A szovjet és orosz űrhajózás múltja XXIV. rész

A nemzetközi űrállomás megbénult korszaka sok-sok problémával, második felvonás. – írta: Cifu, 3 hete

A Házmesterek maradnak...

A 2005-ös év egy némileg már megkopott és fájdalmas korszakból való minél hamarabbi kilábalásról szólt: a 2003-as űrrepülőgép-katasztrófa után a Nemzetközi Űrállomás sorsa az orosz űrügynökség eszközeitől függött: a Szojuz űrhajók vihetik fel a személyzetet, a Progressz teherűrhajók pedig az ellátmányt számukra. Mégis egy nyakatekert szituációban zajlott az élet, mivel a fő pénzügyi támogató az Egyesült Államok, pontosabban a NASA lehetne, aki viszont az Irán elleni szankciók Oroszország általi megszegése miatt életbe léptetett törvények miatt nem tudott pénzt átutalni az orosz űrügynökségnek....


Chiao a Pirsz modulban az űrruhájával, érdemes a háttérben látható karabinereket megnézni – ezekkel rögzítik magukat és felszerelésüket az űrállomás kapaszkodóihoz az űrhajósok az űrséták folyamán

Az űrállomás fedélzetén az újév nem kezdődött jól: az Elektron oxigén-generátor, amivel az elmúlt időszakban annyi probléma volt, újra leállt, mivel légbuborékok keletkeztek a vezetékekben, amelyek megakadályozták a víz áramlását. Szalizsan Saripovnak több napjába telt, amíg légtelenítette őket, illetve lecserélte az elektrolitot, és ha lassacskán is, de a rendszer lassan újra megbízhatóan működött, ám ezzel teljesen lefoglalta az orosz űrhajóst és olykor amerikai társát, Leroy Chiaót is. Az extra karbantartás miatt tudományos munkára kevés idő maradt, azok is jobbára orvosi megfigyeléseket takartak, amelyekben a súlytalanság űrhajósokra gyakorolt hatásait vizsgálták. Január végére egy űrséta volt betervezve, amelyet a Pirsz modulból indulva hajtottak végre Orlan-M űrruhákban. Előtte azonban még az erős naptevékenység miatt is vissza kellett vonulniuk: január 18. és 20. között, mikor a leginkább érintett területek felett haladtak át, mindkét űrhajósnak a Zvezda modulban kellett tartózkodnia. 20-án este pedig az Elektront újra megbénították a légbuborékok...



Chiao (fent) és Saripov (lent) a január 26-i űrséta közben

Hirdetés

Január 26-án sor került a már említett űrsétára, és feladatuk akadt épp elég. Fel kellett állítaniuk egy Univerzális Munkaplatformot (URM-D) illetve egy rögzítési pontot a Zvezda elülső felére. A platformra ezután rátelepítették a német ROKVISS robotkart és a hozzá való eszközöket. A kísérlet a kis méretű karmozgató elektromechanikák viselkedését vizsgálta a világűrben, amit Németországból vezéreltek végig. A ROKVISS telepítése után viszont nem reagált a parancsokra, így Chiao, aki már elindult a következő feladathoz, visszafordult, és újra szétkapcsolta, majd összekötötte az energiacsatlakozásokat, ami után a robotkar életre kelt. Menet közben áthelyeztek egy japán anyagvizsgálati panelt a Zvezda külsején, illetve megvizsgálták a Vozduh széndioxid-megkötő, illetve az Elektron oxigén-generátor rendszer külső fúvókáit, amelyeken keresztül a felesleges reakciótermékek távoznak. Saripov fehér és barna lerakódásokat jelentett, illetve olajnyomokat. Mielőtt visszatértek volna az űrsétáról, a Biorisk tesztpanelt rögzítették a Pirsz külsején, amely mikroorganizmusok űrbéli viselkedését teszteli.


Chiao beöltözve Szokol űrruhájában, egy vészelhagyási gyakorlat után, 2005. február elsején

Az űrsétával végezve az űrhajósok megtisztították majd elpakolták űrruháikat, és újra „birtokba vették” az űrállomást. Chiao fő feladata ekkor már az űrrepülőgép várható látogatásának előkészítése volt: össze kellett gyűjtenie az elmúlt több mint két év amerikai tudományos kísérleteinek az eredményeit, feljegyzéseket és eszközöket, amiket majd az MPLM-ben visznek vissza a Földre. Ezután az orosz eredményeket és feljegyzéseket is összepakolták, a tervek szerint azok is velük együtt mennek. Február 8-án megünnepelték a kínai Újévet, illetve folytatták a tudományos feladataikat, ami kristálynövesztésekről, Föld-megfigyelésekről illetve különféle oktatási célzatú, iskolákkal való rádió-kapcsolatfelvételeket jelentett. Átellenőrizték az amerikai EMU űrruhákat is a Quest modulban, kicserélve az oxigén-regeneráló kazettákat. Ezután a hulladék-kezelés jött: a Progressz M-51 élete végén szokás szerint egyfajta kukásautóként a légkörben elégve magával viszi az űrállomáson keletkezett szemetet. Ami ez esetben némileg szokatlan volt, hogy a február 27-én levált teherűrhajóval még 10 napig különféle mérnöki teszteket hajtott végre a Földi irányítás, mielőtt végleg belevezették volna a légkörbe.


Chiao a Destiny modulban a CanadArm2-vel gyakorol január hatodikán

A Progressz M-58 február 28-án indult el Bajkonurból, fedélzetén 2,4 tonnányi ellátmánnyal, közte 2 űrhajós számára 160 napra elengedő élelmiszerrel, biztos-ami-biztos alapon. A keringési pályára állás után két nap telt el, mikor a Zvezda alsó dokkján kikötött. Ennek érdekessége, hogy ez volt az első eset, amikor a végső manőverre nem Oroszország felett, az orosz rádiókommunikációs rendszer hatótávolságán belül került sor – az orosz irányítás az amerikai kommunikációs rendszereken keresztül követte a manővert. A fedélzeten az Elektron újra kísérteni kezdett – február közepétől március végéig folyamatosan problémák voltak vele, noha Saripov olykor egész napokat szentelt a karbantartására. Ha ez még nem lenne elég, a Z1 rácselemen elhelyezett négy amerikai CMG (pozicionálásért felelős giroszkóp) közül meghibásodott egy, így újra csak két működő példány maradt belőle. Ha még egy meghibásodik, akkor az űrállomás stabilitásáért újra a Zvezda manőverező fúvókái fognak felelni, ami viszont hajtóanyag-fogyasztás terén nem várt logisztikai problémákat jelenthet. A nagyon várt STS-114 út feladatai közé így a CMG-k javítása kiemeltként jelent meg, rájuk várt a probléma megoldása.



Fent Saripov pózol a Nanoszputnyik műholddal, amit az űrséta alatt „indítanak”, míg alul Chiao az űrállomás burkolatára rögzítendő GPS antennát mutatja be

Március végére egy utolsó űrséta várt Saripovékra, amit viszont el kellett tolni, mert a Pirsz hűtőradiátora meghibásodott, így le kellett cserélni. Március 28-án Chiao és Saripov beöltöztek Orlan-M űrruháikba, majd újra kimásztak a világűrbe. Első dolguk a Zvezda végére három újabb antenna felszerelése volt az ATV teherűrhajó számára, majd egy nano-műholdat indítottak el kézből, amely az űrállomás viszonylagos közelében lebegve helyzetmeghatározó érzékelőket és irányítórendszert tesztelt. Ezután felszereltek egy GPS antennát a Zvezda burkolatára, és a kábeleit rögzítették a burkolaton. A munka közben többször is félre kellett vonulniuk, hogy a Zvezda hajtóműveit beindítva az űrállomást megfelelő pozícióba tudják tartani. Miután szerszámaikat összeszedték, visszamásztak a Pirszbe, és a vártnál egy órával hamarabb, négy és fél óra alatt befejezték a munkájukat.

A NASA közben számot vetett, és megkongatta a harangot, hogy a tervezettben szereplő űrrepülőgép, űrhajó és teherűrhajó utak elégtelenek a megvalósítani kívánt tudományos feladatokhoz. A papíron ekkor ez szerepelt:

* 2005-ben, 2006-ban és 2007-ben 3-3, majd utána 2008-tól 2010-ig évi 5-5 űrrepülőgépes út az űrállomáshoz
* 2005-től 2008-ig 2-2 Szojuz út az űrállomáshoz, majd 2009-től 2015-ig már évi négy űrhajó megy fel az ISS-hez, és kettő mindig dokkolva lesz, ami azt jelenti, hogy az alapszemélyzetet 3-ról 6 főre lehet emelni
* 2005-től 2010-ig évi négy Progressz teherűrhajó, amit utána 2015-ig évi ötre emelnek
* 2006-tól 2015-ig évi egy-egy ATV teherűrhajó
* 2009-től 2015-ig évi egy japán H-II teherűrhajó

Az űrrepülőgépet 2010-ben leállítják - erről politikai döntés született: elvben az űrállomásnak el kellene készülnie eddig a pontig (igazából ekkor még 2009-et határoztak meg erre), másfelől maguk az űrrepülőgépeknek szépen sorban újabb költséges nagyjavításra és a rendszerek tökéletes működését bizonyító teszt-sorozatokra lesz szüksége. Csakhogy így az ISS sorsa 2015 után kérdésessé válik, ha a NASA a holdraszállás felé fordul teljes erővel. Technikailag a 2009-től 2015-ig tartó hat év az, amikor a Nemzetközi Űrállomás immár készen az űrbéli tudományos kutatás valódi ékköve lehet. Csakhogy az egyetlen mód, hogy komolyabb terhet visszahozzanak a Földre az űrrepülőgép és a rakterében szállított MPLM. Ezen kívül csak a Szojuz jöhet szóba, amiben a három űrhajóson túl hozzávetőleg 50 kg-ot lehet elhelyezni. Ami édeskevés. Vagyis 2010 után, mikor az űrállomás végre teljes erőbedobással dolgozhatna, nem igazán lesz mód arra, hogy onnan az eredményeket a Földön elemezhessék ki...

Először persze az űrállomást kellene működőképes állapotban tartani – Saripov még áprilisban is az Elektronnal vívott meg nap-mint-nap, de újra és újra alulmaradt a reménytelen küzdelemben. Hogy ne csak az orosz technika okozzon fejfájást, a két megmaradt működő CMG közül az egyik bizonyos helyzetekben rezonálni kezdett, így a houstoni irányítóközpontban folyamatosan figyelemmel kísérték, és ha esetleg komolyabb vibrációt észleltek, a fordulatszámot változtatva próbálták meg orvosolni a helyzetet. Saripov és Chiao minden erőfeszítésére szükség volt arra, hogy az űrállomás állapota ne romoljon, de csodákra ők sem voltak képesek. Noha amíg a Progressz teherűrhajók oxigén-tartályaiból lehetett pótolni az éltető gázt, illetve a Vika gyertyák lehetősége is adott volt, addig szerencsére még az Elektron meghibásodása sem okozott súlyos problémát.


Vittori, Krikaljov és Philips, a Szojuz TMA-6 induló személyzete

Április ugyanakkor már végre a személyzetcsere következő időpontja is volt – Saripovékat pedig egy újabb „Gondnok” személyzet váltja, a remények szerint az utolsó. Ők pedig Szergej Krikaljov, aki a legtapasztaltabb űrhajósok közé tartozik, öt űrrepülésével és a világűrben töltött több, mint 624 napjával, mellé pedig némi meglepetésre egy kevésbé tapasztalt, de igen lelkes űrhajós érkezett: az ekkor 54 éves John Phillips, aki mindössze egyszer járt a világűrben, az STS-100 út alkalmával. Phillips mellett szólt az is, hogy orosz szakos végzettsége miatt nyelvi gondjai nem igazán akadhattak, illetve gyakorlatilag végig az ISS program körül mozgott, hol CAPCOM (kommunikációért felelős tiszt), hol mérnöki feladatokkal, de a Nemzetközi Űrállomás 7. alapszemélyzetének tartalékába is beválogatták. A Szojuz harmadik ülésébe pedig egy újrázó került: Roberto Vittori olasz űrhajós az Európai Űrügynökség által fizetettet útját a 2002-es látogatását ismételte meg. Ahogy akkor, most is cirka egy hetet fog az űrállomáson tudományos feladataival eltölteni – amik a körülmények miatt nagyjából meg is egyeztek korábbiakkal....


A Szojuz TMA-6 az indítóálláson...


...és a Nemzetközi Űrállomáshoz való kikötés előtt

A Szojuz TMA-6 2005. április 14-én indult el Bajkonurból, majd 16-án dokkolt be a Pirsz végére. A 10. expedíció örömmel fogadta váltást, majd a szokásos üdvözlések után rövid úton munkába is fogtak – Vittori különféle Föld-megfigyelések mellett a korábbi kísérleteinek megismétlésén dolgozott, Krikaljov és Saripov az Elektron megjavításán (kevés sikerrel), míg Phillips és Chiao a Quest modul hűtőrendszerén.


Vittori, Chiao, Krikaljov, Phillips és Saripov a Zvezda modulban a szokásos promóciós fotón


A hivatalos átadási ceremónia a 10. (jobb oldalon) és 11. (bal oldalon) alapszemélyzet között, a háttérben Vittorival, az ESA űrhajósával

A folyamatos két alapszemélyzet persze az átadás-átvétel feladatait is végigvette, illetve néhány közös tudományos kísérletet is végrehajtott, de aztán Chiao és Saripov Vittorival kiegészülve nekiállt a Szojuz TMA-5 felkészítésének a visszatéréshez, míg Krikaljov az Elektronon dolgozott tovább, Phillips pedig az amerikai modulokban lévő számítógépek frissítésével volt elfoglalva.


Chiao mosolyog a Szojuz TMA-5 fedélzetén a kamerába, a Földre való visszatérés közben

A 10. és 11. expedíció április 24-én elköszönt egymástól, majd előbbi (Vittorival a harmadik ülésben) manuálisan kidokkolt az űrállomásról, mivel az űrhajó tartalék akkumulátorra alacsony áramerősséget tudott csak leadni már hónapok óta, így ha egy mód volt rá, takarékoskodni akartak minden létező módon az elektromos árammal. A visszaút szerencsére probléma nélkül zajlott, Saripovék 192 napot és 19 órát töltöttek a világűrben, Vittori pedig 9 napot és 21 órát, illetve ő lett az első európai űrhajós, aki kétszer járt a Nemzetközi Űrállomáson. A következő héten Moszkvába utazhattak, ahol családtagjaikkal találkozhattak újra, illetve Vittori hamarosan visszatért Európába.


Vittori, Saripov és Chiao a visszatérés után első interjúknál

Krikaljov csatlakozott azon orosz űrhajósok sorába, akik az Elektronnal viaskodhattak nap-mint-nap, az első hetekben szinte folyamatosan dolgozott rajta, ám nem sikerült áttörést elérnie. Közben még a Progressz M-52-ből kiszivattyúzta a maradék vizet az űrállomás tartályaiba, Philips pedig nekiállt előkészíteni azokat a digitális kamerákat, amelyekkel majd a Discovery űrrepülőgép hasát fogják alaposan lefotóz a bedokkolás előtt, hogy az esetleges sérüléseket felderítsék, illetve elpakolt a Unity modulban, ugyanis a korábbi személyzetek az immár évek óta nem használt zsilipajtók elé halmozott fel egy csomó felszerelést. Az előkészületeken dolgozó űrhajósokat viszont némileg letörte, hogy az eredetileg május 22-re kitűzött űrrepülőgép-indítást eltolták, mégpedig legalább július 13-ra.


Phillips a Unity modulban gumiköteles guggoló-edzőgépen, amelyet a futópad meghibásodása miatt használt, mögötte a sötétszürke hengeres tárgy egy rossz Elektron oxigén-generátor...

Mivel a vízbontáson alapuló oxigén-generátor továbbra is működésképtelen volt, maradt a Vika rendszer által elégetett lítium-perklorát gyertyák használata, ám ekkor még csak kísérleti jelleggel – az oxigénpótlását, amíg lehet, a teherűrhajó tartályaiból oldották meg. További nehézséget jelentett a futópad meghibásodása, először Phillipsnek még sikerült megjavítani egy mechanikus eredetű hibát, de aztán egy elektromos panel tört el, és mivel ebből nem volt tartalék a fedélzeten, utasították őket, hogy más módon végezzék el a kötelező testedzéseket.


Phillips és Krikaljov a Destiny modulban a CanadArm2 robotkart és a Mobil Szerver Rendszert tesztelik 2005. április végén

A Földön közben folytatódtak az űrállomás jövőjéről szóló viták. Ezek részben nyilatkozat-háborúk voltak inkább, mint viták, a Roszkoszmosz például kijelentette, hogy mivel az eredeti szerződés szerint csak 2006. áprilisáig fogják a Szojuz illetve Progressz űrhajóikkal biztosítani a NASA asztronautáinak a feljutást illetve ellátásukat, így ezen dátum után (ha nem lesz új szerződés) csak orosz kozmonauták illetve fizető utasok mehetnek fel Szojuzzal. Ez egyben azt is jelenti, hogy az űrállomáshoz csatlakoztatott Szojuzok nem fognak az amerikai űrhajósok számára mentőkabinként rendelkezésre állni, ami így ebben a formában még az űrrepülőgépek visszatérése utáni helyzetet is alááshatja. Azt is hangoztatták, hogy az orosz kozmonauták nem fognak több amerikai kísérletet végrehajtani az amerikai pénzből épült Zarja modulban. Az efféle nyilatkozatoknak hála az orosz és amerikai fő partnerországok politikai ellentétei immár a tudományos munkát kezdték el veszélyeztetni. Ami persze a napi feladatok ellátó űrhajósok, tudósok, mérnökök és tisztségviselők helyzetét nem könnyítette meg, de a lehetőségekhez képest próbálták professzionálisan kezelni a helyzetet...


Krikaljov a Zvezdában az Elektron javításán dolgozik május ötödikén

Az űrállomáson eközben kisebb kísérletek lefolytatására sor került, tovább dolgoztak az STS-114 érkezésének előkészítésén, illetve kiszivattyúzták a maradék oxigént is a Progressz tartályaiból. Krikaljev nekiállt szétszerelni az Elektront, hogy kiderítse, pontosan mi miatt nem működik megfelelően, és állhatatos munkájának gyümölcse az lett, hogy kiderült: maga az elektrolízist végrehajtó modul hibásodott meg, amit a teljes csere oldhat csak meg, ezt viszont Progresszel nehézkes lenne feljuttatni. A bedokkolt teherűrhajót közben elkezdték megpakolni hulladékkal, illetve a lehetőségekhez képest folytatni a tudományos feladatokat. Miután a Progressz M-52 tartályaiból teljesen kifogyott az űrállomás légköréhez szánt oxigén, áttértek a Vika gyertyák használatára, melyekből naponta kettőt kellett elhasználniuk.


Krikaljov szerszámaival 2005 júniusában karbantartási feladatokra készül, hasonló beállítással több képet is készített róla Phillips, próbálva művészien érzékeltetni a sziszifuszi munkát...

Miután júniusban a már hasznos tartalmától teljesen megfosztott teherűrhajót leválasztották, és elégett a légkörben, másnap Bajkonurból indult a Progressz M-53, miközben a korábbi 9. alapszemélyzet parancsnoka, Padalka arról beszélt az újságíróknak, hogy az űrállomás fedélzetén kezd elfogadhatatlanul nagy lenni a zsúfoltság, mivel rengeteg dolog (úgy műszerek, mint kísérletek eredményei) várja, hogy az űrrepülőgép vissza tudja hozni őket a Földre. A teherhajó dokkolása viszont nem alakult a tervek szerint: egy földi átjátszóállomás hibája miatt nem sikerült az automata dokkoláshoz szükséges parancsokat továbbítani, így végül a TORU segítségével Krikaljovnak kellett kikötnie a Zvezda modul hátsó végéhez. Az ellátmány a szokásos oxigén, víz, élelmiszer és különféle személyes eszközökön, illetve tudományos eszközök mellett friss elektrolit illetve új szűrők az Elektronhoz. Az orosz űrhajós első dolga ezek beépítése volt az oxigén-generátorba, de a munka végezte után hiába indította be az eszközt, egyből leállt. Némi finomhangolás után sikerült életre kelteni, de fél óra múlva újra kikapcsolt...


A fenti kép „folytatása” július ötödikén, a Unity modulban

Az űrhajósok idejét újra a várható űrrepülőgép-látogatás előkészítése foglalta le, újra gyakoroltak a CanadArm2 robotkarral, tesztelték a két és fél éve nem használt PMA-3 csatlakozó- és zsilipmodult, illetve a Progressz M-53 segítségével ideális pályára állították az űrállomást. Minden készen állt a Discovery fogadására...

Hirdetés

A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!

Előzmények