A szovjet / orosz űrhajózás múltja V. rész

A szovjet űrprogram nehéz korszaka az 1960-as évek második felében. – írta: Cifu, 8 hónapja

A Szojuz L1 / Zond program

1965-ben Szergej Koroljov végleg elérte, hogy Vlagyimir Cselomej holdutazás tervei helyett az ő holdutazás tervei valósuljanak meg. Ám afféle biztonsági tartaléknak, ha már úgyis jól haladt, az UR-500K rakétát fel kellett használni egy holdmegkerülő útra, így a szovjeteké lehetett az elsőség e téren. Eredetileg az LK-1 űrhajót használta volna Cselomej erre a célra, de ezt kigolyózta Koroljov, és a "saját" Szojuz-L1 változatát javasolta. Leegyszerűsítve, az L1 egy "könnyített" Szojuz űrhajó, orbitális modul nélkül, így olyan könnyű lehet, mint az LK-1. Erre azért volt szükség, mert az UR-500K teherbírása sokkal kisebb volt annál, hogy a 7K-LOK-t használhassák fel a Hold megkerülésére. Itt megint némi paradoxonba futunk, hiszen az LK-1 fejlesztését elindították, mégse hagyták, hogy azt használhassák, helyette a Szojuzból faragtak egy mutáns űrhajót a 7K-OK műszaki moduljával és a 7K-LOK kapszulájának áttervezésével.


A Cselomej-féle LK-1 űrhajó makettje, feltehetően jobb választás lett volna, mint a Szojuz-L1,
de Koroljov kaszája lesújtott reá

Az űrhajó alján az L3 holdraszálló programban használt Blokk-D foglal helyett, és hogy csavarjon egyet rajta, az L1 személyzet nélkül menne fel (mert hát az UR-500K ugye mérgező és öngyulladó hajtóanyagot használt, amelyet Koroljov elfogadhatatlannak tartott), a Föld körüli pályán keringve egy R-7 alapú Szojuz hordozórakétán induló Szojuz 7K-OK dokkolna vele az Igla dokkoló rendszerrel, ezután az űrhajós vagy űrhajósok átszállnak az L1-re, egy fővel a 7K-OK "taxi" visszatér a földre, az L1 űrhajósa(i) pedig elindulnak a Hold körüli útra, melynek sikeres végrehajtása után az L1 is visszatér a Földre.

Az L1 programmal viszont több gond is akad. Mivel a visszatérést sokkal nehezebb pontosan megtervezni, fel kell készülni arra, hogy az űrhajó a Föld bármely pontján földet érhessen, akár a tengereken, akár a szárazföldön. Vagyis egy rugalmas, a Föld bármely pontját elérni képes mentőcsapat rendszert kell felépíteni. Ehhez viszont Kamanyinnak nem volt elegendő erőforrása, keseregve írja, hogy mindössze 6 embert kapott erre a célra, és 8 embert a túlélő-felszerelés kifejlesztésére és összekészítésére. Becslése szerint az Apollo-programban legalább 500 ember dolgozik csak ezen az egy problémán. 1966 decemberében a problémát újra megtárgyalták, megállapították, hogy gigászi emberi (akár 15 000 fő) és pénzügyi (50-100 millió rubel) erőforrások szükségesek ahhoz, hogy az űrhajósok megmentése biztosított lehessen a világ (legtöbb) pontján – erre pedig egyszerűen nem volt lehetőség. Hogy a korábban csak a szovjet terület felett megoldható rádiókommunikációt kiterjesszék, egy teherhajót átépítettek nagy teljesítményű rádióteleszkópokat telepítve a fedélzetre (megj.: a Szojuz-1 balesete után a hajót Vlagyimir Komarov névre keresztelik).

Hirdetés


Egy Szojuz 7K-L1 / Zond Visszatérő kapszula

A fő probléma a Szojuz alkalmazása a célra, amit ugye az OKB-1 / CKBEM erőltetett, és az, hogy kellően könnyű legyen a feladatra. Menet közben elvetették a 7K-OK űrhajóval való dokkolást, de az L1 így is túl nehéz volt, ezért a tartalék ernyő tárolóját törölték, a helyére egy ajtót szereltek, mivel eredetileg az orbitális modulon keresztül lehetett az űrhajóba beszállni, és az itt nem volt az űrhajó része. A Szojuz orrára egy adaptert szereltek, amelyhez az SzASz mentőtornya csatlakozott, ezt a világűrbe érve választották volna le. Az L1 makettjét megtekintő űrhajósok finoman szólva aggodalmukat fejezték ki: nincs űrruha, nincs tartalék ernyő, és a súlycsökkentésnek a hosszú hullámú jeladó is áldozatul esett, amely a visszatérő űrhajó mihamarabb való megtalálását segítette. Hogy a programot mégis komolyan gondolták, jelzi, hogy a személyzetet is kiválasztották – amely közel megegyezett a Szojuz-1 / 2 személyzetével, és megtalálható volt közöttük Gagarin, Komarov és Leonov is (figyelembe véve, hogy relatíve kevés kiképzett űrhajós állt rendelkezésre, ez nem volt meglepő).


Egy UR-500K / L1 rakéta az indítóálláson

1967. március 10-én Kozmosz-146 jelölés alatt egy UR-500K orrán egy "félkész" 7K-L1 Szojuz / Blokk-D fokozattal Föld körüli pályára állt személyzet nélkül, majd a Blokk-D fokozatot elindították a Hold felé. Nem is tervezték, hogy visszatér a Földre, így nem volt hővédő pajzsa, a cél az UR-500K, a Blokk-D és az L1 elsődleges tesztelése – ilyen szempontból az út sikeres volt. Április 8-án követte a Kozmosz-154, amely már a Hold megkerülésére indult volna, ám a Blokk-D beindítása a művelet rossz sorrendje miatt nem sikerült (egy kisebb szilárd hajtóanyagú rakétát gyújtottak volna be először, amely művelet a tartály "aljára" lökte volna a hajtóanyagot, hogy a Blokk-D hajtóműve beindulhasson – nos, a Blokk-D beindítás előtt ezt a gyorsító rakétát leválasztották). A hibáért többen Misint okolták, aki párhuzamosan siettette a Szojuz-1 / 2 utját és az L1 indítását is.

Komarov halála után a terveket felülvizsgálták. Az űrbeli dokkolás tesztelésének elmaradása miatt az L1 program kiemelt szerepet kapott, hiszen a sikeres holdraszállás esszenciális része volt az űrbéli randevú és dokkolás. Az volt a terv, hogy 4 személyzet nélküli L1 indítást (amit ekkor már Zond néven illettek) hajtsanak végre 1967. június-július hónapokban, azután még nyár végén vagy ősszel emberrel a fedélzetén is végrehajtják az utat, a kitűzött határidő a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 50. évfordulója. Az UR-500K relatíve megbízhatónak tűnt, és a Blokk-D / L1 párossal sem látszott nagyobb probléma az első tesztek alapján. Viszont a Szojuz-1 katasztrófája után végrehajtott ejtőernyő-tesztek alapvető műszaki hibákat fedtek fel – eredetileg 1,8 tonnányi erő kellett volna, hogy a fő fékezőernyő kiszabaduljon a tárolójából, ám a tesztek szerint inkább 3-4 tonnányi erőre volt ehhez szükség, vagyis jó kétszer nagyobb. Az ernyőrendszernek 95%-os megbízhatósággal kellett volna működnie, közben pedig ilyen alapvető problémák nem derültek ki a szörnyű baleset előtt.


A 7K-L1 ábrája a Blokk-D fokozattal együtt

Eközben Kamanyin és a kozmonauták egy csoportja, illetve Misin között kezdett végleg megromlani a viszony. Kamanyin több Szojuz szimulátort követelt az űrhajóskiképzésekhez, ám Misin ezeket nem teljesítette – viszont ellentmondás nem tűrő hangon követelte, hogy a következő Szojuz repüléseknél Konsztantyin Feoktyisztov, a CKBEM egyik főmérnöke, a Szojuz főtervezője legyen az egyik űrhajóparancsnok. Kamanyin és a rangidős kozmonauták többsége ellenezte ezt, Feoktyisztov az űrhajóval foglalkozott, és kiképzéseken a Voszhod-1 útja óta nem vett részt, így alkalmatlannak találták a feladatra. Kamanyin naplójában hosszasan sorolta, milyen alapvető hibái vannak Misinnek: (szerinte) ostobán erőlteti az automatikusan végrehajtott, de személyzettel ellátott űrrepüléseket (pl. az Igla automata dokkolórendszerre szerinte nem volt szükség, az űrhajósok majd kézzel dokkolnak). Kamanyin véleménye szerint a Vosztok / Voszhod repüléseket nem kellett volna abbahagyni, ám Misin kizárólag a Szojuz köré felépített emberes űrrepülésekben gondolkodik. Ráadásul Misin következetesen igyekezett a pártvezetés által megállapított határidőket betartani, ami miatt az űrprogram fejetlen kapkodássá vált – végezetül pedig Misin kapcsolata a többi tervezőirodával és a katonai / állami szervekkel finoman szólva sem volt jó, és mindenbe beleszólt, beleavatkozott. Más szóval Koroljov helyébe próbált lépni, de nem rendelkezett semmilyen téren megfelelő kvalitásokkal ehhez.


Alekszej Jeliszejev mérnök-űrhajós egy Szojuz szimulátorban, egy, az 1970-es évek közepén publikált képen – ami azért érdekes, mert ez nagyon valószínűen egy Szojuz 7K-L1 szimulátor

Augusztusig a Szojuz és a Blokk-D javításával elfoglalt CKBEM nem készült el a 7K-L1 szimulátorával, a 7K-LOK szimulátorát pedig még építeni sem kezdték. Ebben a hónapban Gagarint lehúzták a kiképzés alatt álló (és űrrepülésekre beosztható) kozmonauták listájáról, mivel a pártvezetésnek túl fontos volt ahhoz, hogy veszélynek tehesse ki magát. Szeptember 27-én a következő L1 indítást is végrehajtották, ám az az első fokozat egyik hajtóművének meghibásodása miatt a 67. másodpercben letért a pályáról, és megsemmisült. A jó hír, hogy a kapszulát megmentette az SzASz, tehát legalább a mentőrendszer jól szerepelt. A Szojuz ejtőernyő- és visszatérőrendszerének fejlesztése és tesztelése közben tovább folyik, vegyes eredményekkel – nem emberes repülésre jóváhagyták, ám emberes repülésre továbbra sem. Az L1 programot felügyelő bizottság szinte minden tagja követeli, hogy legyen tartalék ernyő az L1-en az emberes repüléshez, ám Misin ezt elutasítja – ez legalább plusz 200 kg tömeget jelent, miközben a rendszer így is az abszolút határon van a feladat végrehajtásához. November 22-én újabb indítási kísérlet történt, ezúttal az első fokozat hibátlanul működött, de a második fokozat négy hajtóművéből az egyik nem indult be, ami miatt a biztonsági automatika leállította a többi hajtóművet, és aktiválta az SzASz-t. A négy L1 indításból csak az első teljesítette a kitűzött célokat, a második egy emberi / végrehajtási hiba, a maradék kettő az UR-500K hibájából kudarcot vallott, és az eredetileg elvárt határidőre nemhogy emberes, de semmilyen holdmegkerülő út nem valósult meg.


Egy UR-500K rakéta, orrán egy Szojuz L1 / Zond űrhajóval, látható az SzASz mentőtorony, és a négy rácsos stabilizáló vezérsík felhajtott állapotban

1968 márciusáig sok minden történt a háttérben (ezekről később), de a lényeg, hogy az L1 programot tovább űzték, hogy a közben szintén problémákkal küzdő Apollo-programot beelőzhessék. Március másodikán viszont elindították a következő L1 űrhajót, amely a Zond-4 jelölést kapva sikeresen végrehajtott egy 300 000 km-es pályacsúcsot elérő pályát (a Zond sorozat korábbi tagjai a Mars felé elindított bolygóközi űrszondák voltak, félig-meddig megtévesztésnek szánták az elnevezést). A visszatérésnél az irányítórendszer hibájából viszont nem sikerült a légköri fékezés, és Usztyinov parancsára elindították az önmegsemmisítő programot. Kamanyin dühöngött, mert szerinte be lehetett volna vállalni egy sokkal meredekebb visszatérő pályát, amelynél 20G nehézkedés érte volna a kabint, de a Szovjetunió területén ért volna földet. Megállapodtak, hogy az elkövetkező L1 űrhajók esetén a bármilyen áron való visszatérés lesz a cél. Áprilisban újabb indítási kísérlet, ám az indítás után 260 másodperccel az addig tökéletesen működő fokozat leállítási parancsot kapott, és az SzASz letépte a Szojuz L1 kapszulát a rakéta orráról – a kapszula 520 km-re az indítóállástól sikeresen földet ért. Misin először Cselomej UR-500K rakétáját szidalmazta a kudarcért, ám a vizsgálat kiderítette, hogy egy rövidzárlat miatt a diagnosztikai rendszer hibásan érzékelte azt, hogy az indítójárművel probléma lépett fel, és így tévesen adott parancsot a fokozat leállítására és az SzASz aktiválására – vagyis nem Cselomej, hanem Misin tervezőirodájánál hibáztak.

A verseny viszont nem állt meg, Usztyinov először októberre, majd később novemberre emberes L1 Hold-megkerülést várt el az űrprogramtól. Érdekes módon ezután a NASA értesítést kap a CIA-től, hogy a szovjetek egy emberes Hold-megkerülést terveznek. Sietve döntést hoznak a később december végén sikeres Hold-megkerülést végrehajtó Apollo-8 útról – vállalva annak rizikóját (a holdkomp még nem áll készen, és eredetileg annak a hajtóműve volt a tartalék megoldás a visszatérő-manőverre, ha az Apollo hajtóműve meghibásodna). Júliusban a következő útra előkészített UR-500K / L1 rakétán az indítóálláson robbanás történik – a már feltöltött Blokk-D oxidálószer-tartálya robbant fel, megölve három technikust. A rakétát és az űrhajót végül sikerült megmenteni, de a baleset tovább hátráltatta a programot.


A Zond-5 visszatérő kapszulájának kihalászása az Indiai-óceánból

Szeptember 14-én azonban a később Zond-5 elnevezést kapó űrhajó sikeresen elindul a világűrbe, fedélzetén teknőcökkel, gilisztákkal és különféle egyéb élőlényekkel. A Blokk-D fokozat megfelelő pályára állítja, és az űrhajó megkerüli a Holdat, menet közben viszont a csillag-követő szenzor hibája miatt nem sikerül megfelelően precíz korrekciós manővert végrehajtani, így döntés születik, hogy ballisztikus pályán az Indiai-óceánba hozzák vissza az űrhajót. A visszatérő manőver sikerült, és a tengerre érés után pár órával egy szovjet hajó sikeresen kihalássza a kabint a tengerből. A szovjet űrprogram hosszú idő óta végre sikeres missziót hajtott végre, noha a szenzor hibája miatt komoly aggodalmak merülnek fel. Kiválasztják az űrhajós-párokat is az L1 misszióhoz, ezek: Leonov-Voronov, Bikovszkij-Rukavisnyikov, Popovics-Makarov.


A Zond-6 egyik fényképe a Holdról, háttérben a Földdel

Novemberben a Zond-6 sikeresen megkerüli a Holdat, miközben nagyszerű fényképeket készít, majd végrehajt egy tökéletes légköri fékező manővert az Antarktisz felett, ami után mindössze 16 km-re az indítóállástól (amelyről indult) földet ér. Kifelé tökéletes sikerről szól a szovjet média, fényképekkel alátámasztva, amelyet a Zond-6 készített. A valóság viszont az, hogy az út legfeljebb félsiker. A kapszulában a hidrogén-peroxid tartály hőmérséklete túl alacsony volt, ezért megpróbálták felmelegíteni, ami miatt viszont az ajtó gumi-szigetelése engedni kezdett, és a Hold megkerülése után csökkenni kezdett a nyomás, majd a visszatérésig teljesen elvesztette azt – ha ember lett volna a fedélzeten, szkafander nélkül meghal (a Zond-6 fedélzetén lévő élőlények is így jártak), márpedig az L1 személyzete nem rendelkezett volna szkafanderrel. Az űrhajó sikeresen végrehajtotta a tervezett manővereket, és a terveknek megfelelően az Antarktisz felett belépett a légkörbe, majd lelassulva a Szovjetunió területe felett lépett be másodjára. Csakhogy a végső csapás az volt, hogy a magasságmérő, amely túlnyomásos kabinban való működésre terveztek, idő előtt leoldotta a főernyőt, így a visszatérő kabin a földbe csapódva gyakorlatilag elpusztult. Szerencsére a roncsok közül sikerült az egyik kamera negatívjait viszonylag épségben kinyerni, így legalább propaganda-szempontból sikeres lehetett a küldetés.


A Zond-6 sikeres kettős fékezőmanővere

Usztyinov felteszi a kérdést, hogy mivel válaszolhatnak az Apollo-8 útjára, Misin nem tehet mást, beismeri, hogy nem tudnak megfelelő választ adni rá. Tudja, hogy az amerikaiak hatalmas rizikót vállalnak az Apollo-8-cal, mindössze két Saturn-V indítás volt eddig, az egyik sikertelen, és eddig nem volt ember nélkül teljesített Hold-megkerülésük (igaz, az Apollo űrhajó nem is rendelkezett az ehhez szükséges automatizált rendszerekkel). Mivel a holdkomp nem része a Hold felé tartó útnak, így nincs vészmegoldás arra, ha a főhajtómű meghibásodik, vagyis ha az Apollo-8 esetében következett volna be egy olyan baleset, mint amilyen később az Apollo-13 műszaki moduljában bekövetkezett, akkor az Apollo-8 személyzetének semmi esélye nem lett volna a túlélésre. Szerencsére az út ilyen szempontból eseménytelen volt, és sikeresen teljesítette a célját. A szovjeteknél viszont igazából csak a Zond-5 volt sikeresnek tekinthető, a Zond-4 és a Zond-6 sem teljesítette a kitűzött célt, márpedig az első emberes L1 út előtt legalább 3, de inkább 4 sikeres pilóta nélküli L1 utat kellene maguk mögött tudni.


Az Apollo-8 személyzetének talán leghíresebb felvétele, ami nem is a kép minősége miatt volt fájdalmas a szovjetek számára, hanem amiatt, mert ember készítette – vagyis végképp megelőzték őket az űrversenyben

Az Apollo-8 sikeres útja után Usztyinov tanácskozást hív össze, ahol magyarázatot követel, hogyan kerülhetett a pár éve még világelső szovjet űrprogram ilyen helyzetbe. Misin beteget jelent (Kamanyin feljegyzései szerint ez általában azt jelentette, hogy részeg volt, és viszonylag sűrűn előfordult ekkoriban már), de helyettesei felvázolják a helyzetet, ami nem túl rózsás: az UR-500K / L1 páros nem eléggé megbízható az emberes űrrepüléshez, az első N1 rakéta még mindig nem épült meg, miközben az LK holdkomp és a 7K-LOK is messze vannak attól, hogy késznek lehetne tekinteni őket. Hacsak az amerikaiakat nem sújtja valami katasztrófa, kizárt, hogy a szovjetek befogják őket. Keldis, a Tudományos Akadémia vezetője felveti, hogy az UR-500K (most már Proton név alatt is futó) rakétát fel lehetne használni arra, hogy űrszondákat küldjenek a Holdra, először csak egy kis holdport hoznának vissza a Földre, aztán távirányítású rovert (a Lunohodot) küldhetnének oda, amelynek fejlesztésén Georgij Babakin tervezőirodája (Keldis támogatásával) megfeszítve dolgozik.


A Zond-5 által szállított teknősöket vizsgálják a mérnökök és tudósok, feltehetően beállított kép,
Misin balra látható a teknőst tartó illető mellett

A kommunikáció pedig az lenne, hogy a szovjetek nem akarják állampolgáraikat feleslegesen veszélyeztetni holmi holdkutatás miatt. Miközben megállapodás születik arról, hogy mikor induljanak a Vénusz-, Mars- és Hold-űrszondák, csak hozzávetőleges időpontokat állapítanak meg 3-4 személyzettel repülő Szojuz 7K-OK és 1-2 Szojuz L1 útról. Borisz Csertok keserűen írja később, hogy amíg az új feladatoktól lelkesek és tettre készek Babakin irodájának mérnökei, ő a CKBEM-ben csupa fáradt, kiégett és demotívált embert lát maga körül.


A Zond-7 visszatérő modulja

1969. január 20-án egy újabb 7K-L1 indítás történik, de az UR-500K hibája miatt aktiválódik a mentőrendszer, és a visszatérő kapszula Mongóliában ér földet. A pártvezetés az Apollo-8 sikere után nem látja értelmét az L1 programnak, de a két, már legyártott L1 űrhajót 1969 augusztusában (Zond-7) és 1970 októberében (Zond-8) elindítják, és ezek sikeresen megkerüli a Holdat, majd biztonságosan visszatérnek a Földre. Csakhogy az emberes Hold-megkerülés ekkor már nem szerepelt a tervekben, az egyetlen elfogadható cél immár a holdraszállás maradt....

Hirdetés

A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!

Azóta történt

Előzmények