A szovjet / orosz űrhajózás múltja V. rész

A szovjet űrprogram nehéz korszaka az 1960-as évek második felében. – írta: Cifu, 1 éve

A Szojuz újra száll

Noha a Szojuz-1 katasztrófája súlyos csapás volt a szovjet űrprogramra, egy pillanatra sem merült fel, hogy a programot felfüggesszék – szemben az Apollo-1 utáni esettel, ahol kongresszusi meghallgatásokra volt szükség ahhoz, hogy a törvényhozásban ülőket meggyőzzék arról, valóban érdemes tovább pénzelni ezt a veszélyekben bővelkedő programot. A szovjet mérnökök rögtön nekiálltak az ejtőernyőrendszer és a 45K csillagkövető szenzor áttervezésének. Az új ernyőtárolót előzetes tesztelésnek vetették alá, amely 1967 júniusában sikeresen be is fejeződött, de csúszást okozott az eredetileg augusztusra tervezett személyzet nélküli tesztútnál, Misin ezúttal nem feszítette túl a húrt, és Usztyinovnak októberre ígért egy személyzet nélküli páros Szojuz repülést, és ha ott minden rendben megy, novemberben már személyzettel fogják végrehajtani azt.


Ez eredetileg a Szojuz-1 / 2 tervezett dokkolását ábrázolná,
de végül is ugyanígy nézett ki a Kozmosz-186 / 188 (majd 212 / 213) találkája...

Néhány nem várt esemény (többek között az előbb induló Szojuz energiarendszerében talált megégett kábelek) miatt az első indítást október 27-ére kellett elcsúsztatni, ám végül a 6. gyártási számú Szojuz 7K-OK, Amur kódnévvel illetve Kozmosz-186 jelöléssel sikeresen pályára állt. Az első három nap alatt néhány kisebb hiba bekövetkezett a parancsok továbbítása terén, és a csillagkövető szenzor is megmakacsolta magát egyszer, ám végül az űrhajó összes rendszere megfelelően működött, és a kijelölt pályán haladt, így minden adott volt a második, 5. gyártási számú, Bajkál kódnevű Szojuz startjához. Ez az indítás is probléma nélkül zajlott le, és pályára állás után Kozmosz-188 jelöléssel be is jelentették. Noha eredetileg a két korábbi (személyzet nélküli és személyzettel repülő) Szojuz útnál is úgy tervezték, hogy a dokkolásnak csakis a Szovjetunió felett szabad végbemennie, hogy folyamatos rádiókapcsolatban legyenek az űrhajókkal, ez esetben úgy döntöttek, hogy kiadják a parancsot, elfogadva, hogy bő egy óra múlva hallhatnak újra a két hajóról, remélhetőleg már összedokkolva.


A dokkoló Szojuz kameraképe...

Amikor pedig újra sikerült a rádiókapcsolatot létrehozni, örömujjongás tört ki, ugyanis a két űrhajó sikeresen összedokkolva keringett immár a világűrben. Kiderült, hogy a Kozmosz-186, ha a tervezettnél több hajtóanyagot is elhasználva, de sikeresen megközelítette a Kozmosz-188-at, ám mivel a fizikai kapcsolódáskor túl nagy volt az oldalirányú sebesség, a dokkolórúd elgörbült, így cirka 8,5 centis rés maradt a két űrhajó között, amely megakadályozta az elektromos csatlakozást. Ettől függetlenül maga a dokkolás sikeresen lezajlott, és két keringési fázissal később utasítást adtak a szétválásra, amelyet tökéletesen hajtottak végre. Az alacsony hajtóanyag mennyiség miatt a Kozmosz-186-ot hozták vissza először, de a 45K szenzor ismét rosszul teljesített – a Nap erős fénye miatt nem tudta stabilan követni a kijelölt csillagot, így a fékezőmanőver nem sikerült a tervek szerint, és ballisztikus pályán tért vissza a kapszula, ám ennek ellenére teljesen sima landolást hajtott végre. A Kozmosz-188 esetében az előző hiba miatt nem a 45K szenzorra, hanem az ion-érzékelőre hagyatkoztak a hajó fékezőmanőverjének végrehajtásakor. Hogy pontosan mi történt, nem tudni, mert a manőverre valahol Dél-Amerika felett került sor, ám a vége az volt, hogy a visszatérő modul a vártnál sokkal laposabb pályán tért vissza, és mivel az önmegsemmisítő rendszer érzékelte, hogy a Szovjetunió területén túl érhet földet, felrobbantotta a kapszulát.


Korabeli kép a Kozmosz-186 és 188 űrhajókról – dezinformáció a hidegháborúból...

A szovjet média lelkesen dicsérte a szovjet űrprogram új sikerét, az automata dokkolást, ám eközben gondosan ügyeltek arra, hogy műholdakként és ne űrhajókként hivatkozzon a két Kozmosz jelöléssel illetett űrjárműre. Még fals ábrákat is gyártottak, amelyek szerint nem Szojuzok, hanem két hengeres, napelemszárnyas jármű csatlakozott össze. A mai napig sok helyen ezeket az ábrákat látni a Kozmosz-186 / 188 kapcsán, nem pedig a Szojuz 7K-OK űrhajókat ábrázolókat.


Szerjogin és Gagarin MiG-15UTI-jának roncsai....

1968. március 27-én Vlagyimir Szerjogin mögött ülve Jurij Gagarin életét veszti egy MiG-15UTI kiképzőgépben, az időjárás nem volt kedvező, ám a hivatalos vizsgálat szerint sem a gép roncsaiban, sem a pilóták vérében nem találtak semmi olyasmit, ami a balesetre magyarázatot adhat. A balesetet azért fontos megemlíteni, mert számtalan mendemonda és összeesküvés-elmélet épült köré, a leghitelesebb magyarázat talán Alekszej Leonovtól érkezett, aki szerint egy Szu-15-ös vadászgép súlyosan megszegve a repülési előírásokat, kis magasságban, hangsebesség feletti sebességgel törte át a felhőzetet 10-15 méterre Gagarinék MiG-15UTI-jától. A nagy sebességű légörvények vezettek a gép lezuhanásához, és a személyzet (ha egyáltalán magánál volt - Cifu) nem tudta már kivezetni onnan. Leonov szerint a valóságot azért hallgatták el (többek között Kamanyin is), mert túl sokat árthatott volna a légierőnek.

Noha eredetileg novemberre tervezték a Szojuz 7K-OK dokkolást személyzettel is megvalósítani, az ejtőernyőrendszer alapos tesztelése és jóváhagyása nélkül az nem indulhatott el. Márpedig e mellett még ott van a csillagkövető szenzor esete, amelyet teljesen újraterveznek. A problémák miatt még egy személyzet nélküli dokkolást, és mindkét űrhajó sikeres visszatérését jelölték meg az emberes űrrepülés előfeltételének. Az új 76K infravörös csillagkövető szenzorokkal felszerelt 7-es és 8-as gyártási számú Szojuz 7K-OK űrhajók 1968. április 14-én és 15-én indultak, jelölésük Kozmosz-212 és 213. Sikeres volt az új szenzor tesztelése Kozmosz-212-nél, majd miután a 213-as is sikeresen pályára állt, az előbbi megkezdte az automatikus dokkolást. A javított dokkolási automatika ezúttal tökéletes kapcsolódást hajtott végre, a Kozmosz-186-nál előforduló felesleges manőverek nélkül. A szétválás után a 212-es április 19-én sikeres landolást hajtott végre, a 213-as esetében viszont az erős szél miatt a földet érés után a kapszulát több kilométeren át vonszolta az ejtőernyő. Efféle problémára korábban is akadt példa, akkor és most is úgy vélték, hogy ez nem valódi gond, hiszen ha lett volna ember az űrhajóban, akkor kioldhatta volna az ejtőernyő rögzítését, és így nem történt volna komolyabb baj.


Egy Szojuz 7K-OK tesztelés alatt

A tartalék ejtőernyő miatti aggodalom miatt egy további személyzet nélküli 7K-OK utat iktatnak be, ez lesz a Kozmosz-238, amely augusztus 28-án indul a világűrbe. Az űrhajó sikeresen teljesíti a feladatát, és szeptember elsején tökéletes sikerrel földet ér. Misin egy "0+1" tervet tesz le az asztalra. Egy személyzet nélküli 7K-OK pályára áll, majd ha minden rendben, egy második egyetlen űrhajóst szállító 7K-OK-t indítanak. Utóbbi dokkol az előbbivel, ez esetben kézzel irányítva (az űrhajósok és vezetőjük, Kamanyin feleslegesnek tartja az automata dokkolás megismétlését). 1968. október 25-én egy személyzet nélküli Szojuz 7K-OK tehát elindult a világűrbe Szojuz-2 jelöléssel, majd miután minden megfelelőnek bizonyult a feladat végrehajtásához, egy nappal később elindult Komarov katasztrófája óta az első embert is szállító szovjet űrhajó, a Szojuz-3, fedélzetén Georgij Tyimofejevics Beregovojjal.


A Szojuz-3 az indítóálláson

A Szojuz-3 automatikusan megközelítette 200 méterre a Szojuz-2-t, majd Beregovoj átvette az irányítást, de 30-40 méternél észrevette, hogy "fejjel lefelé" (a hossztengelyen 180 fokkal elfordulva) áll a Szojuz-2-höz képest. Hogy egyértelmű legyen a pozíciója, megvárta, amíg a Föld napos oldalára érnek, de közben elsodródott a Szojuz-2 középvonalától – viszont ekkor a 80 kg-nyi hajtóanyagból már csak a fele állt rendelkezésére (30 kg-ot az automatikus megközelítés használt el, további mintegy 10 kg-ot pedig a kézi megközelítés). Miközben próbálta újra megfelelő helyzetbe kormányozni űrhajóját, további 30 kg-nyi hajtóanyagot pazarolt el, márpedig 8-10 kg-ot tartalékolni kellett a fékezőmanőver előtti feladatokra. Közben Beregovojt a Földről Misin sürgette, és értetlenkedett, miért nem sikerül dokkolnia. Végül Beregovoj feladta, és csak fotókat készített a Szojuz-2-ről, majd eltávolodott.


Georgij Beregovoj

A Szojuz-2 esetében az automatikus visszatérés a csillagkövető szenzor hibája miatt nem volt teljesen sikeres (két plusz keringési periódust is elhasznált a próbálkozásra), de végül is hibátlanul ért földet. A Szojuz-3 probléma nélkül, mindössze 10 km-re a kijelölt helytől fogott talajt, nagy megkönnyebbülésre. A Szojuzzal végre újra sikeres személyzettel történt űrrepülést hajtott végre a Szovjetunió, még ha a kijelölt feladatot nem is sikerült végrehajtani – Beregovoj a kézi irányítórendszert okolta a sikertelenségért, a mérnökök viszont inkább Beregovojt hibáztatták.

A dokkolás sikertelensége újra fellángoló vitákat szít, Kamanyin szerint az automatikus rendszerekbe vetett túlzott hit és a tőlük való túlzott függés miatt fogják elveszteni az űrversenyt, úgy véli, hogy amíg az amerikaiak kézzel irányított űrhajóikkal minden felmerülő hibát meg tudtak oldani (ami így ebben a formában nem volt igaz), addig az ő űrhajósai arra várnak, hogy az automatikus rendszerek elég megbízhatóak legyenek ahhoz, hogy ők is beülhessenek melléjük. Noha ezt nem írja le Kamanyin, de több űrhajós is megfogalmazta, hogy a kísérleti- és prototípus-repülőgépekkel való tesztelésnél is óhatatlanul előfordulnak végzetes balesetek, így aztán a Szojuz-1 esetében sem történt más, mint Komarov egy tesztrepülésben életét vesztette. Ez kétségkívül tragikus, ám velejáró veszélye a tesztrepüléseknek....


Vlagyimir Satalov két papírmasé modellel mutatja be a Szojuz-4 és Szojuz-5 dokkolását

A mérnökök az űrhajós-központú űrrepülést követelő hangokra viszont a sikeres Kozmosz-186 / 188 és Kozmosz-212 / 213 dokkolásra mutattak, amely az automatikus rendszerek létjogosultságát támasztja alá, miközben Beregovoj képtelen volt a feladatot végrehajtani. Döntés születik, hogy a Szojuz-4 / 5 repülésnél mégis kézzel fognak dokkolni, és ezúttal mindkét űrhajóban lesz személyzet. A Szojuz-4-gyel Vlagyimir Satalov fog indulni, majd ha nála minden rendben lesz, egy nappal később a Szojuz-5-tel Vaszilijevics Krunov, Borisz Volinov és Alekszej Jeliszejev is elstartol. A világűrben összekapcsolódnak, és Krunov valamint Jeliszejev átszállnak a Szojuz-4-be, majd a szétválás után a két űrhajó visszatér. Vagyis a Szojuz-1 és 2 meghiúsult útját valósítják meg.


Satalov a Szojuz-4 fedélzetén éppen a tubusos ételét fogyasztja

A Szojuz-4 1969. január 13-án indulna, ám a rossz időjárás miatt az indítást az utolsó pillanatban lefújják – ez az első példa ilyesmire a szovjet emberes űrprogramban, amit Satalov humorizálva úgy ütött el, hogy ő hajtotta végre a világ legrövidebb űrrepülését, továbbá ő az első, aki pontosan ott szállt ki az űrhajójából, ahol előtte beszállt, ami világelső precizitást bizonyít. Január 16-án a második kísérletre az indítás és a pályára állás említésre méltó esemény nélkül zajlik, és "szokás" szerint egy nappal később indul a Szojuz-5 Krunovval, Volinoval és Jeliszejevvel. A Szojuz-2 / 3 esete miatt nem rögtön a második űrhajó pályára állása után, hanem egy nappal később kerítenek sort a dokkolásra, a passzív szereplő Szojuz-5-öst az automatikus rendszerek segítségével 100 méterre közelíti Satalov, majd kézi irányításra vált, és első kísérletre sikerül neki a dokkolás.


A Szojuz-5 VZOR kijelzőjén a közeledő Szojuz-4 látható

Most Krunovon és Jeliszejeven a sor, akik ekkora már beöltöztek a Jasztreb ("sólyom") űrruhákba. Ezeket Leonov csaknem végzetes űrsétája után tervezték meg, és Leonov is részt vett a kifejlesztésében és tesztelésében. A Jasztreb esetében fix fém gyűrűkkel oldották meg azt, hogy ne fúvódhasson fel túlságosan az űrruha, illetve egy zárt levegőrendszerrel szerelték fel, amelyet egy fém táskában helyeztek el – az űrhajósok alaphelyzetben a mellkasukhoz rögzítve viselték, de mivel két csővezetékkel csatlakozott az űrruhához, így nyugodtan előre ki- és betolhatták a zsilipajtón, megkönnyítve a ki- és beszállást.


Egy rajz arról, ahogy a Szojuz-5-ből a Szojuz-4-be másznak át az űrhajósok

Az első Krunov volt, aki viszont belegabalyodott a rögzítőkábelbe, amely elzárta a levegőkeringtetést – gyorsan úrrá lett a helyzeten, de ez épp elég volt ahhoz, hogy Jeliszejev figyelmét elvonja, aki így az orbitális modul "díványán" felejtette a kamerát – így az átszállásról nem készült végül jó minőségű felvétel. Miután Krunov átmászott az orbitális modulon elhelyezett kapaszkodót használva, Jeliszejev is elindult, és végül beszálltak a Szojuz-4 orbitális moduljába a 37 perces űrséta végén. A túlnyomás visszaállítása után Satalov fogadta őket, a "vendégek" pedig a Szojuz-4 indításáról szóló újságokkal és üzenetekkel érkeztek. Az űrhajósok menet közben pár biológiai, megfigyelési és tudományos kísérletet hajtottak végre, majd a Szojuz-4 január 17-én biztonságban visszatért a Földre.


A Szojuz-4 személyzete a visszatérés után

Volinov a Szojuz-5-ben nem volt ilyen szerencsés – a szokásnak megfelelően leválasztotta az orbitális modult, végrehajtotta a fékező manővert... csakhogy a műszaki modul nem vált le. Az űrhajós megpróbált "farral előre" belépni a légkörbe, ám az aerodinamikai erők és az orrnehéz űrhajó miatt az minduntalan visszafordult a haladási irányba. Volinov végül beletörődve a sorsába elfogadta, hogy nem tud semmit sem tenni a helyzet ellen, így a kapszula levegő súrlódásától felhevülő orr-része elkezdte megadni magát, és a hőtől mérges gázok szabadultak fel az ajtó tömítéséből, amitől Volinov elájult.


Egy fantáziarajz arról, hogy nézhetett ki a légkörbe visszatérő Szojuz-5, valójában mire a légkör már hevíteni kezdhette a kapszulát, a napelemszárnyak régen leszakadhattak

A szerencse azonban rámosolygott, a műszaki modul rögzítése végül nem bírta a hatalmas erőket, és leszakadt a visszatérő modulról, amely így már engedelmeskedve az aerodinamikai kiképzésének átfordult, hogy a hővédő pajzs viselje tovább a fellépő hatásokat. A megrongálódott kapszula szerencsére probléma nélkül kioldotta az ejtőernyőt, de a lassítórakéták nem indultak be, így Volinov a fogát törte, ahogy becsapódott a kapszulája – ám életben volt, és csak ez számított.


Elég rossz minőségű kép, amely pillanatokkal a Brezsnyev-elleni támadási kísérlet után készült

A Szojuz-4 / 5 személyzete egy héttel később, a hivatalos moszkvai ünnepségen még egy váratlan esemény részese lett. Miközben ők már a tribünök várták a főtitkárt, a közeledő autókaraván második Zil limuzinjához lépett egy merénylő, Viktor Ivanovics Iljin (aki a hadseregből dezertált, majd unokatestvérétől ellopta rendőrségi egyenruháját) és két Makarov pisztolyával 14 (más források szerint 8) lövést adott le, megölve a sofőrt, de eközben a karavánt kísérő egyik motoros rendőr elgázolta. Iljin célpontja a főtitkár volt, ám csak tippelt, hogy melyik autóban lehet Brezsnyev, és melléfogott: a második Zilben Valentyina Tyereskova, Alekszej Leonov, Georgij Beregovoj és Andrijan Nyikolajev űrhajósok ültek, akik komolyabb sérülés nélkül megúszták a támadást. Brezsnyev autója teljes gázzal hagyta el a helyszínt, és csak amikor a helyzet normalizálódott, valamint kiderült, hogy magányos támadóval volt dolguk, folytatták az ünnepséget...

Az út kétségkívüli eredménye volt, hogy kipróbálásra került az űrhajók közötti űrsétával megoldott átszállás lehetősége, illetve a kézi űrbéli dokkolás. Ez volt az eredeti terv is, ami a Szojuz 7K-LOK Hold-űrhajó és az LK holdkomp későbbi dokkolásának életképességét bizonyította volna. Csakhogy a szovjet holdprogram ekkorra már reménytelen helyzetben volt....

Hirdetés

A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!

Azóta történt

Előzmények