Egy rossz álom

írta: TheLázs, 12 hónapja

Ma hajnalban egy rossz álom a fejemre olvasta a gyerekkorom hibáit.

Gyerekkorom
Apukám szekált. Nem csak úgy aranyosan néha, hanem egészen gonoszul. Volt, hogy már anya szállt rá, hogy ne szekáljon, hiszen ő látta, hogy a szemem már kicsit jobban csillog az átlagosnál. Persze a fiúk nem sírnak, akkor sem sírtak. Inkább gombóccal a torkomban ültem végig egy családi ebédet, vagy akár ennek kibővített formáját, ahol vendégek is a közönség részét képezték. Persze anya sem volt mindenható, a szekálás egészen sokáig folytatódott. Nem mondhatom, hogy rossz apukám van. Gyerekkoromtól kezdve dolgos, becsületes embernek ismerem, és sok időt töltött velem, amikor kicsi voltam. Emlékszem ahogy nyírtuk a füvet, együtt takarítottuk az autót. Emlékszem, hogy hozott haza biciklivel az iskolából.
Egyszerűen csak az ő apja is szekálta őt. Annak idején, nyolc évesen beírattak zongorázni. Pár év múlva apa megkért, hogy tanítsak meg egy darabot neki, amit nagyon kedvelt. Elkezdtük. Én nagyon örültem a haladásnak, anyának újságoltam boldogan hogy apa milyen aranyosan próbálkozik. Erre apa vérig sértődött, hogy őt szekáltam. Szóval ilyen természete volt a szekálással.

Az iskolába már úgy mentem, hogy egy felszabadult, gyermeki oldalam rohant keresztül-kasul mindenen ami új volt és érdekes, de mellette már megjelent az az oldal, ami érzi a szégyent, retteg a botlásoktól és mások számára is emlékezetes lebőgésektől. Ez gátat szabott a beilleszkedésemnek az osztályba, de nem a rendszerbe. Hiszen a rendszerben - pláne azok után, hogy anya rengeteget foglalkozott velem - nem volt nehéz elérni jó eredményeket. Ez alsó tagozatban még kitűnően működött, azonban ötödik osztálytól kezdve felborult az addig kényes egyensúly. Az osztályom számkivetettje lettem, megkaptam a stréberezést visszamenőlegesen is. A mai napig a legjobb barátaim az évfolyam másik két osztályából kerülnek ki, ahová szünetekben átszöktem.

Álom
Az álomban valahol kirándultunk, ahol lehetőségem nyílt beszélgetni az akkori, felső tagozatos osztályfőnökünkkel. A Tanárnő megkérdezte, miért nem akartam beszélni az osztályunk előtt. Erre én elkezdtem mesélni, majd ezt könnyek között, szipogva, gyerekként fejeztem be. Elmeséltem neki, hogy ebben az osztályban nekem már nem jár semmilyen tisztelet. Hogy strébernek bélyegeztek, az önbizalmam osztályon belüli része jóformán megsemmisült. A sírástól felébredtem.

Ébren azon gondolkoztam, hol romlott el az egész. Elemezgettem az évek sűrű szövetét a fény felé tartva, keresve az anyaghibákat. Egy-egy emlékezetesebb pillanatot jobban megértettem. Elgondolkodtam, hogy csináltam volna másképp a tanár helyében. Egy kicsit tudatosan is levettem az akkori önmagamról a felelősséget, hiszen bátran állíthatom, hogy egy 10 éves gyerek még inkább elszenvedi a világot, mint alakítja.

Később, a gimnáziumban az osztályomtól valamiért hasonlóan távol maradtam. Már szinte meg sem próbáltam kapcsolatot tartani, beilleszkedni a fiúk közé. A lánycsapattal jobban elvoltam, de ez később hozta magával a saját problémáit. Valahogy egy-egy emberrel tényleg képes vagyok összebarátkozni, bátran állíthatom, hogy az egyetemen is találtam életre szóló barátságot. De sajnos itt is, még kapcsolat mellett is folyton potyogtak a plátói szerelmek, majd ebből egy még a kapcsolat fázisig is eljutott.

Úgy érzem, hogy megértettem, miért volt nehéz számomra a több fős társaságokba való beilleszkedés. Úgy érzem, megértettem, miért bukdácsoltam, estem-keltem a kapcsolatok terén. Úgy érzem, hogy azt is megértettem, hová lett a kezdeti lendület az egyetem első félévei után. Legalábbis a motiváció, hiszen nehéz lenne nem lendületnek nevezni azt, amit éppen leművelek (távmunka külföldre, mellette szakidegen mesterképzés, lakás berendezése és részleges felújítása).

Az életutak - bejegyzés válthatta ki nálam az álmot. Köszönöm.