A Negyelin-katasztrófa

Noha nem tartozik közvetlenül az szovjet űrprogramhoz, hiba lenne nem megemlíteni a (feltehetően) mai napig legtöbb áldozatot követelő rakéta-balesetet. Hruscsov és a katonai vezetés ráébredt, hogy az R-7 katonai szempontból nem túl hasznos, hiszen inkább napok, mint percek kérdése volt az indítása, így pedig egy atomháború árnyékában visszafogottan hasznos csapásmérő eszköz. A megoldás egy kisebb, könnyebb, de mindenekelőtt sokkal hamarabb indításra késszé tehető interkontinentális ballisztikus rakéta kifejlesztése volt.

Erre Koroljov egyik egykori munkatársát, Mihail Kuzmics Jangel kapott lehetőséget, aki 1954-től saját tervezőirodát, az OKB-586-ot kapott. Róla még lesz később szó, ami itt lényeges, hogy a nagy hatótávolságú ballisztikus rakéták fejlesztésénél a tervezőirodák és a katonasági közötti nézeteltérések adtak Jangelnek lehetőséget. Koroljov elutasította, hogy mérgező, toxikus anyagokat használjon a rakétáiban, így folyékony oxigént használt oxidálószernek, amely viszont nehézkesen kezelhető. Volt erre válasz, a salétromsavra épülő oxidálószerek, Glusko és Jangel egy hibrid hajtóanyag párost választott, az oxidálószer 73% salétromsav és 27% nitrogén-dioxid (N2O4) keverék, az üzemanyag pedig a TM-185 néven ismert kerozin és gázolaj keverék. Ez a hajtóanyagpáros azért volt jó párosítás, mert nem kellett egyiket sem mélyhűteni, könnyű volt tárolni – még ha az oxidálószer erősen mérgező is...

Az R-7 és az R-16 méretarányos ábrája, mókásnak hangzik a ~140 tonnás R-16-ot "könnyűnek" nevezni, de az R-7 mellett bizony annak tűnt...

A hajtóanyagok életképességét az R-11 és R-12 ballisztikus rakéták bizonyították. Előbbit Viktor Petrovics Makejev, utóbbit Jangel tervezte, Makejev a tengeralattjárókról indított ballisztikus rakéták fejlesztését kapta feladatául később, Jangel pedig a szárazföldi indításúakét. A következő megbízatása pedig az R-16 volt, egy nagy teljesítményű ballisztikus rakéta, amely több megatonnás robbanófejet tud 11 000km-es távolságra eljuttatni, viszont mindössze három óra alatt indításra kész állapotba lehet hozni. Az R-16-nak Jangel irodája egy teljesen új, független irányítórendszert terveztek, a nagy teljesítményű, két fokozatú rakétához pedig új megoldásokat hívtak életre, például az üzemanyagot a aszimmetrikus dimetil hidrazinra váltották (ami egy igen mérgező és agresszív vegyület), viszont ezek alaposabb tesztelésére nem volt idő, mivel a pártvezetés az 1960-as Nagy Október Szocialista Forradalom ünnepségén be szerette volna jelenteni az új és még hatékonyabb stratégiai fegyver első sikeres útját.

Mitrofan Negyelin marsall

Az LD1-3T jelölésű prototípust tehát sietve elvitték a ma Bajkonurként (akkor Tyuratam néven ismert) rakétaindító bázisra, és megkezdték a kísérleti indítás előkészületeit, lévén október 23-ára volt az indítás kitűzve. Az indítást nem más, mint a Stratégiai Rakétaerők Parancsnoka, a Helyettes Védelmi Miniszter, Mitrofan Ivanovics Negyelin marsall felügyelte. Negyelinről még nem esett szó, márpedig komoly része volt abban, hogy az R-7 megszülethetett, sőt, ő volt az, aki stratégiai bombázók helyett ballisztikus rakétákban látta stratégiai csapásmérés (és elrettentés) fő eszközét, így az első időkben Koroljov és a többi rakétafejlesztő mérnök számára a feladatokat kiosztotta és azokat támogatta. Október 23-án tehát a rakétát feltöltötték üzemanyaggal, ám a rakéta felkészítését még nem fejezték be, Negyelin és Jangel is figyelmen kívül hagyta az érvényes biztonsági szabályokat, a személyzetet utasították a további ellenőrzésekre és munkára - e közben vették észre, hogy a rakétából szivárog az üzemanyag, mégpedig nem is kis mértékben (a feljegyzések percenként 142-145 cseppet említenek). A probléma az volt, hogy ekkoriban nem volt kidolgozott eljárás, hogy is ürítsék ki a rakétából a hajtóanyagokat - no nem mintha ez most opció lett volna, lévén a technikai vezetők úgy vélték, hogy a szivárgás kezelhető mértékű, amíg azt kordában tudják tartani. Viszont mivel eljárás nem volt rá, így a lehetőség sem nagyon merült fel.

Az LD1-3T rakéta az indítóállásán, a kép előterében lévő oszlopok az indítóállást körülvevő drótkerítés részei voltak

Az indítási folyamat részeként egy elektromos jelet küldtek a második fokozat oxidálószer vezetékeit lezáró piromembránokhoz. Ilyen piromembránokat biztonsági okokból építettek be, ezek a tartályban tartották a hajtóanyagokat, és normális esetben csak az indítás előtt aktiválják őket, így a szelepek és a vezetékhálózat nem érintkeznek a mérgező anyagokkal, tehát nem kellett attól tartani, hogy azokban kárt tesznek (mint említettem, az üzemanyag is igen agresszív vegyület). Normális esetben az volt a tervezéskor megszabott határidő, hogy az üzemanyagrendszer piromembrájainak aktiválása után két napon belül indítani kell, vagy leengedni az üzemanyagot. Nos erre az történt, hogy a második fokozat oxidálószer vezetékeit lezáró piromembránja helyett tervezési és kivitelezési hibák miatt az első fokozat oxidálószer és üzemanyag-vezetékeit lezáró piromembránok aktiválódtak, vagyis már csak a szelepek akadályozták meg azt, hogy a rakéta elindulhasson. A fent említett két napos határidő pedig azt jelentette, hogy még nagyobb nyomás alá kerültek a technikusok a problémák kezelése terén. Hogy a már amúgy is késélen táncoló helyzetet tovább fokozta, hogy az egyik hajtómű (feltehetően oxidálószelepe) is működésbe lépett (de a hajtómű szerencsére nem indult be üzemanyag nélkül), és az egész rakéta áramelosztását biztosító panel is tönkrement.

Az R-16 második fokozata, a jobb oldali képen látható a két égőteres hajtómű

Ez volt az a pont, ahol Konsztantyin Gercsik vezérőrnagy, a rakétabázis parancsnoka javaslatot tett a rakéta kiürítésére, és az indítóállásról való eltávolítására, hogy biztonságos körülmények mellett folytathassák a javításokat. Negyelin a javaslat hallatán ordibálni kezdett a jelenlévőkkel, hogy egy nukleáris háború esetében sincs esély ilyesmire, szóval szó se lehet róla. A hibás szelep cseréjét megkezdték, és döntés született, hogy a piromembránokat közvetlenül, erre az esetre külön-külön odavezetett vezetékeken keresztül fogják aktiválni, hogy a probléma ne ismétlődhessen meg. Végül estére belátták, hogy az embereknek pihenniük kell, és az indítást október 24-ére, hétfőre tolták tovább.

24-én egymástól függetlenül több féle javításokat folytattak a még mindig feltöltött rakétán az indítóálláson. A magas rangú párttagok és katonai képviselők értetlenül tébláboltak egy közeli indítóközpontban, miközben Negyelin egyenesen a Kremlből kapott több telefonhívást (erre nincs bizonyíték, de az általános vélekedés szerint egyenesen Hruscsovtól), hangulatát tovább rombolta, hogy újabb 30 perccel eltolták a tervezett indítást, mert a javításokkal még mindig nem végeztek. Negyelin ebben a helyzetben kissé érthetetlenül úgy döntött, hogy közvetlenül az indítóállás mellől felügyeli a munkálatokat tovább, és népes kíséretével a rakétához ment. Gercsik tábornok nem tehetett mást, utasította embereit, hogy szerezzenek egy széket a marsall számára, a többieknek pedig padokat - a "nézőközönség" pedig a rakétától alig 15-20 méterre foglalt helyet!

A robbanás utáni felvételek egyik képkockája

Egy technikus közben az indítóközpontban észrevette, hogy a rakéta fedélzeti rendszereinek utasítást adó PTR panelt indítás utáni állapotoknak megfelelő beállításokkal hagyták, miközben a rakéta akkumulátorai a belső hálózatra kötve "élő" állapotban voltak (attól féltek, hogy a hideg miatt az akkumulátorok esetleg nem működnek megfelelően, ezért aktiválták őket). Menet közben a második fokozat piromembránjait már aktiválták, tehát a második fokozat mindössze egyetlen lépésre állt a működésbe lépéstől. A technikus rákérdezett, hogy a PTR kapcsolóit "nulla" állásba állítsa-e, a rövid válasz az volt, hogy csináld. Az elektromos parancs aktiválta a második fokozat hajtóanyagszelepeit, és a két égőteres RD-219 hajtómű életre kelt, alatta pedig ott volt a teljesen feltöltött első fokozat - 30 perccel a tervezett indítás előtt mintegy 200-250 ember tartózkodott a rakéta közelében, amikor a baleset bekövetkezett...

A balesetről készül videofelvétel

A szemtanúk és az automatikusan működésbe lépő kamerák a pokol Földi megtestesülését festették le, az indítóálláson dolgozók biztonsági kábeleiken lógva kaptak lángra, vagy ugrottak le a magasból. A földön állók és dolgozók az indítóállás körül szisztematikusan kiépített szögesdrót kerítésekbe akadtak fent, vagy a hőtől pillanatok alatt megolvadó aszfaltba ragadtak bele, hogy aztán az egyre újabb és újabb robbanások lángjai emésszék el őket. Azok, akik az indítóállás körüli árkokban kerestek menedéket, az erősen mérgező gázoktól fulladtak meg. A robbanások mintegy 20 másodpercig tartottak, de a lángok két napig égtek még.

Az indítóbunkerből hevenyészett mentőbrigád indult útnak, hogy kimentsék a túlélőket, amíg a bázis tűzoltói a helyszínre érkeznek, és több tucat embert sikerült biztonságba vinniük. A helyi kórházba 49 túlélőt szállítottak, de a katonai titoktartás miatt először nem akarták az orvosoknak elárulni, miféle "titkos" vegyszerek hatásaival kell megküzdeniük - szerencsére a józan ész felülkerekedett, ám ennek ellenére 16 túlélő később belehalt sérüléseibe. Velük együtt összesen 92 halott szerepelt a hivatalos, ám titkosított áldozati listán (egyesek ennél is több áldozatot feltételeznek egyébként). Negyelin hivatalosan repülőgép-balesetben hunyt el, a többi áldozat esetében sem verték nagy dobra a halál valódi okát, egészen az 1990-es évekig a katasztrófa szigorúan el volt hallgatva.

Az indítóállás a baleset után

A baleset kivizsgálását nem más, mint Leonyid Brezsnyev vezetésével végezték, ám senkit sem vontak felelősségre. A bizottság megállapítása szerint a legalapvetőbb biztonsági intézkedéseket sem tartották be, a hibát el lehetett volna mégis kerülni, ha a PTR panelt az előtt állítják "nulla" állásba, hogy a fedélzeti akkumulátorokat életre hívják, de ezt a tervezési hibát a korábbi tesztek nem fedték fel. Ezzel együtt nem mást, mint Negyelin terheli a legnagyobb felelősség - de ő életét vesztette. Jangel túlélte a balesetet (ezért egyébként elnézést kért Hruscsovtól), mivel Alexander Mrijkin tábornokkal és két további mérnökkel éppen az indítóbázis épülete mögött tartottak cigarettaszünetet, arról beszélgetve, hogy a rakétaindítás idejét még tovább kellene halasztani. A katonai rakétaprogram új vezetője, Andrej Szokolov szigorúbb biztonsági intézkedéseket és alaposabb tesztelési eljárásokat foganatosított, ám mint később látni fogjuk, az űrprogram esetében ez nem mindig talált utat magának. Az R-16 programot ennek ellenére tovább vitték, 1961 májusában a hatodik indítási kísérlet már sikeres eredmény hozott, de csak az év végére sikerült kellően megbízhatóra megépíteni. 1961 novemberében a típus hadrendbe állt....

A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!