Kontaar bau

írta: potyautas, 5 éve

Elhunyt főnököm fia hívott telefonon. Nem voltunk egymásnak idegenek, megesett korábban, hogy együtt dolgoztunk olyan munkán, amit az ő gerincsérve is elbírt. Ismertem, sőt kedveltem a srácot. Mondta Lóri, hogy szervezi a céget, mert több helyről is megkeresték ezzel a kéréssel. Nem vontam a megkereséseket kétségbe, hiszen néhány jelentős munka félbemaradt. Érthető, hogy szerették volna, ha valaki befejezi.
A temetés miatt pénzzé kellett tenni gyorsan amit csak lehetett, de az üzleti kapcsolat (nem nevezte meg) megfinanszírozta az új cég felszerszámozását. Lepapírozták a szerződéseket, már csak az kellett, aki a munkát elvégzi.
Mindezt egy személyes megbeszélésen mondta el. Nem jött fel a lakásba, a parkban ültünk le a kőpadkára. Legalábbis én. Ő állva beszélte végig a kb egy órát. Kicsit hízelgett. Elmondta, hogy az apja nagyon dicsért engem, meg volt velem elégedve. Meg is lehetett, hiszen sok munkát átvállaltam tőle. Még azután is, amikor jól kicsesztem magammal egy megdöbbentő kijelentéssel. Történt ugyanis, hogy esős idő miatt reggel hazaküldött bennünket. Aztán eszébe jutott, hogy van egy teraszfestésünk, amit két ember esőben is meg tud csinálni. Gergő, a korábbi kisfőnök - annak tudatában, hogy úgyse lesz társa – bevállalta, hogy 10-re visszamegy. A főnök engem hívott fel. „legalább pénzednél leszel” Erre adtam a megdöbbentő választ: „Tudod mit Lajos? Nem nagyon motivál már engem a pénz” Gyorsan körbetelefonálta az egész brigádot, hogy elújságolja mit mondtam. A hatás nem maradt el. Addig csoportvezetői pótlékként adott nekem napi 600, azaz heti 3000Ft-ot. Na, ezt elvesztettem. Ettől persze ugyanúgy megcsináltam a felméréseket, elkészítettem a kivitelezési rajzokat, veszekedtem vele a gyártási terveken. Aztán meg a hibák okain. (Nincs már a cég, akár rosszat is mondhatok róla)

Lóri a lehetséges munkatársakat kezdte sorolni. Ferit nem, mert öreg, meg beteg, Zoltánt semmiképp, mert lusta. Marad Gergő, meg Sándor a fiatal, gyakorlatlan kolléga, aki papíron szakember, de szerintem nem sokat ér. Még valaki hazajön majd Pestről. Róla nem tudok semmit. Javasoltam, hogy Ferit mégis vegye be a csapatba, mert korábban is ő volt a húzóember köztünk. A munkájának minősége nem volt hibátlan, de legalább hajtott. A többiek se jók nem voltak, se szorgalmasak. Én kellettem volna irányítónak, mert Lóri egyrészt nem ért a szakmához, meg aztán nem is akarja feladni az ügynöki munkáját.
Nem vállaltam. Mondtam, úgy még elkínlódtam velük, hogy apád baszogatta őket, de velem éppen az volt neki is a baja, hogy nem veszekedek az emberekkel. A képességeikkel is tisztában vagyok, meg azzal is, hogy nem hagyják magukat irányítani. A veszekedés se hoz ki belőlük semmi jót. Javasoltam, tegyen egy próbát az egyik sírkövessel, aki engem megkeresett, hogy nem mennék-e el hozzá dolgozni, mert otthagyták az emberei, egyedül maradt. Ő ért az épületmunkához is, mást nem is ismerek rajta kívül a városban. Ezt a megkeresést nem azért utasítottam el, amiért nem segített négy évvel korábban, amikor szükségem lett volna rá, hanem azért, mert közben már megtaláltam a helyemet. Mint később megtudtam, ez a munkavezető se jött össze az új cégnek.

Egyik péntek délután amint gurultam Görömbölynél befelé a négysávoson a városba, egy VW Transporter furcsán manőverezett előttem. Indokolatlanul váltogatta a sávokat, majd nem tudtam miért lassít a külsőben, miközben nincs előtte semmi. Amikor melléértem, akkor ismertem fel Sándort. Lehúztam az ablakot.
- Hol dolgoztok hétfőn?
- Sanyinál a telepen. Oda költöztünk.
- Jövök kőért Mexikóba. Megkereslek benneteket.

A Sanyi egy sírköves volt, akivel korábban is tartottunk kapcsolatot. Máskor is szóba került a közös telephely. Most, hogy a régi cég befuccsolt, ez lett a megoldás.
Kerestem őket hétfőn, de nem találtam senkit. Felhívtam Ferit, hogy merre vannak? Ő otthon volt. Vele beszéltem telefonon már korábban, elmondta, hogy a korábbi 150 ezer Ft-os fizetéssel szemben itt 200-at ígértek. Ez több, mint amit én keresek (Lóri nekem 240-et ajánlott), de nem bántam meg, hogy nem vállaltam. Ebben megerősített a Feri esete, ugyanis 2 hétig bírta Gergővel és Sándorral hármasban. Később hallottam, hogy a három hetes munka 2 hónapig tartott, aztán bezárt a cég. Ferinek munkát adott egy korábbi ismerős, de fizetést nem. Így neki továbbra is megoldatlan maradt az állása. Sajnálom. Hiszen vele összebarátkoztunk a 4 év közös munka során. A másik két ember sorsa nem izgat túlságosan. Gergő bizonyára kiment külföldre lomozni.

Arról a bizonyos 4 évről sok esetet publikáltam, de azért volt még egy jó téli munka, amiről nem tettem említést.

Magyarország állítólag 3 millió koldus országa. Négy és félmilliót rabszolgasorba taszított az egyelőre háromszor újraválasztott„rezsim”, félmilliót elüldözött. A maradék kettő nagyon jól élhet, mert ünnepeken, hosszú hétvégeken az egyre szaporodó wellness-szállókban nem lehet helyet találni. Még mindig építeni kell családi szabadidőközpontokat! Egy ilyenben kapott a cégünk jelentős munkát. Csupán műkő fedlapokat kellett gyártanunk, de abból háromszáz métert. Főnökünk nagyon jól tudott vállalni, felkészült a többletmunkára, így a 300 helyett négyet mért fel, s az árajánlatot elfogadták.
A nehézséget a szabálytalan alakú, kőfallal kerített kiskertek fedköveinek zsaluzása okozta. Pengetőnek nevezték ezeket a kerteket, mert gitárpengetőre emlékeztettek a formák. A köztes teret láng-kezelt betonlapokkal már leburkolták, mikor mi felvonultunk. Udvarnak gondoltuk, csak később lett világos, hogy ez egyben garázstető is. Teherautóval a kész térbetonra nem is lett volna szabad ráhajtani, de a pengetőket még csak ezután kezdték földdel feltölteni. A teherautók csak a szélsőig tolattak be, de a hernyótalpas markológépnek muszáj volt végigjárni a területet, hogy a többibe átkanalazza.

Ha valaki nem tudná, helyszínen készítendő fedkövet úgy zsaluzunk, hogy a fal két oldalához rögzítjük az „L” alakú deszkát, összefogatjuk, külső oldalán megtámasztjuk, ezután mehet bele a beton (vagy műkő, ami lényegében ugyanaz) Szabálytalan fal esetében ez már kicsit bonyolultabb. A legkisebb virágoskertnél tettünk egy próbát. Nagyon lassan haladtunk, és nem is lett se szabályos, sem pedig stabil. A főnök tajtékzott, fontolgatta, hogy visszalép a szerződéstől. Aztán mégse tette, mivel nagyon sok munkáról volt szó. Ez az udvar/tető egyben terasz is volt, az erdő, a völgy felé mellvédfallal, korláttal, az út felől kerítéssel. Ezek kövei egyenesek, túlnyomórészt műhelyben készítettük. Télen ez nem elhanyagolható szempont, hiszen az időjárás meg tudja akasztani a tervet. Ha betonozni nem is ajánlott hóban-fagyban, zsaluzni lehet. Persze ha nincs túl hideg, a keverővíz melegítése ad némi esélyt a cementnek, hogy megkössön. A lángolt betonra vigyáznunk kellett, ezért vaslemezre állítottuk az üstházat, igyekeztünk ezen szemetelni. Itt melegedhettünk, ételt melegíthettünk, a hóban átázott bakancsunkat száríthattuk.
Közben persze bejártuk az egész építkezést. A mélygarázs egyik szegletében találtunk kávéautomatát, s ezt naponta 1-2 alkalommal meglátogattuk. Útközben találkoztunk hősugárzónak gondolt készülékekkel, amelyek – számomra meglepő módon - nem melegítettek, pedig be voltak kapcsolva. Mint kiderült, ezek a levegő páratartalmát hivatottak csökkenteni. Mindig tanul az ember valami újat.
Fenn a teraszon fúrtunk, faragtunk, felméréseket ellenőriztünk/átírtunk. Utóbbira azért volt szükség, mert a szerkezeti betonfalakra a kőburkolat felrakása még csak folyamatban volt, nem lehettünk biztosak a végleges méretben. Rengeteg kőrakás volt az objektumon, három brigád dolgozott rajta. Megfordult a fejemben, hogy átnyergelhetnék hozzájuk ha esetleg ott jobban fizetnének, hiszen nekem ebben is van gyakorlatom. Még kéretlen tanácsot is adtam az egyik szakinak.
A másik brigád az igényesebb kőmunkákat végezte a majdani szálloda épületén. Oda már nem mertem volna bekéredzkedni, hiszen van azért önkritikám. Inkább csak kíváncsiskodtam mit, hogyan oldanak meg. Köztük volt a korábban már említett műköves, akivel ha nem is egy időben, de egy cégnél dolgoztunk Pesten. Nem tudom milyen kapcsolatban voltak korábban a vállalkozóval, de úgy tűnt, csak szánalomból tartja az öreget, hiszen az egyik keze fel volt kötve, úgy lézengett a területen. Munkatársai örültek, ha leálltam vele beszélgetni, mert addig legalább nyugtuk volt tőle. Na, erre a brigádra kellett volna ráverni a balhét, amikor rosszul mértünk egy 12 méteres szakaszt. Keskeny lett a takarókő. Négyen mértük pedig. Az építésvezető, az építtető egy embere, meg mi ketten a főnökkel. Főnököm szerint a kőburkolat nem függőleges, hanem dől kifelé, azért lett keskeny a kövünk. Tudta, hogy ez nem igaz, csak trükközött. Később telefonált, hogy valaki elkotyogta, hogy mi csesztük el. Mondom: én voltam. Nem vitt rá a lélek, hogy ráverjem Attiláékra, amikor ők nem tehetnek róla. „Na, hát ha téged nem vitt rá a lélek, akkor felezzük a veszteséget. Félmilliót buktunk az elszólásod miatt. „ Ez azért erős túlzás volt. Feri kolléga ezután azzal viccelődött, hogy kérjek előleget a negyedmilliómra.
Talán az ilyen hozzáállás miatt fuccsolt be a vállalkozásom. Ha így van, akkor jól van így.

A kezdeti nehézségek ellenére csak sikerült begyakorolni a zsaluzást, hogy elfogadható tempóban haladjunk vele. Sikerélményünk mégis inkább akkor volt, amikor beindult a „géplánc”. Két ember keverte az anyagot, Feri préselte az oldalakat, Pista, meg Gergő döngölték bele a betont, Géza kente a tetejére a műkövet, én pedig simítottam a kész felületet. Nem túl bonyolult feladat, de akinek nincs hozzá kellő rutinja, megszenved vele. Ha az előző fázist nem jól csinálják, akkor a rutinos is. Este öröm volt végigmérni, hogy hány méter készült el. Persze a leosztás nem volt kőbe vésve, néha belenyúltunk egymás munkájába, de amikor el kellett mennem egy rövid időre, mondtam Gézának, hogy: „Nehogy hozzányúlj!” Megsértődött. Egyébként is elég sértődős természetű volt. Ami bosszantott vele kapcsolatban az, hogy soha nem kérdezett, de bármibe belefogott. Ha megkérdeztem előre, hogy meg tudja-e csinálni, azonnal rávágta, hogy „Hát persze. Miért ne tudnám?” Többnyire persze kiderült, hogy mégse megy neki.

Gergő is nagyon büszke volt magára, ezt nem is titkolta. Amikor szembesítettük azon – részegen tett - kijelentésével, hogy ő még abban az állapotban is különbül dolgozik bármelyikünktől, ezt a világ legtermészetesebb dolgának tartotta, hiszen szent meggyőződése, hogy ez így is van. Olykor persze vele mégis előfordult, hogy megkért pl. egy kővágásra, mert nem bízott magában. Ferivel tudtunk legjobban összedolgozni, de ha heten voltunk a brigádban, akkor hét ember munkáját kellett – volna – szinkronba hozni. A főnök sokszor csak ötletszerűen osztotta ki a feladatot. Amikor engem elrángatott egy félig kész munkától, az volt az ellenérvem, hogy nem hagyom itt, mert nem tudják megcsinálni. „Melyik nem tudja? - Egyik se. - Most ugye csak viccelsz? - Nem. Hótkomolyan mondom”
Feri néha figyelmen kívül hagyta, és cseréltünk. Amikor letolást kapott érte, az volt a válasz, hogy „az öreg szebben vág” (Én voltam az öreg) A főnök elfogadta az indokot. Sokszor elfogadta, ha ésszerű változtatást javasoltunk. Legbiztosabb persze úgy volt, ha csak felvetettük, és ő találhatta ki magától. Úgy gondolom, ez nem egyedi eset, más főnökökkel is így működik.

Május elsején már szinte kész volt minden. Nem volt szabad ezen a napon dolgozni, de a takarítók mégis megkockáztatták. Ezt azért tudom, mert én oda vittem kirándulni családom egy részét. Tudtam hol kell bemenni, nem váltottam belépőjegyet. (nem új volt az egész üdülő, egy része már korábban is működött)
Néhány hiánypótlásra még visszaszaladtam, de a brigád már a következő építkezésen szorgoskodott.
Kicsit fényeztem most magam, pedig nem itt volt leginkább rám bízva a munka megszervezése, hanem következő télen, amikor már nyugdíjas korú voltam, csak nem számolhattam le, mert a főnök Amerikában volt. (az építésvezetés ezt persze úgy tudta, hogy műtéten esett át, és éppen lábadozik. Meg kellett gondolnom mit válaszoljak, amikor a hogyléte felől érdeklődtek.)

Bocsánat, ha se füle, se farka a történetnek!