23-25 Másfél év szikkadó beton

írta: TheLázs, 3 éve

Az előző élet-tervezős írás folytatása, szakmai és személyes oldalról visszatekerve, megvizsgálva az elmúlt másfél évet és a jelenem kérdéseit.

Előző írás 2019-09-30

Rendhagyó módon előre fogom venni a kérdéseimet, mert rövidek és velősek:

Mit takar egy géptervező munkája? Sok tárgyunk van, sok különböző területbe betekintünk, de a kérdés az, hogy ez milyen gyakorisággal, milyen területeken fordul elő?

Mi szerintetek az, ami elengedhetetlen egy párkapcsolatban?

Szerintetek a lakáspiac merre mozdul? Budapesten lehet, hogy meg tudnék csípni valami picikét a gondosan kuporgatott zsetonból.

A "Merre tovább" érzés sajnos cseppet sem enyhült bennem a legutolsó írás óta. Most, hogy az oktatás lassan a helyére kerül, és már lassan, de biztosan fogynak a tárgyak a diplomamunka mellől, más kérdések kezdtek el foglalkoztatni. Nem látom magam a jövőben. Sem betegen, sem egészségesen, sem boldogan, sem szomorúan, sem gazdagon, sem szegényen. Teljes Limbo-ban vagyok, a szüleim házában élek és dolgozom, néha már csak azért találok ki teendőket, hogy legyen miért elmennem otthonról. Olyan ez, mint minden nap üres tejbegrizt enni. Egyre nehezebb ránézni. Már néha egy e-mail megírása komoly fájdalom, vagy egy telefonhívás. Most kicsit jobb, de nem tudom, meddig.

Az ősz rengeteg munkával telt, részben a német megbízásokban, részben egy meg nem nevezett gyógyszergyár otthonos termelőegységében leltem. Amikor elérkezett az év vége, leszereltem a gyárban és pihenéssel/fele annyi munkával töltöttem a félévkezdésig tartó időszakot.

Ez első témám az előző írásban az oktatás kérdése volt. Nem tudtam, hogy hogyan tovább, hova jelentkezhetnék. Ezt az élet segített eldönteni, mire odakerültem. Egy csomó helyre beadtam a jelentkezésemet a sorrendmódosítás lehetőségének tudatában. A lelkem mélyén ekkor már tudtam, hogy a gépészmérnöki irány tetszik a legjobban, így a csúcsra végül a BME-GPK-MSC került. Gépgyártástechnológia szakirányon indultam. Alaptárgyak, és egész egy szakmai tárgy voltak az első félévben. A tárgyakat mind becsülettel teljesítettem. Ahol fontos alapok hiányoztak, utána mentem, tanároktól kértem anyagot, és bepótoltam a lemaradást. Nagyon meg voltak lepve néhányan, amikor elárultam, hogy nem is olyan régen még gyógyszervegyészként tanultam. Volt tanár, akitől elismerő dicséretet is kaptam a félév végén.

A döntésben nagyot segített persze az, hogy a kinti munkáimban is egyre mélyebbre és mélyebbre süppedtem. Lassan növekedett a felelősség és mellé az eszköztár. Az elején persze ötletek mentén konzultáltam mindig egyenesen a főnökkel, de ez a nyáron átalakult.

A lezárt sikeres félév után megtankoltam és Zwickau felé fordítottam a kormányt. Kisebb megszakításokkal az egész nyarat kint töltöttem Németországban, konzultáltam a cégekkel, dolgoztam, mindenhol megismertem egy kicsit a szervezeti felépítést, így a munkatársaimat is. Így könnyebb a munka, mindenkiről tudom, hogy milyen kérdésekben van hatásköre döntést hozni, így nem kell mindennel a tulajdonos fülét rágni.

A keresett pénzt a kezdetektől szorgosan összerakosgattam. Ellenálltam a kísértésnek, hogy vegyek egy MX-5-öt, pedig nagyon jó volt a kocsi, azóta is bánom, hogy nem hoztuk el. Persze, még mindig nem tudnám hová tenni.

A következő félévkezdés előtt az egyik hallgatótársammal beszélgettem. Úgy vélte, hogy nem sok babér maradt nekünk egy fél év esztergálás után, a gyártás hiába tartogat még mélységeket a számunkra, ez annyira nem vonz. Megerősítettem benne, hogy én is így gondolom.

A kérdése a következő volt: átmegyünk géptervezőnek?

Lecsücsültem a kérdés hallatán. Éppen szívritmuszavar vizsgálata miatt voltam itthon. A doki nem látott semmit, de ha akkor is a gépen lettem volna, amikor elhangzik a telefon, akkor szép, tankönyvbe illő felvételeket készíthetett volna. Egy félév eltelt, annak a tapasztalatai erodálták bennem azt a gátat, ami folyton folyvást suttogta a fülembe, hogy ,,én ehhez kevés vagyok, nem is vagyok rendes mérnök". Rövid gondolkodás után igent mondtam, és elkezdtem beszerezni az anyagokat a következő félévre.

Felvettem pusztító 39 kreditet úgy, hogy nem ide jártam alapszakra. Egyetlen tárgyat droppoltam, de még időben, így nem emésztette fel az energiámat. 33 kredit teljesült, a lepasszolt tárgy oktatója pedig ellátott anyagokkal, hogy a következő őszi félév során jobb esélyekkel induljak. Elképesztő, mennyit lehet nyerni azzal, ha vállalom a gyengeségeimet és segítséget kérek a megfelelő helyen a felszámolásukhoz.

Év végére lemerültek az elemek. Mentálisan lassan de biztosan fogyott a tűrőképességem. Az időszakos le-lezárogatások, a bizonytalanság érzése, a "vajon kiférek-e még a határon" , "remélem most legalább egy kis rendes oktatás lesz" visszhangoztak a fejemben. Be is vált a jóslat, mert Németország kizárt, az Egyetem bezárt.

Meg is lett a lemerülésnek az eredménye, először páros terápia, majd egyéni.

Teljesen más úgy nekimenni egy párkapcsolati krízisnek, hogy megengedhettünk egy terapeutát. A kezdeti borzalmak októberben kezdődtek és decemberig kitartottak. A páros terápia nem várt véget ért: a terapeuta jelezte az egyik beszélgetésünk során, hogy akkor mostantól folytassuk egyedül velem. Tudtam én, hogy valami nem kerek, azóta is járok.

Nem könnyű a változás. Tudom, hogy nem fogok alapjaimban megváltozni, de jó lenne egy kicsit boldogabbnak lenni. Nem is tudom - kicsit az elmúlt év kifacsarta belőlem, amit lehetett. De talán nem csak ez az ok.

A tavaszi félév már teljes távoktatásban indult. Lezárások mindenfelé, én meg már a hatodik hete követem az online igét. Nem valami nagy a motiváció, mondhatom.
Azt találták brit tudósok, hogy a lemorzsolódás ott a legnagyobb, ahol nincs meg a mindennapi jelenlét, így az iskola az élet mellett háttérbe kerül. Egy hasonló mérnöki képzés esetén nappali tagozaton ez fordítva szokott lenni. Most próbálok úrrá lenni a káoszon, hogy legyen értelme ennek a félévnek is. Megjött a tanulmányi ösztöndíj is, befejezem belőle a versenymotort.

Ja, mert amúgy versenymotor is van. Még tavaly télen kaptam azt a tippet a terapeutától, hogy vállaljak be egy személyes projektet. A lényege az, hogy fel lehessen vele együtt nőni egy kicsit. Úgy döntöttem, hogy a mopedrally megostromolása tökéletes kihívás lesz. Vettem egy vázat darabokban november végén, majd nekiálltam beszerezni hozzá az alkatrészeket apránként. Van, amiért fizettem boltban kisker-árat, van, amit nagykerből hozhattam a munkahelyi kapcsolataim révén, és van, amit csak úgy összefújt a szél, pedig igen borsos ára lett volna megvenni.

A motor épül, mint a luca széke: kerekek készen vannak, blokk munkáit kiszervezem tapasztalt motorépítőnek (85 cc a cél), a tank horpadásait kiszeretgetem, az alkatrészeket apránként felszerelgetem. A végén hasonló bemutatás, mint Gertrudnál, Excel-táblával és tapasztalatokkal. 2017-ben épült a Schwalbe, februári kezdéssel. Érdekes lesz látni, négy év csettegőzés során mi ragadt rám.