És az N1-L3 program bukása....

Az Apollo-10 LM holdkompja 1969 májusában 15 km-re megközelítette a Hold felszínét, majd július 16-án az Apollo-11 sikeresen leszállt a Holdra emberrel a fedélzetén. Ez a verseny véget ért, és az Egyesült Államok nyerte. Az N1-L3 program azonban haladt tovább. Az 5L jármű balesetének vizsgálata után néhány fő változtatást is szándékoztak eszközölni:

Az 5L rakéta az indítóállásra állítás előtt, láthatóak az első fokozat hajtóművei

1. A hajtóművek hajtóanyag-vezetékeibe szűrőket kell beépíteni, hogy semmiképpen ne juthasson fém (vagy más) tárgy a turbópumpába. Hovatovább, továbbfejlesztett hajtóművekre lesz szükség, amelyek működése kevesebb vibrációt generál a rakétán, illetve lehetséges az újraindításuk.
2. A KORD fejlesztésénél el kell érni, hogy ne állítsa le szükségtelenül a hajtóműveket.
3. A rakéta pályáját úgy kell beprogramozni, hogy a lehető leghamarabb hagyja el az indítóállás körzetét, hogy egy esetleges balesetben ne vigye a roncstemetőbe azt is magával.
4. A korábbi szürke ill. szürke / fehér festés helyett fehér festést kell használni, hogy ne hevülhessen fel annyira a rakéta nyáron.

A fehér festésű 6L az indítóálláson

Menet közben Misin új tervekkel állt elő – ne csak a Holdra szálljunk (hiszen azt már az amerikaiak elérték), hanem építsük meg az első holdbázist, huzamosabb missziókat lehetővé téve a Hold felszínén. Az N1 rakéta korábban is megszámlálhatatlan verzióban került a tervezőasztalra, menet közben ezek tovább szaporodtak, folyékony hidrogén üzemanyagú rakétahajtóművekre építkező második és / vagy harmadik fokozatokkal. 1973 júliusában a továbbfejlesztett Kuznyecov hajtóműveket (NK-33, NK-39 és NK-43) megrendelték, a KORD-ot teljesen áttervezték, tűzoltó-berendezést és hűtést építettek a rakéta első fokozatának alsó részébe, ahol a hajtóművek foglaltak helyet.

A változtatások nagy részét a 6L-be beépítették (az új hajtóművek nélkül), és az csaknem egy évvel az előző rakéta után június 27-én (a súlyos esőzések miatt többször elhalasztva) csak egy súlymakett L3 komplexummal az orrán elindult a világűr felé. A rakéta emelkedése közben végrehajtotta az indítóállástól való eltávolodásra szolgáló manővert, ám a szélső hajtóművek és manőver miatti légáramlás hatására a rakéta elkezdett forogni, olyan gyorsan, hogy az irányítórendszer nem tudta kordában tartani, majd a maximális aerodinamikai nyomást, a max Q-t elérve az indítás után 50 másodperccel a rakéta irányíthatatlanná vált, és emiatt egy másodperccel később a földről továbbított paranccsal felrobbantották.

A 7L a földről nézve, megfigyelhető a hajtóművek beépítése az első fokozatban, valamint a hajtómű fúvócsöve körül rugalmas hővédő és tűzálló borítás látható

A forgás okára gyorsan rájöttek, és megoldásként négy, forgásirányú erőt kifejteni képes kormányhajtóművet építettek be az utolsó "régi" N1 változatnak szánt 7L-be, amit ezután elkezdtek felkészíteni az indításra. Ez a rakéta még mindig az NK-15, NK-15V és NK-21 hajtóművekkel épült meg, de közben már folytak az első új hajtóművekkel készülő, nagyobb teljesítményű (105 tonnás LEO teherbírással rendelkező) N1F munkálatai, azok lettek volna a 8L és 9L, illetve a 10L sorozatszámúak – ezek alkatrészeit is elkezdték legyártani.

A 7L az indítóálláson

A 7L esetében a rakéta orrára már egy teljesen működőképes Szojuz 7K-LOK került, amely ebben az időben már "túlhaladott" volt, a későbbi emberes utaknál valószínűleg nem ezzel repültek volna (Misin erre az L3M-et szánta már), viszont a Hold körüli repülés tesztelésére a LK holdkomppal együtt (amit 1970 novemberében és 1971 februárjában Szojuz hordozórakéták orrán sikeresen világűrbe küldtek és leteszteltek két alkalommal (Kozmosz-379 és 398 jelöléssel), minden probléma nélkül) pont megfelelő volt.

A 7L indítása

1972. november 23-án került sor a 7L indítására, nem egészen 107 másodpercig minden tökéletesen zajlott, ekkor programjának megfelelően a KORD leállította a belső 6 hajtóművet, hogy az első fokozat 7 másodperc múlva bekövetkező leállása előtt csökkentse a gyorsulást. Ebben a pillanatban a 4-es hajtómű oxigénpumpája felrobbant, amitől több hajtómű is kiesett, ezt pedig a földi irányítóközpontból észlelve azonnal utasítást adtak a rakéta távirányítású felrobbantására. A műszaki hiba valódi okára sose derítettek fényt, Misin a Kuznyecov-irodát okolta az újabb oxigénpumpa-balesetért, míg Kuznyecov úgy vélte, hogy a valódi ok az lehetett, hogy a középső hajtóművek leállításától és az ezzel kapcsolatos oxidálószer-csőhálózat lezárásakor a nagy túlnyomás miatt az szétszakadt, és ez vezetett a robbanáshoz – ami persze Misin irodájára hárította volna a felelősséget. Abban egyetértettek, hogy ha az első fokozatot leállították majd leválasztották volna, a második fokozatot beindítva a rakéta sikerrel teljesíthette volna az útját (a második és harmadik fokozatot a földön tesztelték már, csak az első fokozathoz nem épült tesztállás, ez 1964 végétől kísértette az N1 sorsát).

Az N1 előkészületeiről és az indításokról készült felvételek

Menet közben, még 1972 júniusában az L3 holdraszálló programot leállították. A folyamatban lévő (hamarosan bemutatásra kerülő) Almaz / Szaljut űrállomások több haszonnal kecsegtettek, noha Misin tovább dolgozott a Zvezda holdbázis megvalósításáért, amit még az 1960-as évek második felében a Vlagyimir Barmin által irányított Szpektmas tervező irodának adott ki feladatnak. A holdbázis DLB (a Hosszútávú Holdbázis betűiből) és "Barmingrad" ("Barmin városa") néven is ismert volt. 1971-re (a sikeres Luna és Lunohod űrszondák és roverek tapasztalatait felhasználva) egy komplett tervet tett Barmin a védelmi ipart (és általa nem kis részben a rakéta- és űrprogramot is) felügyelő Dimitrij Usztyinov miniszter asztalára.

Egy DLB / Zvezda holdbázis makett, a napkitörések és a sugárzás elleni védelem miatt a modulokat a Hold felszínébe temették volna

A 9 felfújható, egyenként 22,5 négyzetméteres alapterületű modulból álló, nukleáris energiával táplált bázis 9-12 űrhajós számára biztosított életteret, és a terv része volt egy 4 űrhajóst szállítani képes, hetekig tartó utakra alkalmas holdjáró is. A tervhez Misin a nagyobb teljesítményű N1F rakéta mellé az L3 továbbfejlesztett változatát, az L3M-et mellékelte, amely a Szojuz visszatérő moduljára épült, és először egy leszállásra- és felszállásra szolgáló hajtómű-modullal, illetve egy, a kettő közötti lakórésszel rendelkezett. 1972-ben a tervet tovább finomították, és a visszatérő modult egy túlnyomásos "hangárban" helyezték el, és ebben a hangárban dolgoztak és éltek volna az űrhajósok, akár 90 napig (vagyis maximum ennyi időt tölthettek volna a Hold felszínén a Zvezda építésével, amelynek a moduljait szintén N1F rakéták indították volna). A terv ekkor már arról szólt, hogy az 1970-es évek végén kezdődhet meg a Zvezda építése.

Balra az 1970-es, jobbra az 1972-es L3M féle holdkomp, a zöld színnel jelölt Szojuz visszatérő modul jól látható, ahogy a holdkomp felépítése is (forrás: Astronautix.com / Mark Wade)

Usztyinov támogatásáról biztosította a Zvezdát, és az L3M-en is elkezdődtek a munkálatok, ám az igényelttől messze elmaradt a biztosított pénzmennyiség. Menet közben Valentyin Glusko folyamatosan fúrta Usztyinovnál Misint, felróva neki a Szojuz-1 és a (még nem említett) Szojuz-11 balesetét, a gigászi összegekbe kerülő, de csak négy sikertelen indítást felmutatni képes N1 óriásrakétát, amely szerinte eleve hibás döntés volt. Glusko eközben büszkén mutogathatta az immár Proton néven ismert UR-500K rakétát, amely az ő hajtóműveivel immár évek óta megbízhatóan teljesítettek (igaz, az első években sok sikertelen indítást szenvedett el).

Szergej Afanaszjev, a civil űrprogram felett bábáskodó miniszter

1974. május 18-án Szergej Alekszandrovics Afanaszjev, a civil űrprogramot felügyelő Általános Gépipari Minisztérium minisztere egy rutintalálkozón vett részt Misin CKBEM tervezőirodájában. Azt megnyitva röviden közölte, hogy a pártvezetés úgy döntött, Misint leváltja a CKBEM éléről, a CKBEM-et és Glusko Energomas tervezőirodáját összeolvasztják egy új Enyergia nevű tervezőirodába, melynek vezetője Glusko lesz. Afanaszjev további sikeres munkát kívánt a hallottaktól lebénult jelenlévőknek, és távozott...

Az N1 első fokozatának rácsos stabilizátoraiból épített kerti kiülő Bajkonur mellett...

Glusko "hatalomra" kerülve rövid úton leállította az N1 és L3M programokat (igaz a végleges leállításra csak 1976-ban került sor!): az 1974 augusztusi indításra már felkészítés alatt álló, hosszas tesztelési időszakon átesett NK-33, NK-39 és NK-43 hajtóművekkel felszerelt 8L, és a szintén összeépített 9L a gyártás alatt álló négy további N1F-fel egyetemben szétbontásra került (a Bajkonur közeli városok környékén a mai napig látni az egykori N1 tartályokból épült víztornyokat, borítóelemekből készült garázsokat és hasonló "maradványokat").

Két AJ-26-62 hajtómű egy Antares rakéta első fokozatában,
a felsőn hanyagul lefestve cirill betűkkel még ott van az NK-33 típusjelzés is...

Glusko szintén utasította a Kuznyecov-irodát, hogy az összes NK-33, NK-39 és NK-43 hajtóművet bontsák szét és semmisítsék meg – gyakorlatilag kigolyózva őket a rakétahajtómű-fejlesztésből. Kuznyecovék ehelyett egy félreeső raktárba mentették azokat, és jelentették, hogy végrehajtották az utasítást. Glusko halála és a Szovjetunió felbomlása után ezeket a hajtóműveket elővették, az amerikai AeroJet 36 darab NK-33-ast és NK-43-ast vásárolt meg a '90-es években (akkor 1,1 millió dolláros darabáron), amelyeket újratesztelve AJ-26 családként például az Orbital cég Antares rakétájában használtak fel. Szintén vásárolt az immár orosz NK-33-asokból a Kistler Aerospace, amely a saját K1 hordozórakétája számára tervezte őket beépíteni. További NK-33-asok a Szojuz-2-1v hordozórakéta első fokozatában lettek / lesznek felhasználva, vagyis az N1F hagyatéka a mai napig kihatással az orosz és amerikai űrhajózásra...

Feltehetően a 7L első fokozata szereléskor

Természetesen utólagosan már nehéz eldönteni, sikerült volna-e a 8L és utána következő N1 rakéták startja, ám a 7L utáni két évet gyakorlatilag folyamatosan a rakéta és a KORD tökéletesítésével töltötték a CKBEM mérnökei, a Kuznyecov-iroda pedig az NK-33 / 39 / 43 hajtóművek tesztelésével. Utóbbi a jelek szerint jól sikerült, és legalábbis feltételezhetjük, hogy az előbbi is. A Szovjetuniónak mikor végre készen lett volna a megfelelő óriásrakétája, egyszerűen elkaszálta azt, és nem csak hogy minden részét darabjaira szedte, de még a létezésének bizonyítékait is igyekezett eltüntetni. Az N1 hivatalosan sose létezett a Szovjetunió idejében, a CIA (és más nyugati titkosszolgálatok, például a brit MI6) csak a műholdfelvételek és kémjelentések alapján tudott a létezéséről, ám nem verték nagy dobra azt. A hidegháború után a rajta dolgozó mérnökök és technikusok visszaemlékezései és elrejtett fotói, videofelvételei adnak csak tanúbizonyságot arról, hogy egyáltalán a világon volt...

A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!