A Szojuz-11 tragédiája

A Szojuz-11 kijelölt személyzete Alekszej Leonov, Valerij Kubaszov, illetve az űrrepülésben újonc Pjotr Kologyin. Az út tervezett feladatai nem változtak, noha a programból előre lehúzzák azokat a tételeket, amelyeket a le nem vált borítás miatt használhatatlanná vált tudományos rendszerek nélkül nem tudnak végrehajtani. Csakhogy az űrrepülés előtt egy hónappal az egyik orvosi ellenőrzés közben végrehajtott mellkasröntgennél Kubaszov tüdejében egy apró foltot találnak, amely feltehetően egy kezdeti állapotban lévő tuberkulózis jele. Pár napig elhúzódik a döntés, Kamanyin hiába szeretné, hogy csak Kubaszovot cseréljék le, gyakorlatilag mindenki más az ilyen helyzetre kiírt megoldást preferálja, vagyis a teljes személyzet cseréjét. Leonovék dühösen próbálják Kamanyinnál elérni, hogy ők repülhessen, de a vége az, hogy a tartalék személyzet veszi át a Szojuz-11-et (ez az első ilyen eset egyébként a szovjeteknél). Az új személyzet tagjai Vlagyiszlav Volkov, Georgij Dobrovolszkij és Viktor Pacajev, hármuk közül csak Volkov járt már az űrben a Szojuz-7 fedélzetén.

Volkov, Dobrovolszkij és Pacajev egy indulás előtti fotózáson

1971. június 6-án a Szojuz-11 indítása és pályára állása probléma nélkül zajlik le, a negyedik keringéskor hajtják végre a pályamódosító manővert, amivel a dokkolást megkezdik. A dokkolást pedig ez esetben végig az Igla hajtja végre, emberi beavatkozás nélkül, és a földi irányítás legnagyobb fájdalmára a manőver végrehajtása közben nincs mód rádiókapcsolatra az űrhajóval és az űrállomással, így miután Dobrovolszkij jelenti, hogy a dokkolás sikeresen lezajlott, majdnem másfél órás feszült várakozás következik. Mikor helyreáll a rádiókapcsolat, megnyugodva látják a telemetria adatait, mely alapján a dokkolás sikeresen lezajlott, sőt, már a zsilipajtókat is kinyitották az űrhajósok. Pacajev az első, aki belebeg a Szaljut fedélzetére, és rögtön nekiáll a levegőforgató rendszer beüzemelésének és kijavításának. Az első tapasztalataik vegyesek, az űrállomás levegője nehéz, égett szaggal telített, de ezt leszámítva nem tapasztalnak semmi veszélyeset. A Szovjetunió végre ismét megelőzte valamiben az Egyesült Államokat, mintegy két évvel a Skylab-1 küldetés előtt személyzettel ellátott űrállomással bírtak a világűrben...

A Szojuz-11 / Szaljut-1 páros metszeti ábrája

Az állomás levegőjének állapota miatt viszont az űrhajósok első éjszakájukat a Szojuzba visszatérve töltik el, mivel legalább 20 óra szükséges, hogy az űrállomás teljes légköre egyszer átforduljon a kellemetlen szagokat is kezelő aktív szenes szűrőkön. Másnapra a körülmények nagyságrendekkel elfogadhatóbbak, így a Szojuz-11-et "elküldik aludni", lekapcsolják a létfenntartó rendszert, illetve kikapcsolják a fedélzeti rendszereket, majd véglegesen átköltöznek a Szaljutra. Az űrállomáson az első nap azonban lefoglalja őket a megfelelő működés biztosítása – például a napelemek fix rögzítésűek voltak, tehát kézzel irányítva kell a Nap felé fordítani az egész űrállomást, hogy maximális hatásfokkal működjenek, illetve ellenőrizni kell, hogy a fedélzeten mi működik megfelelően, és mi nem.

A második napon átöltöznek az űrállomáshoz tervezett "munkaruhába", és elkezdik az előre meghatározott biológiai, orvosi és különféle Föld-megfigyelési feladatok végrehajtását. Az elkövetkező napokban a személyzet az orvosi program részeként rendszeres testedzést is végez egy futópadon, amelyhez rugalmas "pányvával" rögzítik magukat.

Dobrovolszkij a Szaljut-1 fedélzetén

A 11. napon viszont a személyzet erős égett szagot érez, majd füstöt vesz észre, ám nem sikerül a forrását pontosan lokalizálni. A földi irányítás utasítást ad, hogy térjenek vissza a Szojuzba, és helyezzék készenlétbe a visszatéréshez. Negyven perc múlva a helyzet nem javul, de a biztonság kedvéért kikapcsolják az oxigén-regenerálót, és kicserélik a levegő-keringtető és tisztító rendszer összes szűrőjét. Órák múlva ugyan, de a szag elkezd eltűnni, és a füst is eloszlik. A Földön közben a mérnökök igyekeznek rájönni, mi lehet a feltehetően elektromos tűz forrása, illetve mennyire lehet veszélyes a kialakult helyzet, és az űrhajósoknak utasításokat adnak, hogy sorban kapcsoljanak le és fel minden elektromos rendszert, hátha így sikerül rájönni, hol keletkezett, ám nem járnak sikerrel. A vészhelyzetet végül hat óra után lefújják, miután Dobrovolszkij jelenti, hogy szerintük az űrállomás biztonságos, viszont ők nagyon elfáradtak, illetve éhesek, mivel az eltelt idő alatt végig a kapott utasításokat hajtották végig étlen-szomjan.

A DOSz űrállomás kiképző-makettje a Földön

Noha eredetileg június 30-áig maradtak volna fent, a körülmények miatt úgy döntenek, hogy pár nappal megrövidítik a programot, és 28-án térnek vissza. Az egyik fő kijelölt feladatuk az N1-5L rakéta indításának követése lett volna a Szvinyec és az Orion szenzorokkal, de az indítás júliusra csúsztatása ezt nem tette lehetővé. Menet közben sok információt gyűjtöttek a tapasztalatokról, és nagyon sok mindent kell majd megváltoztatniuk a DOSz-2 esetében. A személyzet "Pingvin" munkaruhája kényelmetlen volt, a futópad használata közben olyan rezonanciák keletkeztek, hogy a napelemtáblák "csapkodni" kezdtek és a tartályokban a folyadékok lötyögtek, ezért használatát menet közben leállították. Az űrállomásról semmit sem lehetett eltávolítani, így idővel a felgyülemlett szerves hulladékot (ideértve a vizeletet is) nem tudták kezelni, ami kellemetlenséget okozott. Az utolsó három nap már jobbára az űrállomás készleteinek felmérését takarta, hogy a tervek szerint júliusban érkező Szojuz-12 személyzetének mennyi tartalék lesz (30 naposra tervezték azt a küldetést, így kritikus volt a készletek állapotának pontos ismerete), és az idő az űrállomás fokozatos lekapcsolásával, illetve az űrhajóba való "visszaköltözéssel" telt. Mivel a Földre csak kis mennyiségű terhet hozhatnak vissza, így összeállították azt, hogy mely kísérletek eredményeit, fotókazettáit hagyják fent, és melyeket pakolják be a visszatérő modulba.

Miután az űrállomás nem létfontosságú rendszereit lekapcsolták, június 28-án beszálltak a Szojuz űrhajóba, és megkezdték a lekapcsolódás eljárását. Kisebb izgalmat okozott, hogy a zsilipajtót csak többszöri próbálkozásra sikerült légmentesen lezárni (nem aludt ki az "ajtó nyitva" visszajelző fény), de végül ezt is sikeresen megoldották (6 helyett 6,5 fordulattal kellett a zárat működtető kereket elfordítani). Miután leváltak, először 10-15 méterről, majd 30-40 méterről több fotót készítettek az űrállomásról, elemzés céljából. A fékező manőver előtt utasításba kapták, hogy a Szojuz-9 személyzetének tapasztalatai alapján semmiképpen ne próbáljanak egyedül kiszállni a kapszulából földetérés után, normális esetben 20-30 perc alatt odaérnek a mentőcsapatok, és majd ők fogják az ajtót kinyitni, és a kiszállásban segédkezni. Dobrovolszkij nyugtázta az utasítást, majd várták, hogy az automatika végrehajtsa a fékező manővert. A telemetriai adatokban látszott, hogy a hajtómű a terveknek megfelelően végrehajtotta a visszatéréshez szükséges manővert, de sem erről, sem a műszaki modul leválasztásáról nem kapott a földi irányítás rádión megerősítést a személyzet részéről.

A Szojuz-11 kapszulája oldalára dőlve, mögötte fehér lepel alatt űrhajósainak holttestei...

A rádió végig néma maradt a visszatérés alatt, noha a kapszula helyzetjelző adója normálisan működésbe lépett. Mikor mentőcsapatok odaértek a visszatérő modulhoz, majd kinyitották az ajtaját, Dobrovolszkijt, Volkovot és Pacajevet holtan találták az ülésükben. Kétségbeesetten kiemelték őket, és megpróbálkoztak az újraélesztésükkel, ám elég nyilvánvaló volt, hogy már halottak voltak egy ideje. Az adatrögzítők és a kabin átvizsgálása után hamar kiderült, hogy mi történt... A légkör-forgató csőhálózat azon részét, amely a visszatérő modul és az orbitális modul közötti csatlakozás lezárásáért felel, a szétválasztáskor két robbanócsavar vágja el. Normális esetben a két csavar egymás után kellene, hogy felrobbanjon, most viszont ez egyszerre következett be. Ennek hatására egy másik szelep, amelyik a kapszula és a külső légkör légnyomásának kiegyenlítésére szolgálna (amikor a visszatéréskor 4 km-es magasságba süllyed a kapszula) megsérült, és ereszteni kezdett. Mintegy 7 perccel a fékezőmanőver befejezése és a műszaki modul leválasztása után a szelep kinyílt, és a kabin légköre három és fél perc alatt elszökött. A kapszula ekkor mintegy 168 km-es magasságban volt, és így a fedélzetén tartózkodóknak semmi esélye nem volt a túlélésre. Az orvosi szenzorok alapján a személyzet légzésszáma megemelkedett (kapkodni kezdték a levegőt), majd hozzávetőleg 40 másodperccel a dekompresszió után leállt a szívverésük.

A vizsgálat súlyos problémákat tárt fel, noha ezek nem kerültek bele a hivatalos jelentésbe. Kamanyin és a Frontlégierő vezetése, illetve néhány űrhajós, de még mérnök is régóta lobbizott, hogy márpedig űrruhát, vagy legalább a vadászgépeken használt légzőmaszkot viseljen a személyzet az indításkor és a visszatéréskor, de sem Koroljov, sem Misin nem hajlott ezekre (Kamanyin visszaemlékezése szerint Misin egyenesen azt mondta: "Nem akarom, hogy gyávák repüljenek az űrhajómon"). A hivatalos verzió szerint sem a Vosztok, sem a Voszhod, sem a korábbi Szojuz repüléseknél nem fordult elő dekompresszió, így nem volt indokolt a személyzet felkészítése erre – valójában több példa is volt túlnyomásos légkör elvesztésére, mint a Szojuz 7K-L1 esetében a Zond-6 és a Szojuz 7K-OK esetében a Kozmosz-140 útnál. A Szojuz-11 személyzete észlelte a légnyomás csökkenését, Dobrovolszkij kioldotta biztonsági övét, és az kapszula orrán lévő ajtó zárját ellenőrizte, de nem ott volt a probléma. Az adott esetben lett volna lehetőség az adott szivárgás lezárására, ám ehhez tudni kellett volna, hol szökik a levegő. A vízre való visszatérésnél a nyomáskiegyenlítő szelepen át víz juthatott volna a kapszula belsejébe, így gyakorolták is a lezárását, erre a szimulátorban 30-40 másodpercre volt szükség – a személyzetnek ez esetben cirka 50 másodperce volt reagálni, de feltehetően nem tudták, hol kell keresni a hibát, vagyis esélyük sem adódott.

A Szojuz-11 halottainak ravatala

A három űrhajós holtestét a Kreml falában temették el, a szovjet-amerikai viszony javulásaként értékelhető, hogy még egy amerikai űrhajós (Thomas P. Stafford) is jelen volt a temetésen, Nixon elnök küldötteként.

A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!