A sikeres kudarc esete...

Ugyanis a szovjet holdprogram kettős kudarcot szenvedett el kevesebb, mint egy év alatt: 1968 decemberében alulmaradtak a személyzettel végrehajtott Hold-megkerülés megvalósításában (amit ugye a Szojuz 7K-L1 űrhajóval kellett volna megoldaniuk) az Apollo-8-cal szemben, majd 1969. július 20-án az Apollo-11 holdkompja leszállt a Holdra, így e téren is az amerikaiaké lett az elsőség (az alulmaradt N1-L3 programról bővebben a következő részben lesz szó). A szovjet űrprogram kvázi válságával igazából rövid távon nem tudott Misin mit kezdeni, az L1 / Zond program a megépült űrhajókkal még kifutott 1970-ben, valamint az N1-L3 programmal a sikeres holdraszállást tovább üldözte, miközben a háttérben az első űrállomás megépítése is lassan formálódott (erről ismét később lesz szó).

Buzz Aldrin a Hold felszínén az Apollo-11 küldetés közben...

Valami célt kellett találnia tehát Misinnek, amivel azért bizonyíthatják, hogy márpedig a szovjet űrprogram él és virul, és mindenek előtt a CKBEM (az ex-OKB-1) tervezőiroda valódi eredményeket tudjon felmutatni – mivel még 1965-66-ban gyakorlatilag mindent a holdprogramnak rendeltek alá, kiszervezve vagy leépítve a többi feladatot. Ha másnap jönne a felső utasítás az N1-L3 leállítására, a CKBEM hirtelen feladat nélkül maradna. Csakhogy nem jelöltek ki semmiféle kiugró célt, sem az űrhajók terén, sem az űrhajósok kiképzése terén. Egy időtartamrekord logikus lépésnek tűnt, csakhogy erre sem a Szojuz nem volt még felkészítve (a Szojuz 7K-OK létfenntartó rendszerét három fő esetén 5 napra méretezték), pláne nem egy kiválasztott személyzet. Így az elérhető kisebb célokból összegyűjtöttek egy csokrot:

– Rakétaindítások hajtóműlángjainak megfigyelése a Szvinyec ("ólom") szenzorral (ezt eredetileg még a Voszhod-3 útjára tervezték)
– Súlytalanságban való hegesztés vizsgálata, amelyhez a Vulkan ("vulkán") tesztberendezést használnák
– Filmfelvétel készítése egy Szojuzból arról, ahogy két másik Szojuz dokkol, és egy (vagy mindkét űrhajóból egy-egy) űrhajós átszáll a másikba
– Szextáns használata az önálló navigáció lehetőségeinek bizonyítására

Emellé jött a Szojuz-5 esetén bekövetkezett technikai probléma, mely szerint a műszaki modul nem vált le a visszatérő modulról. Ennek az okára sosem jöttek pontosan rá, de biztos-ami-biztos alapon teljesen áttervezték a végrehajtó mechanizmusokat és pirotechnikai elemeket. A személyzet összeválogatásakor komoly problémába futottak, Kamanyin nem tudott mindhárom űrhajó számára tartalék személyzetet kiállítani, ami miatt fentről dörgedelmes kritikát kapott. Azzal védekezett, hogy annyiféle feladatra kell kiképezni az űrhajósokat, és olyan rosszul állnak a szimulátorok terén, hogy ennél többet nem tud tenni. A "megoldás" az lett, hogy a három Szojuz személyzete két további űrhajóssal keverve egymás tartalék-személyzeteként szolgált.

A hármas Szojuz repülés személyzete, első sor: Kubaszov, Sonyin, Satalov és Jeliszejev,
második sor: Gorbatko, Filipcsenko és Volkov

Az 1969 októberére tervezett hármas űrrepüléshez az űrhajók legénységét kiválasztották, a Szojuz-6 lesz a megfigyelő űrhajó, amely először elindul, fedélzetén Georgij Sonyin és Valerij Kubaszov, ők viszik magukkal a Vulkan hegesztő-tesztet és a Szvinyec szenzort is. Az ő űrhajójuk érdekessége az volt, hogy nem került felszerelésre semmiféle dokkolórendszer, így az orbitális modul gömbjének orra "üres lesz". Őket követi a Szojuz-7, amelynek a személyzete Anatolij Filipcsenko, Vlagyiszlav Volkov és Viktor Gorbatko, és a Szojuz-8, amelyen pedig két veterán űrhajós, Vlagyimir Satalov és Anatolij Jeliszejev indul a világűrbe. A terv az volt, hogy a Szojuz-7 és 8 összekapcsolódik, amit a Szojuz-6 fedélzetéről videóznak le, majd Gorbatko űrsétával átszáll a Szojuz-8 fedélzetére. Hivatalosan a szovjet űrprogram felpörgetését szeretnék bizonyítani, ahogy egymás után három személyzettel repülő űrhajót indítanak a világűrbe – valójában a folyamatosan csúszó program miatt "torlódott össze" annyi űrhajó, hogy ezt megvalósíthassák, ráadásul igazán hasznos eredménye nem lett volna.

Ez lett volna a terv: a Szojuz-7 és 8 dokkolását közelről rögzíti a Szojuz-6 (amely valójában nem rendelkezett dokkolóval)

Satalov veti fel, hogy az automata rendszerek helyett kézzel kellene az űrrandevút is megvalósítani, ám ezt elvetik, mégpedig azért, mert nincs az űrhajók fedélzetén olyan (független) radarberendezés, amellyel a távolságot és az egymáshoz viszonyított sebességet meg lehet állapítani. Az űrhajók felkészítésénél pedig Kamanyin keserűen jegyzi le, hogy 20-40 tételes hibalista volt a tesztelésnél, vagyis az űrhajók gyártásának minőségbiztosítása és / vagy a szállításkori megfelelő kezelése továbbra is súlyos hiányosságoktól szenved.

Sonyin a Szojuz-6 fedélzetén

Az első indításra október 11-én kerül sor, ám ahogy keringési pályára áll a Szojuz-6, Sonyin meglepődve tapasztalja, hogy a DPO hajtómű nem reagál a kezelőszervekre. Hajtómű nélkül a Szojuz-6 kimarad az űrrandevúból, így a földi központban sietve próbálják kitalálni, mi lehet a probléma. Végül a központból küldött rádióparanccsal aktiválják a hajtóművet, amely ezután már megfelelően működik – feltehetően a piromembránok aktiválásához szükséges kábelekből a kézi irányításúak nem voltak megfelelően bekötve. A személyzet teszteli a Szvinyecet, illetve miután az orbitális modulban dehermetizálják (megszüntetik a túlnyomást, vákuumot létrehozva), beindítják a Vulkan tesztegységet. A Vulkan különféle fémötvözetek különféle hegesztési eljárásait hajtotta végre, ám amit csak utólag, a teszt lefolytatása és az orbitális modul újra túlnyomás helyezése után vesznek észre az az, hogy a Vulkan annyira felhevült, hogy csaknem átégette a modul külső falát...

A Szojuz-7 indítása

A Szojuz-7 egy nappal később, 12-én követi a Szojuz-6-ost, majd újabb egy nappal később a Szojuz-8 is csatlakozik hozzájuk. Az űrhajók mintegy egy kilométerre közelítik meg egymást, amikor az Igla automata űrrandevú és dokkolórendszer meghibásodott (pontosan nem fejtik ki a meghibásodás okát sehol), és miközben tanakodnak a megoldáson, a Szojuz-7 és 8 három kilométerre sodródik egymástól, ami túl távoli ahhoz, hogy kézi megközelítést használjanak. Így végül úgy döntenek, hogy egy korrekciós manőver után másnap újra próbálják. Október 15-én viszont a várt egy kilométeres távolság helyett 40 km-re van egymástól a két űrhajó (miközben a Szojuz-6 cirka 800 méterre van a Szojuz-7-től), így először (két keringési periódus alatt) újraszámolják a szükséges korrekciós manővereket a Földön, és ezeket végrehajtva tesznek újra próbát. A Szojuz-8 azonban nem tud megfelelő helyzetbe kerülni, túl távol vannak egymástól, megbízható távolsági adatok hiányában pedig nem lehet biztonságosan végrehajtani a manővert. Döntés születik, hogy a Szojuz-6 visszatér a Földre, míg a másik két űrhajó még egy próbát tesz másnap.

A Szojuz-8 személyzete pózol a visszatérő moduljuk mellett állva

Ám másnap se történik csoda, a Földről felküldött pályaszámítások nem elég precízek, az Igla pedig továbbra se működik, távolság- és sebességadatok nélkül pedig a kézi manőverezés túl veszélyes. Így végül két kísérlet után feladják, és egy-egy nap eltéréssel mind a Szojuz-7, mind a Szojuz-8 visszatér. A landolások apróbb hibák ellenére (a Szojuz-6 az oldalára dől miután talajt fog, a Szojuz-7-en pedig egy kigyulladó visszajelző lámpa okoz kisebb aggodalmat) probléma nélkül zajlanak le.

A Szojuz-9 végső felkészítés alatt

Az űrprogram résztvevői egymásra mutogatnak a történtek miatt, egy tragikus 1967 és egy meglehetősen felemás 1968 után egy csalódást keltő 1969-et hagynak maguk után. Folyamatban marad a holdraszállás és az űrállomás programja, ám ezek lassú haladása miatt nincs kilátásban űrrepülés 1970-re. Fentről érkezik egy "javaslat", hogy 17-20 napos időtartamrekordot kellene beállítani Lenin 100. születésnapjára (április 22.). Noha korábban Misin és Kamanyin még két Szojuz űrrepülést iktatott be augusztusra, ezeket kihúzzák a tervekből, majd az áprilisi indítást májusra tolják el, mivel sem az űrhajó, sem az indítórakéta állapota nem kielégítő.

Andrian Nyikolajev és Vitalij Szevasztyjanov, a Szojuz-9 űrhajósai

A kiválasztott 7K-OK Szojuzt két fő számára 18-20 napos űrrepülésre készítik fel, a személyzet pedig Andrian Nyikolajev és Vitalij Szevasztyjanov. Május végén a két űrhajóst dohányzáson kapják, ami szigorúan tiltott volt – Kamanyin le szeretné váltani őket a tartalék személyzetre, ám ehhez már túl kevés az idő, így végül megússzák a dolgot.

A Szojuz-9 az indítóálláson, a médiafigyelem középpontjában

1970. június elsején a Szojuz hordozórakéta az égbe emelkedik, és a két űrhajóssal negyed óra múlva tökéletes pályára áll, a kijelölt feladataikat az elején minden probléma nélkül teljesítik. A negyedik napon viszont probléma támad az egyik napelemtáblával, így az akkumulátorokat nem tudják teljesen feltölteni, amíg a Föld napos oldala felett repülnek. Megoldásként azt javasolják a mérnökök, hogy az űrhajó fél fok per másodperc sebességgel pörögjön a hossztengelye körül, így a napelemek végig teljesen a Nap felé néznének. A hetedik napon Andrian Nyikolajev videókommunikációt folytathat feleségével, Valentyina Tyereskovával (még 1963-ban házasodtak össze) és hatéves kislányukkal, Jelenával.

Tyereskova és Jelena az űrközpontban, kommunikációs kapcsolatban Nyikolajevvel

A tizedik napon "pihenőt" kapnak az űrhajósok – nincs semmiféle kiszabott feladatuk, így többek között rádión keresztül sakkoznak az ügyeletes kommunikációs űrhajós tiszttel, Gorbatkóval. Az elkövetkező napokban komolyabb probléma nélkül folyik a repülés, noha a telemetriai adatokat továbbító egyik rendszer meghibásodik, és Szevasztyjanov véletlenül aktiválja az automata landolórendszer kapcsolóját (ez még nem végzetes probléma, de a rendszer aktiválásához immár csak egy lépés szükséges). Végül június 19-én utasítást adnak a visszatérő manőver végrehajtására, megdöntve az addigi, amerikaiak által felállított 16 napos űrrepülési rekordot.

A Szojuz-9 személyzete űrhajójukban

A földet ért kapszulában ülő űrhajósok állapota viszont elég szörnyű, képtelenek rendesen járni, de még állva maradni se nagyon, így karon fogva viszik őket a helikopterekhez. Az elkövetkező két hetet kórházban töltik, és az űrprogram minden szereplője értetlenül áll az eset előtt – korábban sokan úgy vélték, hogy hónapokat lehet a világűrben eltölteni mindenféle káros következmény nélkül. A Szojuz-9 személyzete viszont még 11 nappal a visszatérés után is csak napi 3-4 órát tud dolgozni, és csak rövidebb sétákat képesek megtenni. Az űrhajósok úgy írják le, mintha a Föld gravitációja három-négyszerese lenne a megszokottnak. A szokásos pártvezetői üdvözlésekre és kitüntetésekre is csak július 11-én kerül sor a körülmények miatt. Az űrprogram vezetői eközben egymással vitatkoznak az eredmények felett. Misin úgy véli, hogy semmi probléma nincs a tartós űrbéli utakkal, és a Szojuz-9 esete egyedi, Kamanyin viszont fokozatosan egyre hosszabb időtartam-repüléseket követel, hogy több tapasztalatuk legyen a tartós súlytalanság hatásairól.

A Szojuz-9 visszatérésekor készült kép, ahogy a még kapszulában ülő űrhajósok állapotát próbálják felmérni...

Misin viszont figyelmen kívül hagyja Kamanyint, és konokul folytatja a szovjet holdraszállás és az új űrállomás munkálatait...

Folytatása következik (2018. március 3-án 5 órakor)....

Főbb források:
Astronautix.com
Russianspaceweb.com
False Steps
b14643.de
SpaceFacts.de