Meglepetések

Jani bácsi meséi 17.

A tót falut könnyen megtalálták. Az út ugyanolyan kanyargós volt mint eddig, de már lejtmenetben haladhattak egészen a leágazásig. Jani bácsinak megfordult a fejében, hogy Gyöngyös irányába menjenek le a hegyről, de akkor egyrészt visszafelé kell indulniuk, másfelől nem érintik a tótok által lakott hegyi falut, ami Juliskának feltett szándéka. Sztrapacskát talán találnak máshol is, de itt, a Szlovák étteremben egész biztos. Nem is akarta asszonyának kedvét szegni, meg beszélni se nagyon volt kedve. Most szembesült először igazán a saját fogyatékosságával, amikor nem tudott felmenni a toronyba. Néhány hónapja még reménykedett, hogy teljesen felgyógyul, de – mint orvosa mondta – amit fél év alatt elér, az lesz a végleges állapot. Valóban így lett. Odahaza már gond nélkül felmegy a kert végébe, még dolgozni se jelent gondot a szőlőben, hiszen szükség esetén belekapaszkodik a kordonba, vagy megtámaszkodik a kapanyélen. Autót is tudna vezetni, csak a család van úgy kétségbeesve. Kicsit bosszantja, másfelől jólesik neki, hogy aggódnak érte. Lehangoló érzés viszont, hogy amikor nekivágnak a világnak, azzal kell megbarátkoznia, hogy nem bír lépcsőzni. Pedig sok magaslatot kell leküzdeniük, ha szép panorámákban akar gyönyörködni. Térképet otthon is nézegethet, azért kár volt elindulni.
- Nézd csak Papa, mekkora sík terület!
- Aha. Úgy látom focipálya. Tényleg nem láttunk reggel óta ekkora egyenest.
- Merre menjünk?
- Amerre az út vezet. A kevésbé elkanyarodó lehet a főút.
- Jártál már itt korábban?
- Én nem, de egyik kollégám mesélte, hogy rögtön belebotlottak az étterembe, jó nagy szabad tér volt előtte, csak nagyon sokan voltak, így nem várták meg, hogy asztalhoz jussanak.
Eddig én még nem botlottam bele. Ott egy sör reklám!
- Kocsma lehet, állj meg!

Juliska megállt, lezárta a kocsit. Már a lépcsőről nézett vissza, s megállapította, hogy lehúzódhatott volna jobban. Nem volt semmi forgalom, nem nagyon akadályozott senkit. Kicsit uralkodni kellett magán, hogy ne karoljon az öregbe. Tudta, hogy morogni fog a pátyolgatásért, így inkább csak türelmesen megvárta, hogy utolérje.
Az üzletben három vendég ácsorgott. Legalább hat asztal volt a helyiségben, de senki nem ült le. A külön teremben nem volt senki. A pult mögül egy fiatalos kinézetű sötét bőrű nő mosolygott rájuk. Jani bácsi megállapította magában, hogy van talán ötven éves is, de nagyon kellemes a kisugárzása. Ezt megállapította, mielőtt a pultos egyetlen szót is szólt volna. Juliska rendelt. Az ő viszonyukban nem volt szükség lovagiaskodni, főleg, hogy Jani bácsinak egyik keze állandóan foglalt. Mégse kaphatja hóna alá a botot. Inkább leült a legközelebbi székre. Amíg a pultos hölgy elkészítette a két kávét, és az egy üveg sört, nézelődött. Tekintete megakadt a vitrinen, amiben pékárút fedezett fel. Bizonyára itt járhattak Pityuék is.
- Hol tudunk juhtúrós sztrapacskát ebédelni? - tért Juliska a lényegre
- Itt sajnos nem – pattintotta fel a koronadugót a pultos hölgy.
- Van itt valahol egy Szlovák étterem, úgy tudom – szólt Jani bá'.
- Volt. Már legalább tíz éve leégett.
- Kétezer hétben – szólt közbe az egyik vendég – de ha a buszmegállónál befordulnak balra, ott találnak egy kisvendéglőt.
- Szóval szlovák étterem már nincs – nyugtázta magában Juliska – De szlovákok azért még vannak? Úgy tudom, ez egy szlovák település.
- Valamikor az volt – szólt az előbbi vendég – Minek kellenek magának a szlovákok?
- Magam is az volnék, csak régóta élek Magyarországon. Gondoltam válthatnék valakivel néhány szót az anyanyelvemen.
- Velem beszélhet! - váltott szlovákra a pultos hölgy, s ezután már így folytatták a beszélgetést. Jani bácsinak soha nem volt erőssége a szlovák, régóta nem is gyakorolta a nyelvet, így csak nagyon keveset értett a társalgásból. Azt mégse merte kérni asszonyától, hogy fordítson neki. Inkább csak erősen figyelte a kocsmáros arcát, aki folyton mosolygott. Ha más nem, de a szeme biztosan.
- Látom bátyám, nem nagyon érti – lépett közelebb az iménti vendég.
- Jól látod öcsém, jól látod. Pedig éltem Szlovákiában néhány évig.
- Segítsek?
- Nem fontos. Annyit értek, hogy mi a téma. Te érted? Ezek szerint szlovákok az őseid. Helybeli vagy?
- Igen, itt lakom még egyelőre.
- Ezt hogy érted?
- Míg a bank el nem veszi a házamat...nem érdekes, hagyjuk.
- Devizahitel?
- Dehogy. Van más eszközük is a bankoknak. Például hitelkártya.
- Elúsztál?
- El. Rámtukmálták. Nem is értettem mi nekik az üzlet abban, ha ingyen használom a pénzüket. Aztán rájöttem. Eleve arra spekuláltak, hogy kimerítem a keretet és nem tudom visszafizetni. Ez meg is történt. Nem bontották ám a szerződést, hanem megemelték a keretet. Nem kellett volna belemennem, de most már nem tudok mit tenni. Negyvenszázalékos kamatot nem lehet megfizetni. Jó ha annyit keresek, amiből megélek. Hagyjuk! Majd lesz valahogy.

Jani bácsi hagyta. Eltűnődött, miért mondta ezeket neki egy számára teljesen idegen ember. Most találkoztak először, s nagy esélye van annak, hogy utoljára. Nem egyedi eset ez. Sokszor előfordul, hogy idegen ember előtt tárjuk fel a gondjainkat, holott biztosak vagyunk benne, hogy se nem tud segíteni, se nem érdekli a dolog. Legjobb esetben meghallgat, tesz valami együttérző megjegyzést. Annyira senki nem érzéketlen, hogy őszintén megmondja, hogy nem érdekli. A panaszkodónak talán megkönnyebbül a lelke egy pillanatra. Ezen túl semmi haszna az egésznek. Lehet még felmentést keresni, hogy csakis mások tehetnek mindenről, lehet a bankokat, a politikusokat szidni, bár ez utóbbival csínján kell bánni, nem biztos, hogy a hallgató is ugyanúgy látja.

Hallgattak. Figyelték, ahogy Juliska egyre felszabadultabban fecseg szlovákul a pultossal. Nem számít, hogy miről szól a diskurzus, csupán a beszélgetés hangulata vonta magára a jelenlévők figyelmét. Aztán az öreg mégis kérdezett a felette álló vendégtárstól.
- Tényleg! Miből élnek itt az emberek?
- Abból, hogy maguk idejönnek sztrapacskát enni. Maga az erdő nem sok embert tart el. Igaz, nem is vagyunk idefenn sokan. Télen sok inkább a turista, amikor hó van. Ilyenkor inkább csak átvonul a többség. Rövid ideig maradnak, ha meg is állnak.
- Úgy tudom, hogy ezek az apró hegyi falvak régen szenet égettek, üveget fújtak. Még lenn Parádsasváron talán van üveggyár...azt hiszem.
- Rosszul tudja bátyám. Nincs már itt semmi. Idefent már az állattartás is tilos, mert büdös a vendégeknek. Apáink korában még voltak legelők, most meg bozótos van mindenfelé...hacsak a közmunkásokkal ki nem takaríttatják. De hát annak mi haszna? A fiatalok mind elmennek...de hát ez van mindenfelé.
- Nem dobtuk fel egymás hangulatát.

- Megittad Papa? - fordult hátra Juliska ragyogó arccal. Nagyon fellelkesítette ez a rövid beszélgetés.
- Meg. Akár mehetünk is! Tehát balra az első utca – kérdezte előző beszélgetőtársától Jani bácsi.
- Ano – felelt helyette a pultos.

Megtalálták a kisvendéglőt. Juliskát kissé lehangolta, hogy nem értették a szlovákul leadott rendelését, de a sztrapacskát megkapták. Jóízűen megebédeltek, bár úgy emlékezett, hogy odahaza az anyja finomabbat készített. Gondolatban visszarepült egy fél évszázadot. Gyerekkorban minden sokkal jobb volt, legalábbis ekkora távolságból azt gondolja az ember. Noha a nagymama még innét nézve se volt egy mesterszakács. Más nagymamákkal ellentétben nem tukmálta rájuk az ételt. Nem is főzött szívesen. Ha mégis kénytelen volt ezt tenni, sietett vele, sajnálta rá az időt. Mindent az idő se tud megszépíteni. Gyerekként talán nem is tűnt volna fel ez a kényszerű főzési gyakorlat, ha a másik nagymama nem lett volna ennek az ellentéte. Szerencséseknek ugyanis nagymamából kettő is van. Ő olyan nagyi volt, mint az a mesében meg van írva. Jó lenne most is beülni a konyhájába, de ez a lehetőség nagyon rég megszűnt, hiszen ma már ő maga is idősebb, mint a nagyi bármikor is volt. Érdekes, hogy egy gyerek mindig hasonlítja magának a korát valaki idősebbhez. A különbség az évek múlásával se változik egy ideig. Aztán mégis. Beérjük, sőt jó esetben le is hagyjuk akár a nagyit is.

Ilyen gondolatok forogtak Juliska fejében amint ereszkedtek óvatosan lefelé a hegyről. Elérték Pásztót, amikor elbizonytalanodott, melyik irányba kanyarodjon.
- Te Papa! Menjünk Léva felé!
- Pozsonyba? Nem kerülő az?
- Nézd meg a térképen! Na de számít az?
Megnézte. Nem kerülő, hanem éppen arrafelé rövidebb. Hümmögött kissé, de nem nagyon hangoztatta, inkább előállt egy másik ötlettel. Ha úgyse számít, akkor kerüljenek Csepel felé. Ott is vannak közös emlékeik. Meglátogathatnák ifjúkori barátját, akiről évek óta semmit nem tud. Csak nem halt tán meg a Béla! Lenke biztosan értesítette volna... hacsak ő is nem...
Elhessegette ezt a gondolatot.

Megállapodtak az útirányban. Most balra mennek tovább Hatvan felé, s majd Csepelről mennek Lévára. Így már tényleg kerülő, de ha nem számít, akkor nem számít. Gibraltárig belefér ennyi. Oda is eleve kerülővel tervezték az utat.

Juliska ugyan napi szinten szokott autót vezetni, de többnyire csak rövid utakon. Nem mondta, de Hatvannál már érezte, hogy elfáradt. Eldöntötte, hogy Csepeltől ma már semmiképp nem megy messzebb. Jani bácsi a térképet tanulmányozta az unokájától kölcsönkapott táblagépen. Mivel újdonság volt számára, jól le is foglalta az, hogy egyáltalán használni tudja. Amikor felfedezte, hogy Pozsonyt három óra alatt elérhették volna Léva felől, ezt szóvá is tette.
- Nem értük volna el, mert megálltunk... sőt megaludtunk volna Léván – mondott ellen Juliska.
- Jól van, csak úgy mondtam. Nem vagy még fáradt?
- Nem.
- Biztos?
- Biztos.
- Csak azért, mert akár vezethetek is
- Felejtsd el! Ha elfáradok, megállok és pihenek. Erről nem nyitok vitát.

Az öreg tovább tanulmányozta a térképet, s arra jött rá, hogy Pesten keresztül a rövidebb, de a sofőrt ez nem hatotta meg. Inkább kerülőt tesz, és a nullásról közelíti meg Csepelt. A belvárosban azt a régi házat kereste Jani bácsi – noha nagyon jól tudta, hogy rég eltúrták – ahol katonaként akart segítséget kérni, hogy eljuthasson Erzsébetre a fiához. Azon a helyen végeláthatatlan hosszúságú panelház áll, de ő azért oda tudta képzelni. Az utcát, és Juhászék lakását nem volt nehéz megtalálni. Ott volt, ahol korábban is, ahol hajdanán nemegyszer megfordultak. Leparkoltak a ház mögött a Béla régi Trabantjának a megszokott helyén. A kapucsengőt nem kellett használni, mert éppen jött kifelé egy fiatal pár, akik előzékenyen beengedték őket a lépcsőházba. Így tehát közvetlen a lakásajtó előtt kérhettek bebocsátást.
Ők tudták kit keresnek, de Lenke ugyancsak meglepődött...vagy inkább megdöbbent amikor meglátta őket az ajtóban.
- Nem ismersz meg – jelentette ki Jani bácsi. Nem kérdezte, kijelentette.
- Már hogy a csudába ne ismernélek? - teltek meg szép zöld szemei könnyel – Noha legalább tíz éve nem találkoztunk. Keveset is mondtam.
- Van az húsz is – javította ki Juliska
- Mindenesetre nagyon rég – ölelte meg egymásután mindkettőjüket.
- Az én Béla barátom...? - tette fel Jani bá' a félmondatos kérdést, ami nyilván úgy folytatódna, hogy ugyan mi van vele, de ez annyira nyilvánvaló, hogy sokszor el is hagyjuk a kérdés második felét.
A találkozás feletti örömtől mosolygós arc elkomorult.
- Nem tudsz vele beszélni
- Nem-e? Csak nem?
- Nem, nem halt meg. Itt ül a fotelben a nappaliban...de majd meglátod.

Béla valóban ott ült a fotelben. Első pillanatban úgy tűnt, jókedvűen nevetgél. Megöregedett, de hetvenöt évesen ez természetes. Húsz év után mégis feltűnik az embernek. Uzsonnaidő lehetett, vagy csak épp nassolt. Nem saját kezűleg vette szájába a falatot, hanem kisszéken mellette ülő lánya etette, mint egy kisbabát. Szórakozottan tekintgetett körbe a szobába, de a jövevényekre nem figyelt fel. Lenke próbálta felhívni figyelmét a vendégekre. Csupán egyetlen pillanatra tekintett rájuk, de egyértelmű, hogy nem ismerte fel őket. Sőt talán azt se fogta fel, hogy olyat mutatnak neki, ami korábban nem volt a szobában. Lenke erőltette egy kicsit.
- Nézd Bélusom kik vannak itt! Jahn Janiék látogattak meg bennünket. Emlékszel rájuk? Igaz, nagyon rég találkoztatok, de őket nem felejthetted el.

Pedig de. Béla most már figyelmesen megnézte a jövevényeket. Nevetett, és beszélni kezdett. Pontosabban hangokat adott ki. Egy kisbabára azt mondanák, gagyarászik. Egyetlen érthető szó nem volt abban amit mondott.
Mindenki zavarba jött a helyzettől. Kivéve persze Bélát, aki aligha tudta mi történik körülötte. A vendégeknek elakadt a szavuk. Erre nem számítottak. Lenke sajnálkozó arccal nézett rájuk, de ő se tudott mit mondani azon kívül, hogy hellyel kínálta őket.
- Mióta ilyen? - törte meg Juliska a kínos csendet
- Úgy nagyjából három éve
- A lányuk egyetértően bólogatott, miközben a következő falatot próbálta a Béla szájába erőltetni. Mivel állandóan forgatta a fejét, nem sikerült, amit ő viccesnek talált. Nevetett. Nevetett mint egy hülye. Ezt persze így senki nem merte megfogalmazni, hiszen nem idegenről van szó, hanem családtagról, régi barátról.
- Énrám emlékeznek Jani bácsiék? – kérdezte a lány – Már én is jól megöregedtem. Anyu jobban néz ki nálam.
- Azért nem kell túlozni! – szólta le Lenke – Elmúltam hetven, te meg ötven se vagy - Hogy lehetne összevetni bennünket?

Ezután hosszasan beszéltek a gyerekeiről, a két válásáról. Ezek után nem csodálkoznának, ha ő is itt lakna, de ez nincs így, csupán gyakran jön amióta az apu ilyen állapotba került.
- Jani bácsiékkal mi van? Hol élnek, hogyan kerültek most ide ennyi év után?
Jól jött ez a kérdés, mert így legalább hosszasan beszélgethettek anélkül, hogy Bélára terelődjön a szó. Ő változatlanul nevetgélt, néha hangosan és lelkesen „beszélni” kezdett valamiről, de az rejtély, hogy ő maga tudta-e miről.

Odakünn már kezdett sötétedni, amikor felkerekedtek. Legszívesebben már akkor visszafordultak volna amikor szembesültek a Béla állapotával, de nem tehették meg ezt Lenkével, ha már ilyen váratlanul beállítottak. Búcsúzáskor jó lett volna Bélát megölelni, de járóképtelen, nem tudott felállni. Jani bácsi így is megpróbálta, de elég sikertelen lett ez az ölelés. Lenke lekísérte őket, de nem tudták, mit mondhatnának búcsúzóul. Kitartást? Adjon az Úr sok erőt? Vagy valami hasonlót...
Csak néztek egymásra könnybe lábadt szemekkel.
- Ő azt se tudja kicsoda, de én tudom ki volt. Nem tudom meddig tart – jobb már biztosan nem lesz – de ki kell tartanom. Nem tehetek mást. Na, menjetek! Jó utat! Vigyázzatok magatokra!
- Én nem is tudom...- kezdte volna Jani bá', de még maga se tudta mit.
- Nem kell semmit mondanod.

Ebben maradtak. Kínosan mosolyogtak, távolodva visszaintettek, majd beültek az autóba. Becsukták magukra az ajtót, és sokáig ültek csendben, mozdulatlanul.
- Rossz ötlet volt.
- Az. Olyan sok hely van a világon ahol még nem jártunk. Minek kellett nekünk pont ide jönnünk?
- Hol éjszakázzunk? Gondolom nem nagyon van már kedved sokat vezetni.
- Még a Tesco parkolóig elmegyek, ott megalhatunk.
- Reggel pedig irány Léva?
- Nem tudom. Ki tudja ott is mivel kell szembesülnünk? Ezek után nem merek váratlanul sehova beállítani. Léván kihez mennénk? Nincs már ott nekem senki. Pepicsek is kint van a temetőben, Évával telefonálunk Karácsonykor, és ennyi. Valójában nem sokat tudunk egymásról. Szinte semmit. Biztosan örülnénk egymásnak, de nem tudom...

Tanácstalanság lett úrrá rajtuk. Juliskának már abban is kétsége támadt, hogy jó irányban indult el. Nem tette ezt szóvá, úgy gondolta, majd szól az öreg. Csak ment dél felé, vitte a forgalom. Ha a lámpa nem fogja meg, túl is futott volna a kijelölt célon. A parkoló legtávolabbik szegletében állt le. A boltba persze mindenképp be kellett menniük, hiszen ha nem feltétlen muszáj, ne használják a kocsi WC-jét. Meg aztán vacsorára is jól esik egy kis meleg pékáru.

Kifelé jövet egy kopottas öltözetű öregemberre figyeltek fel, aki a sörös dobozokat dobálta a gépbe, amit hatalmas szatyorból szedegetett ki. Talán az volt rajta feltűnő, hogy nagyon nézte őket. Jani bácsinak az volt az első gondolata, hogy szégyenli ez az ember a szegénységét. Mert szegénynek kell lennie, ha azért a néhány forintért képes összegyűjteni a fémdobozokat. Igyekezett nem bámulni, de amikor nem látta, akkor is érezte a tekintetét. Kénytelen volt odanézni. Az ember le se vette róluk a szemét. Az öregnek az volt a következő gondolata, hogy ráförmed „mit bámul?” Végül ettől sokkal barátságosabb hangot ütött meg.
- Bocsánat! Ismerjük egymást?
- Nem vagyok benne biztos, de azt hiszem, igen. Egykori kollégámra emlékeztet. A hölgy ugye a felesége? Bár amikor kollégák voltunk a kikötőben, akkor még....bár nem kizárt, hogy tévedek.
- Hogy hívták azt a kollégát?
- Nem volt egy mindennapi neve. Janinak szólítottuk, de valójában...
- Joachim?
- Az. Ezek szerint nem csal a szemem. Felismertelek ötven év után.
- Lajos? Mit csinálsz te itt?
- Látod. És te hogy kerültél ide? Úgy tudom, nagyon rég elkerültél Csepelről.
- Jól tudod. Éppen úton vagyok...bár ma már nem megyek sehová. Ráérsz? Leülünk kicsit dumálni? - kérdezte, s ekkor érezte szükségét, hogy kezet nyújtson régi kollégájának.
- Juliska! - fordult párja felé – Emlékszel Lajosra?
- Nem igazán. Biztosan találkoztunk, de nem nagyon rémlik.
- Ha nem együtt lennének, nekem se lenne ismerős. Sok idő eltelt, kissé meg is öregedtünk, különösen én.
- Van itt kínai? Meghívlak egy csirkére...vagy amit akarsz.
- Köszönöm, de nem szeretném. Nem szorulok rá.
- Akkor megiszunk egy sört...vagy valamit. Bár én inkább ennék is.
- Ezekkel mi lesz? - emelte meg kissé a szatyrát Juliska.
- Majd megesszük reggelire. Na, merre van az a kajálda?

Lajos mutatta az irányt, hogy merre induljanak, s ígérte, utánuk megy miután végzett a dobozokkal. Juliska nem nagyon lelkendezett az ötletért, hogy egy számára idegen ember társaságában töltse az estét. Abban maradtak, hogy megiszik velük egy italt, aztán magukra hagyja őket.

- Megöregedtünk – jegyezte meg fanyar mosollyal Lajos, miután kettesben maradtak.
Fejét alig emelte a tányér fölül, inkább csak felpillantott Jani bácsira egy pillanatra. Első felajánláskor szinte megsértődött a vacsorameghíváson, de aztán mégis elfogadta.
- Örülök neki – reagált Jani bá'
- Hm? - kérdezett vissza Lajos némán, mivel tele volt épp a szája.
- Ez sem sikerül mindenkinek, de aki meg nem hal fiatalon, az megöregszik.
- Ó, de nagy okosságot mondtál most – öklözte vállon vigyorogva.
- Te még fiatalabb vagy tőlem néhány évvel, úgy emlékszem.
- Ne mond, hogy ez meglátszik!
- Nem mondom. Egészség?
- Jól vagyok.
- Majd elmúlik.
- Jaj, de vicces. Látom, te sétapálcával jársz, mint az urak.
- Mankó ez barátom, mankó.
- Pedig az jutott eszembe, hogy milyen jókat tekéztünk egykor. Átmehetnénk most a plázába gurítani párat. Most bowlingnak hívják. Tetszik benne, hogy nem kell irkálni, mert gép számolja az eredményt. Igaz ez már nem ingyen van, mint a kocsmaudvaron volt. ...Bár ketten kevesen is vagyunk. Társasággal az igazi. Holnapra hívhatnék néhány havert, de te azt mondtad, úton vagy.
- Nem is elég stabil a járásom. Még elesnék a lendítéskor. Te! Emlékszel a Juhász Béla barátomra?
- Hát hogyne. Bár úgy hallom, szél érte néhány éve. Meg akarod látogatni?
- Már túl vagyok rajta. Nem tudtam semmit, csak beállítottam.
- Juj! Gáz lehetett.
- Az. Nem is merek senki mást felkeresni, nehogy megint így járjak.
- Hol szállsz meg? A feleséged hová ment? A kocsiban vár rád?
- Lakóautó. A gyerekeink, meg az unokák bérelik közösen ajándékban néhány hétre. Tudják, hogy imádok utazni...igaz, már nem annyira. S te?
- Mi van velem?
- Éppen azt kérdezem. Itt maradtál Csepelen végig? Merre laksz?
- Én is elmentem, csak nemrég kerültem vissza. A Szabó-telepen élek, a szüleim házikójában. Eléggé lelakott, de még nem omlik a fejemre.
- Egyedül?
- Ja. Bár sokat vagyok Egerben. A sógornak nem nagyon van segítsége a szőlőbirtokon. Nyáron ott is alszom kinn a hegyen. Legalább nem lopják el a dolgait. Mert a hulladékhasznosítók járják ott is a vidéket, s elvisznek ezt-azt.
- Gondolom, a sógorod is benne van a korban.
- Éppen hetven. Most voltam a meglepetésbuliján.
- Születésnapi?
- Az. A fia szervezte. Nagyon jól sikerült. Én is tudtam volna örülni egy ilyennek. A sógor nem is tudott semmiről. Csak ámult, amikor meglátta a vegyes társaságot, akik közül sokan nem is ismertük egymást, de számára mind közeli barátnak számított élete különböző időszakában. Csak annyit mondott, hogy „Ë”

- Filmeken látni ilyeneket, de magam még nem találkoztam olyan esettel, amikor sikerült az ünnepelt tudta nélkül megszervezni.
- Nekem is meglepetés volt a meghívás. Ezek szerint én vagyok a kedvenc sógor. Nincs is közel, de szerencsére már ingyen van az utazás, nem vertem magamat költségbe. Azért az elég nagy fejtörést okozott, hogy mit vigyek ajándékba, mert üres kézzel nem állíthat oda az ember. Borásznak mégse vihetek italt. Aztán persze a vendégek legtöbbje mégis azt vitt. Legalábbis a csomagolásból annak látszottak. Ha még dolgoznék, esztergálhattam volna valami haszontalan dísztárgyat.
- Bort is vihettél volna, de valami különlegeset.
- Erre is gondoltam, de egy üveg borkülönlegességért nagyon sok fémdobozt kell begyűjteni. Van ugyan nyugdíjam is, de az semmire nem elég.
- Fel volt adva a lecke. Végül mit vittél?
- Kitaláltam. Tudod, a sógor fiatal korában vendéglátós volt. Pincér, üzletvezető-helyettes, majd üzletvezető több helyen is. Öltönyben, nyakkendőben dolgozott. Mesélte egyszer, hogy akik abból az időből ismerik, és meglátják amint kopott munkásruhában, gumicsizmában mossa a hordókat, lesajnálják, hogy „nézd ez is hová jutott, pedig lehetett volna belőle valaki” Nem tudják, hogy ő ezt szereti csinálni, ettől a munkától jól érzi magát. Na, nekem ez jutott eszembe. Gondoltam, veszek neki egy szép új kék kötényt. Ráírattam, hogy „legszuperebb sógor” Mert valóban annak tartom.
- Otthon volt a buli? Gondolom elcsalták valahova, hogy ne lássa a készülődést.
- Egy kocsmában gyűlt össze a vendégsereg. A szőlőszomszédjára hárult a feladat, hogy oda vigye. Megkérte vasárnap délelőtt, hogy segítsen neki a pincéjében...nem tudom mit csinálni. Már csak azt kellett volna megoldani, hogy ne munkásruhába menjen, de hát pincébe dolgozni nem utcai ruhában megy az ember. Éppen kapóra jött így az én ajándékom. Az egyik szomszédja főzött a kocsma udvarán igazi marha gulyást. Még a lábujjam is majd' megnyaltam utána. Jól is esett utána a bor.
- Lajoskám, örülök, hogy elmesélted. Felvidítottál kissé. Megigyunk valamit?
- Nem, nem! Mennem kell, hisz közben beesteledett. A feleséged sem örül, hogy magára hagyod. Örülök, hogy találkoztunk. Talán még összefutunk a következő ötven évben.
- Adok neked telefonszámot. Hívj fel, ha Egerben jársz. Az nekem nincs messze. Ne bízzuk a véletlenre!

Ezzel váltak el. Jani bácsi bekopogott a lakóautóba. Juliska rádiót hallgatott, s még a délutáni látogatáson elmélkedett. Pedig volt ennek a napnak lelkesítő része is, de valahogy a rossz dolgok jobban megmaradnak az emberben, pedig nem kellene ennek így lennie. Az öreg nem volt tekintettel az egyébként láthatóan rossz hangulatra, hanem lelkesen kezdett mesélni Lajosról. Arról is amit beszéltek, meg néhány fiatal kori esetet is felelevenített. Mire nyugovóra tértek, meg is feledkeztek Juhász Béláról.
- Mikor induljunk reggel Mama?
- Meg kellene várni, a reggeli csúcs végét, mert nem fogunk elférni a nulláson.
- Jó ötlet, csak az a gond, hogy nagy eséllyel már hajnalban ébren leszünk. Mivel töltünk itt három-négy órát?
- Megértem a gondodat. Akkor pedig másképp gondoltam. Négykor nekivágunk a városnak. Igen, a városnak. Végig a rakparton, és irány észak!
- Miért pont észak?
- Mert arra van Léva. Hazamegyek Papa. Nem tudom mi van a húgomékkal, de most már kíváncsi vagyok rá.