megállóhoz. Pityuval a kapuban találkoztak össze. Ekkor érkezett kerékpárral.
- Most zártál fiam? Sok volt a vevő?
- Voltak. Beindultak a népek az építkezéssel. Hál' istennek a konkurencia se visz el sok vevőt, mert mind sorra bezárt. Amikor mi kezdtük, mindenki kőkereskedést nyitott, de a piac csak keveset bír el. Korábban ugyanez ment az autókereskedésekkel is.
- Abból most is van bőven. Én inkább a kocsmákkal kapcsolatban tapasztaltam ezt. Ma már nincs belőlük olyan sok.
- Egyet azért én találtam most hazafelé jövet – kacsintott Pityu, ami ugyebár azt jelenti, hogy nem publikus a dolog. Legalábbis Hédinek nem kell róla tudni.
- Be is mentél? - kérdezte az öreg álnaivan.
- Egy sört ebéd előtt csak belöktem. Jobban csúszik a rántott leves.
- Nem mondod komolyan, hogy az lesz az ebéd!
- Nem.

Valóban nem rántott levest tálalt Hédi. Ünnepi lakoma került az asztalra. Mondhatnánk vasárnapi ebédnek, de hát szombat volt. Rá is kellett pihenni. Megtehették, nem siettek sehová. Csak holnapra tervezték az egri kirándulást.

- Egerből merre mentek apu?
- Pozsonyba
- Nem úgy gondoltam, hanem merre indultok? Lejöttök a pályára, vagy a hegyeken át?
- A sofőrt kérdezd!
- Miért kérded? - fordult feléjük Juliska?
- Mert javasolnám, hogy a Mátrán keljetek át.
- Dehogy megyek én fel a hegyre azon a kanyargós úton, amikor ki is kerülhetem.
- Szerintem pedig megéri felmenni. Nem siettek sehová, ha elfáradsz, megállsz és nézelődtök, szívjátok a jó levegőt. Én most fenn dolgozom Galyatetőn, tudom mit ajánlok.
- De hát most jöttél a telepről – hitetlenkedett Juliska.
- Mert fenn, nem lehet hétvégén dolgozni. Hét közben is korlátozzák a munkaidőt. Kilenc előtt nem szabad zörögni.
- Hétkor szoktál kezdeni. Nem? - kezdett számolgatni Jani bácsi – Mennyi idő az út? Mire neki készültök, lehet is kalapálni. Mit csináltok?
- A nagy szálló köveit pótoljuk, javítgatjuk a párkányokat.
- Azokat a fekete köveket?
- Aha. De nem járunk ám haza, ott alszunk.
- Igen? Akkor vendégek is vagytok?
- Ja. Vendégmunkások.
- Egyszer jártam ott, de nagyon rég. Akkor még Szot-üdülő volt. Én nem üdültem benne, csak kirándultam. - Belül nem is láttam, de mondják, hogy elegáns épület. Még az úri világban építették.
- Akkor hogy is mondta nagyapám? A reakcióban. Láttam képeket az építkezésről. Három év alatt építették fel azt a hatalmas házat. 1939-ben adták át. Az iskolában meg azt tanultam, hogy a Horthy rendszerben semmi nem épült, csak a Lillafüredi Palotaszálló. Ha csak ennyi épült, már akkor letagadták a felét.
- Pedig épült ettől sokkal több. Ma már utána lehet olvasni. Nagyapád jó ember volt, csak az volt a baja, hogy mindent elhitt, amit az elvtársai beadtak neki.
- De ezt nem a papa mondta, hanem az iskolában a történelem tanárunk.
- Buta ember lehetett. Vagy az állását féltette. Tudom, akkor amikor te iskolába jártál, az volt az „igazság”, hogy minden rossz, amit nem a kommunisták csináltak. Pedig nem a dicsőséges 133 nap alatt fejlődött az ország, hanem a következő 17 évben. Tudod te milyen nagyon kevés az a 17 év?
- Van mihez hasonlítanom. Harminc éve omlott össze a szocializmus, és ebben a nagy demokráciában nem haladunk egyről a kettőre.
- Na tessék! - szólt közbe Juliska – Már megint a politikánál kötnek ki.
- Még szerencse, hogy általában egyetértünk – mondta Pityu nevetve, miközben dereka alatt megigazította a kispárnát – mert másképp összevesznénk rajta.
- Az meglehet – helyeselt az öreg – Aztán mit csinálsz fiam reggel öttől kilencig? Na, meg este is.
- Az este könnyebben eltelik. Nézzük a tv-t. Van internet, olvasgatok, irkálunk Hédivel, meg a gyerekekkel, hogy mi újság. Ha nem muszáj, nem telefonálunk. Így tudunk közben mással is foglalkozni, ha eszünkbe jut valami, írunk. Na, meg felveszem a fehér köntöst, és levonulok az uszodába, kiülök a szabadtéri jakuziba...
- Uszoda? Ott a hegy tetején? Honnét vesznek vizet?
- Mit tudom én! Melegítenek. Van a közelben egy féltucat forrás. Lenn a Csóri-réten felfogják a vizet, aztán visszanyomatják a legmagasabb ponton lévő víztárolóba. Kicsit szivárog – vetette közbe – mert ebben a nagy szárazságban is sár van a hegy tetején. Ami az utat illeti – fordult Juliska felé – először én is idegenkedtem tőle. Olyan útvonalat kerestem, hogy lehető legkevesebb legyen a hegymenet. Legrövidebb Eger felé, de egyszer át kell vágni a nagy forgalomban a városon, aztán pedig egészen Sirokig elég kemény. Ezt a szakaszt ki lehet váltani, de Parádsasvártól nincs választás. Teljes terheléssel harmadik, negyedik. Az ötödik sebesség felejtős. Legalábbis első alkalommal. Aztán ahogy kezdi az ember kiismerni az utat, mindjárt bátrabb. A buszt persze még ma se tudom hol lenne alkalom kielőzni. Ha utolérem, megyek utána. Egyébként az a jó, hogy nincs nagy forgalom.
- És télen...
- Akkor sincs.
- Nem azt mondom te! Ha leesik a hó, nem nagyon lehet száguldozni.
- Akkor nem szívesen mennék fel. Megesik, hogy nem is lehet. Van, hogy napokig se le, se fel. A műszak nem tud hazamenni, a váltás meg felmenni. Ott helyben nem lakik senki. Mesélte a műszaki főnök, hogy egyik télen akkora hó volt, hogy három napig meg se lehetett mozdulni. A vendégek nem tudtak hazamenni, amit nem nagyon bántak, mert ingyen laktak. Csak az volt a gond, hogy takarékoskodni kellett a vízzel, mert a szivattyú is elromlott. A vízművesek hernyótalpassal tudtak feljutni, ők nézték meg mennyi a készlet.
- A készletről jut eszembe: az étkezést hogyan oldjátok meg? Van ott bolt?
- Van. Van bolt, ráadásul olyan helyen, hogy amikor első alkalommal letértem a főútról, megálltam, s mondtam, én itt nem merek lemenni. Aszfalt út, de mintha egy gáton mennék fel. Nem látom csak az eget. Csak remélem, hogy folytatódik az út. Ott vehetünk kaját. Ebédet meg kialkudtam. A személyzetiben étkezünk. A munkaterület és a szoba közt is arrafelé közlekedünk, csak akkor néznek nagyot a dolgozók, amikor a fehér köntösben vonulok át a vendégeknek tilos területen.
- S a reggelekkel mit kezdesz? - kérdezte Jani bácsi.
- Ha hiszed ha nem, megtanultam későn kelni. Fél hét után ébredek.
- Legalább pihensz.
- Rá is fér a drágára – simította meg Hédi a férje borostás fejét, miután letette a kávés poharakkal teli tálcát az asztalra – Igyátok amíg ki nem hűl!
- Juliska úgy szereti, de én rögtön ki is hörpölöm – nyúlt Jani bácsi nagyokat nyögve a pohárért.
- Ropognak a vén csontok – mosolygott rajta a feleség.
- Dehogy ropognak – tiltakozott – csak sokat ettem. Abba fáradtam el.
- Én is ezt mondnám – nevetett Hédi – Figyeljetek! Hogy tervezitek? Ma itt alszotok ugye? Elkészítem a szobát, s akár most is ledőlhettek egy kicsit.
- Ne fáradj ezzel. Az öreg a kocsiban akar aludni.
- Akár a gyerekek.
- Akár a gyerekek, akár a gyerekek! Csúfolódjál! Szoknom kell az ágyat! Térjünk vissza a hegyre!
- Ne nagyon mászkáljál már te a hegyen te vén csont! - cukkolta Juliska.

Az öreg ügyet se vetett a beszólásra.
- Azt mondod fiam, nem lakik ott senki.
- Így tudom. Van egy...illetve három pici tót falu a közelben, bár attól függ mi számít közelinek. Az egyik segédem annak ellenére, hogy erős dohányos, nem töltötte fel odahaza a készletét. Galyatetőn pedig nincs dohánybolt. Mondtam neki, hogy itt az alkalom a leszokásra, de nem találta viccesnek. Mondom: mások a jó levegő miatt jönnek ide, te meg elszennyeznéd a bagófüsttel? Érdeklődött a személyzetnél. Mondták, hogy öt kilométer a faluig. Fűzött, hogy menjünk le kocsival. Nem volt már kedvem. Hosszú volt az első nap. Úgy értem, hogy fárasztó. Sok volt az izgalom. Minden kezdésnél így van ez. Reggel mégiscsak lementünk. Dohánybolt tizenegykor. Ittunk a kocsmában - vagy mit tudom én mi a neve, mert pékárú is volt – egy kávét, aztán mentünk dolgozni. Tizenegykor ott duruzsolt a fülembe, hogy már tizenegy óra. Délután ötkor engedtem a nyüstölésnek, mert már gyalog akart nekivágni. Mondjuk nyolcig leért volna, el se lehet tévedni, mert van turistaösvény. Meg is lett az öröme, mert tudott venni dohányt. Hüvelyt nem tudom miért nem, de a következő napon ez volt a kínja. Hááát! Nagy sorscsapás a függőség.
- Az bizony szívem – nevetett Hédi – Nem tudom mi lenne veled, ha elvennék tőled a laptopodat, vagy a tábládat. Már te is függő vagy, ha nem is dohányzol.
- Azt mondod, tótok laknak ott? - kérdezett közbe Juliska, majd a választ meg se várva eldöntötte, hogy arra mennek hétfőn.
- Nem jó felé indultunk Mama. A Bükkben is laknak tótok. Aztán majd a Pilisre is felkaptatunk, mert ott is.
- Nem kell a csúfolódás! Igenis, nekem élményszámba megy, ha szlovák szót hallhatok. Merre induljunk Egerből?
- Na de Mama! Pozsonyba megyünk...
- El van döntve. Ne szólj bele, én vagyok a sofőr. No Pityu akkor merre?
- Egerbakta, Sirok, Recsk...
- Megnézhetjük a recski munkatábort! - szólt közbe Jani bácsi.
- Azért nem érdemes kerülőt tenni apu. Nemrég jártam a bányában. Van emlékhely, de nem az igazi. Nem egy terrorháza múzeum kaliberű.
- Aztán merre tovább? - szólt közbe Juliska, mielőtt a fiúk elvinnék a témát.
- Recsk, Parádfürdő, Parád, Parádsasvár...
- Parádfürdőn megállunk fürödni – szólt megint közbe az öreg.
- Nincs már ott fürdő, csak a név maradt meg. Na, szóval nem muszáj megjegyezni a településneveket, csak menni kell a főúton. De van a kocsiban navi. Vagy nincs? Csak beírjátok, és odavezet. Na, már az én kávém is kihült.

- Te Pityu! - tűnődött Hédi – Mit csinálnak ott a vendégek?
Költői kérdésnek szánta. Nem várt rá választ, hiszen honnét tudhatná, aki dolgozni ment oda.
- Pihennek.
- Jójó, de mit csinálnak?
- Heverésznek, nézik a tájat.
- Nézik a tájat? Az tíz perc. Aztán már látták, és kész.
- Majd egyszer eljössz velem, és magad is rájössz, hogy nem így van. Megnézik a tájat, az tíz perc. A következő tíz percben már nem olyan. Az se utolsó élmény, hogy szinte minden hegy alattuk van. A Kékes magasabb vagy hatvan méterrel, de elég messze van ahhoz, hogy ez eljelentéktelenedjen. A nevét valószínűleg itt adták, mert néha ugyan sötétzöldnek látszik, de többnyire inkább olyan...olyan kékes. Aztán nézhetik a felszálló párát, a felhők játékát, a völgyekben folyton változó árnyakat, távolban a kőbányát, a nem tudom melyik településhez tartozó házakat...Az egyik kolléga mutatta az oszlopként felszálló felhőt. Mondta, hogy ott esik. Tévedés - mondtam - mert az ott éppen felfelé mozog. Nem telt bele fél óra, az a víztömeg irányt váltott, s nagy intenzitással a nyakunkba szakadt. Ez se tartott tovább tíz percnél. Tulajdonképpen láthattuk, hogyan alakul szemünk láttára az időjárás. Mindezt az udvarról. Aztán ott van még a kilátó, ahonnét körkörös a panoráma. A Bükk, a Budai hegység, a Pilis, tiszta időben az Alacsony-Tátra. A közeli településeket be lehet azonosítani. Ez is nagy élmény.

A tervezettnél gyorsabbra vették az iramot. Mégsem aludtak Kövesden, mert miután telefonon beszéltek az egri unokával, fel is kerekedtek, mivel Attila vasárnap dolgozik, most pedig otthon van. Így végül a kocsiban aludtak ugyan, de már Egerben. Vasárnap reggel nekivágtak a Mátrának. Gyönyörű tiszta idő volt. Jani bácsi kiélvezhette a helyzetet, mert mivel nem ő vezetett, bámulhatta a tájat, gyönyörködhetett a nyiladékokon keresztül a völgy falvainak madártávlati képében. Juliska ugyan nem szólt, de nagyon elege volt a sok kanyarból. Amikor letértek a főútról, még akkor is kilenc kilométer volt az első célig. Miután meglátták a helységjelző táblát, még akkor is kettő. Elgurultak a nagyszálló előtt, egészen odáig, ameddig út volt. Feljöttek a hegytetőre, de hiába kapta a hely a fátlan hegytetőről a nevét (galya ezt jelenti szlovákul) nem láttak semmit a nagy fáktól. Vagyis még van egy kis emelkedő a kilátóig, ami a fák koronája fölé ér.

Megreggeliztek, majd egymásba kapaszkodva nekivágtak meg-megpihenve a lépcsősornak. Jólesett a tetőn leülni a szögletesre fűrészelt rönk-padokra. A fák között láthatták Bodonyt, Parádot. A nagyszálló fölött Kékestetőt. Ennyi. Előttük a kilátó nyolc emelet. Százhatvan lépcsőfok. Jani bácsinak már az eddigiek is rendkívüli teljesítménynek számítanak. Nemrég még a kert végébe is alig bírt feltotyogni. Pedig az a hegy csak egy vakondtúrás ehhez képest. Összenéztek. Tudták egymás gondolatát. Ez a torony legyőzhetetlen kihívás. Ültek szótlanul, hallgatták egymás zihálásból szuszogássá csendesülő lélegzetét, nézelődtek körbe, olvasták a turisták irányjelző tábláinak feliratát. Fentről beszélgetést hallottak, de nem lehetett érteni mit mondanak. A rácsos fémlépcsőkön át láthatták ahogy újabb érkezők lépdelnek egyre feljebb, a századik lépcsőnél már legtöbben a korlátot is megfogják, holott a fémháló biztonságérzetet adhat. Valaki egészen a sarokba kiállt, távcsővel figyelt a csillagvizsgáló irányába. Bizonyára attól sokkal távolabbi valamit figyelt, hiszen az a kupola szabad szemmel sincs messze. A két öreg szótlanul ült egymás mellett, fogták egymás kezét. Hallgatták a fémlépcsőkön zengő lépteket, amint a csoport lefelé döngetett a toronyból. Lelki szemeikkel nézték a tájat.
- Menj fel Mama! - szólt az öreg halkan. Hosszú szünetet tartott. Nem nézett a párjára, nem akarta, hogy meglássa amint szemei megtelnek könnyel. Erőt gyűjtött, hogy folytatni tudja amit kigondolt – Majd elmeséled mit láttál – mondta ki végül elvékonyodó hangon.
Juliska megölelte az öreget, de nem ment sehová mellőle. Sokáig ültek így.
- Na, induljunk Papa! Hol van az a tót falu? Juhtúrós sztrapacskát akarok ebédre!