Semmi sem a régi

- Legkésőbb délig adj választ, mert ha nem jössz, hívok mást – hangzott el az állásajánlatot kísérő szöveg. Még jó, hogy azt nem tette hozzá, „nem akarlak sürgetni”.
Mit lép erre egy 57 éves ember, aki a szülőfalujában élte le szinte egész életét, s fél éve kiszakadt a környezetéből, most meg hazahívják? Természetesen azonnal leszámol. Főnököm nem hullatott krokodilkönnyeket. Talán mondta, hogy sajnálom, de ha mondta is, nem gondolta komolyan. Arra emlékszem, hogy nem tud magasabb fizetést ajánlani a marasztalásomra. Kiállította a szükséges papírokat, de a fizetésemet nem tudta akkor ideadni. Nem jelentett ez gondot, mert következő héten a feleségemnek odaadta. (egyébként is nála kötött volna ki) Robitól azzal köszöntem el, hogy „örülök, hogy megismertelek” Biztosított, hogy az öröm kölcsönös. Később még egyszer találkoztunk Egerben, néhányszor beszéltünk telefonon.

Nagyon hirtelen volt ez a munkahelyváltás, de lelkileg nem ért váratlanul. Miután a három hónap próbaidő leteltével határozott idejű szerződést kaptam, kezdtem kutakodni más lehetőség után. Pünkösd alkalmából hazautaztam fatornyos pici falumba, és felkerestem egy fiatal vállalkozót, akiről sok rosszat hallottam már, de tettem egy próbát. Ígéretet kaptam is tőle, de az nem derült ki mennyire gondolta komolyan. Vasárnap beszéltem vele, kedden leszámoltam, szerda reggel éppen az új helyre bicikliztem, amikor autóval megelőzött. Jobban szerettem volna ha nem áll meg, de megállt. Kérdezte, hová megyek. Nem tudom miért éreztem én kellemetlenül magamat, hiszen nem vállaltam semmi kötelezettséget a két nap előtti beszélgetéssel. Bele volt nyugodva, hogy a konkurensnél fogok dolgozni.

Kevesebb mint két éve váltunk el a munkatársak legtöbbjétől. Úgy emlékszem, barátsággal. Most mégsem éreztem, hogy örültek volna nekem. Ez volt az első csalódás. Aztán az egymás közti viszonyt is feszültnek láttam. A főmunkatárs – aki egy meglehetősen egyszerű elme – nagyon magának való természetű lett. Korábban nem volt ilyen. Egy jobb napján mégis tőle kérdeztem meg, ami bennem motoszkált.
- Kit hívott volna a főnök, ha én nem jövök?
- A nagyanyját.

Éreztem, én, hogy ez a „hívok mást” csak a csali volt. Na, de nincs ennek jelentősége. Annak már sokkal inkább, hogy a feleségem neheztelt, amiért egyik napról a másikra otthagytam Csepelen. Ő nem jöhetett, hiszen még tartott a targoncás tanfolyama, nem akarta félbehagyni. Esténként eljárt a kőbányai barátainkhoz, akik akkor kezdték a mertM4 internetes rádiót. Maga az utazás több mint 2 órájába került. Budapesten nem olyan nagy szó ez, hiszen a Robi kolléga csak egyik irányban utazott ennyit otthonról a budai munkahelyre. Ettől az se volt több, amikor Egerben akadt munkája a cégnek. Onnét is hazajárt naponta.

Ha már megint felemlítettem, akkor elmesélem. Októben vége volt már, amikor Robi rám telefonált. Csak úgy. Én is felhívtam amikor Budapesten jártam, pedig a telefonálásnak teljesen mindegy, hogy földrajzilag milyen távolságra vagyunk egymástól, ha egyébként nem tervezünk személyes találkozást. Ő is azért hívott, mert közel volt. Aztán mégis felkerestem, mert volt arrafelé utam. Nem én mentem be a munkahelyre, hanem ő jött ki az utcára. Megmutattam neki, milyen teherautóm volt korábban, mivel a céges Hyundai pontosan olyan. (ez már egy másik cég volt) Mint volt munkatársak, természetesen az éppen aktuális munkáról ejtettünk szót elsősorban. Elmondta, hogy szoros a határidő, kevesen vannak ketten. Be tudnék-e ugrani a következő szombaton? Úgy tűnt akkor, hogy igen. A főnökkel meg is beszéltük telefonon. Aztán írtam egy e-mailt, hogy mégse jön össze a beugrás, mert az állandó munkahelyemen is szükség van rám. Megígértem ugyan, de ezért az egy napért nem akartam konfrontálódni a munkaadómmal. Azt hiszem, neheztelt érte a korábbi főnököm, mert amikor Robi biztatására ajánlkoztam a zeneakadémia 3000m2-es padlófelújítására, nem kaptam választ. Ezzel ez a kapcsolat le is zárult. A székelyekről hallottam (Robitól) hogy Andrásnak combnyaktörése volt, már nem tud jönni, a fia pedig Németországban dolgozik.

Jut eszembe! Még évekkel később is hallottam a cégről. Miskolc-Tapolcán dolgoztunk egymás mellett egy kőfaragó brigáddal, s köztük volt egy öreg műköves, aki korábban Pesten dolgozott. Rákérdeztem, s mily kicsi a világ, ugyanott, ahol én is. Robit ő tanította műkövezni. (ez már egy másik történethez tartozik)

Elkalandoztam. A kőfeldolgozónál tartottam, ahol a korábbihoz képest rossz irányban megváltozott a munkahelyi légkör. Nem volt már itt a hantázó Gyuri, sem az erejét fitogtató....elfelejtettem a nevét. Az új brigádból kicsit kilógott egy gyenge fizikumú, szociálisan is támogatásra szoruló idősebb munkatárs. Ő főleg az esztergán dolgozott. Kőváza volt a fő profil, de nem sok haszna volt belőle a cégnek. Volt egy olyan érzésem, hogy szánalomból alkalmazzák. Az kissé meglepett, hogy kezelni tudja a számítógépet. Na, de én még tőle is idősebb vagyok, mit kell ezen csodálkozni? A téma úgy vetődött fel, hogy valami elromlott a gépében. Nekem volt otthon egy gépem, amit már nem használtam, odaadtam neki. (később már bántam amikor kipurcant a tápegységem) Ott volt még az öreg kőfejtő kolléga, de már mint nyugdíjas. Őrá az egész cég irigykedett, mivel neki volt legmagasabb a bére még a nyugdíján felül, holott nem csinál semmit, csak mutogat a bányában a gépnek, hogy hová nyúljon. Nem nagyon méltányolták, hogy a tudás van megfizetve, nem a nyers erő. Rosszindulatból Jani bácsi vitte a prímet. Jó dolgot nem nagyon hallottunk tőle, de bántani bárkit tudott. Nagy tehetsége volt mások hangját, gesztusait utánozni, akár hasznosíthatta volna ezt a képességét. Megbeszéltük, hogy ne járjunk külön kocsival dolgozni, menjünk együtt. Hol én mentem kocsival, hol ő. Egyszer nem ért oda időben, s én elindultam bicajjal. Soha nem bocsátotta meg nekem.

Maga a munka nem volt egy lélekemelő tevékenység, egyszerű pénzkereső elfoglaltság. Nyár volt, dögmeleg. Nem is nagyon tartottunk rágyújtást, mert a lemez csarnok ontotta a forróságon. Választhattuk helyette a tűző napot. Inkább beindítottuk a vágó gépeket, mert a szálló vízpermet jót tett a klímának. Korábbi itt dolgozásomban tetszett, hogy a negyedszázadnál is hosszabb ideig tartó egyszemélyes vállalkozásommal ellentétben brigádban dolgozhatok. Most, az általános közhangulat miatt már nem tudtam annyira méltányolni a közösség előnyét. Még azért is csúfolódtak, ha kitakarítottam a mosdót. Nem volt rá külön személyzet, tehát vagy kitakarítjuk, vagy egy idő után nem kívánunk bemenni. Férfiatlan? Ki nem szarja le? Ennyire ne legyünk azért igénytelenek.

Aztán szembesültünk a legnagyobb problémával, mert elérkezett tizedike, és nem volt fizetés. Senki nem tudta, mikor lesz. Ez még tovább rontotta a közhangulatot. Ha megállt a gép, mindig az anyagi gondok voltak terítéken. Tartaléka senkinek nem volt. Napi ötezerből nem sokat lehet félretenni. Aztán megjelent a fentebb már említett Hyundais cég. Kőért jöttek. Ismertük egymást, dolgoztam alkalmanként nála már korábban is. Most is kellenék három napra. Összehozzuk.
Eltelt még egy hét, de a fizetésről még senki nem tudott semmit. A főnök elutazott Romániába. Nekem hétvégi programom volt Monoron, s pénteken adódott lehetősség ingyen utazásra. Mivel pénzem nem volt, éltem a lehetősséggel. A kőfaragó kolléga sokáig neheztelt, amiért 11 órakor eldobtam a szerszámot, elviharzottam a bringámon haza, ahol a pesti járat felvett.
Hétfő, kedd szerda, alkalmi munka Hyundaios cégnél. Ott azonnal fizetnek. Csütörtökön találkoztam a nem fizető főnökömmel. Kérdőre vont. Azt mondta, nincs harag, ha lesz olyan munka, akár még át is passzolja nekem, de nem engedheti meg, hogy ezek után maradjak, mert a többiek vérszemet kapnak. Ma már maradjak, de holnaptól ne menjek. Ö is hibás volt, mert nem volt fizetés (kell ettől nagyobb hiba?) Most ad nekem százezret, a többit majd tizedikén. A csarnokba visszatérve érdeklődtek a kollégák, hogy mi van? Nem haragszik – válaszoltam kurtán. Értetlenül fogadták a választ, így meg kellett őket nyugtatni, hogy ki vagyok rúgva.

Tizenegyedikén odatelefonáltam, hogy volt-e tegnap fizetés. Nem volt, de nekem elküldte a tartozását. A többieknek még várniuk kellett. Nem tudom miből vettek kenyeret. Nekem ezek után helyem lett a Hyundais cégnél egészen a rossz idő beálltáig. A következő nyár nagy részét a sógorom hatalmas borospincéjében töltöttem, ősszel pedig Miskolcra költöztem. Hat hétig sétáltam a városban pont úgy mint két éve Csepelen, akkor akadtam rá a „maffiára”. De azt már elmeséltem.