A DOSz-5 / Szaljut-6 születése

Egy "teljes" Almaz űrállomás, bal szélen egy TKSz űrhajó, középen az OPSz űrállomás,
a jobb szélen egy (az űrállomással együtt felvitt) VA visszatérő kabin – bemutatva, hogy mindkét végén lehet dokkolni az űrállomáshoz

Az első generációs szovjet űrállomások ugyebár valójában két eltérő vonalat követtek: az eredeti katonai Almaz / OPSz űrállomások két végükön egy-egy dokkolóponttal bírtak, így egyszerre két űrhajó tudott csatlakozni hozzá. Az Almaz vázára épülő, de a Szojuz elemeivel felszerelt "civil" DOSz űrállomások esetén az egyik végén lévő dokkolóportot lezárták, és oda szereltek egy Szojuz műszaki modult, amely a pályamódosító manőverek végrehajtását tette lehetővé. Noha eredetileg az Almaz program egy "saját" űrhajót, a TKSz-t használt volna (róla már itt volt szó), de forráshiány miatt nagyon lassan készült csak. Márpedig a TKSz azért lett volna fontos, mivel ellátmányt vihet, és saját hajtóműveivel a hozzá dokkolt OPSz űrállomás pályáját is meg lehetett emelni. A pályaemelő manőverek pedig kulcsfontosságúak – a Szaljut űrállomások viszonylag alacsony pályán, mintegy 200-260 km között keringtek, ahol már elég jelentős a légellenállás, annyira legalábbis, hogy naponta akár 50 métert is veszítsen a magasságából. Ha 200 km alá ér, akkor pedig már olyan mértékben lassul (és egyben magasságot veszít), hogy pár nap alatt belép a sűrűbb légrétegekbe, és elég a légkörben. Hogy ezt elkerüljék, időről időre egy pályaemelő manővert kellett végrehajtani. Ez határozta meg tehát az első Szaljut űrállomások élettartamát: mennyi hajtóanyaguk van a pályaemelő manőverek végrehajtására, és mivel utánpótlást nem kaphattak, csak a saját tartályaikban lévő mennyiségre támaszkodhattak.

A Szaljut-5 űrállomás keringési ideje (függőleges vektor) az idő függvényében (vízszintes vektor),
leegyszerűsítve azt mutatja, mennyivel változott a pályamagasság, és hányszor emelték a pályát (a függőleges "ugrások" a diagramon)

Még 1973-ban, a Szojuz és civil DOSz űrállomásokat építő CKBEM tervezőirodában merült fel, hogy egy átalakított Szojuz űrhajó vihetne fel további ellátmányt, ám az irodát akkor vezető Vaszilij Misin dörgedelmesen osztotta ki a tervvel előhozakodó mérnökcsapatot, mondván nekik a holdraszállás és az utána következő holdbázis problémájával kell foglalkozniuk, az űrállomások ellátásával foglalkozzon csak a konkurens Vlagyimir Cselomej CKBM irodája. Érdekes ez a gondolatmenet amúgy, hiszen Misin és Cselomej ki nem állhatták egymást, de Misint ezek szerint jobban érdekelte, hogy minden erőforrást a holdprogramra fordítsa, minthogy egy újabb ponton kigolyózza ős-ellenfelét. Csakhogy 1973 végére a tervekről tudomást szerzett (költői kérdés: vajon hogy?) Szergej Afanaszjev, a civil űrprogramot is felügyelő Általános Gépipari Minisztérium minisztere – és utasította a CKBEM-et, hogy kezdjék meg a teherszállító Szojuz variáns építését. Ezzel együtt döntés született, hogy a második generációs DOSz űrállomások (a DOSz-5-től kezdődően) ismét két dokkolóporttal kell bírjanak a két végükön, hogy egyszerre két űrhajó (két személyzettel rendelkező, vagy egy személy- és egy teherszállító) csatlakozhasson hozzá.

Egy Szaljut-6, két Szojuz űrhajó felállás rajzon – ez valósult meg.

A hosszabb idejű világűrben tartózkodást eddig alapvetően a Szojuz űrben való tárolási időkorlátja határozta meg – ez eredetileg 60 nap volt, majd a személyzet nélküli Szojuz-20 úttal sikeresen három hónapra tolták ki. Ám úgy vélték, hogy ennél hosszabb ideig a világűrben tárolni az űrhajót kockázatos lehet, de már ez is elég, hogy visszahódítsák a világűrben való tartózkodás rekordját (amit 1974-ben a Skylab-3 legénysége állított be 84 nappal). Viszont ha van két dokkolási pont az űrállomáson, akkor lehetséges, hogy lecseréljék az űrhajót. Ezt úgy kell elképzelni, hogy az A jelű Szojuzzal felmegy a tartós űrbéli tartózkodásra induló személyzet, majd még 90 napon belül érkezik egy második, rövid látogatásra érkező személyzet a B jelű Szojuzzal. Utóbbi személyzet pár nap után átköltözik az A jelű Szojuzba, és visszatér a Földre, míg az első személyzet a B jelű űrhajóval tér majd vissza, akár 180 nappal a világűrbe indulásuk után. Az űrhajócserék között teherszállító űrhajók érkeznek ellátmánnyal és hajtóanyaggal, így az űrállomás élettartama évekre kitolható lesz, és akár folyamatosan is lehet személyzet rajtuk. Hovatovább a periodikus Szojuz-cserével igen hosszú ideig kitolható lehet a személyzet űrállomáson tartózkodása, ez pedig jelentős tapasztalatokhoz juttathatja a szovjet űrprogramot.

Kissé elnagyolt ábra, de kívülről ábrázolja a Szaljut-6 + két Szojuz felállást, és jól kivehető például az űrállomás hajtóműveinek elhelyezése

Hogy az állomás hátsó része felszabaduljon a második dokkolási pont számára, a Szojuz műszaki modult száműzték, és az űrállomás hátsó részére egy "gyűrű" került a hajtóanyag-tartályokkal és két manőverező hajtóművel, amelyek egyenként 3 kN tolóerőt adtak le. A hajtóanyagtartályok elhelyezése miatt a hátsó dokkoló lett az ellátópont is – a teherszállító űrhajó csak ehhez a ponthoz csatlakozva tudott hajtóanyagot áttöltetni az űrállomás tartályaiba. Az űrállomás energiaellátásért a Szaljut-4-nél is már bevetett három nagy méretű (összesen 60 négyzetméteres) napelemtáblák feleltek, és mivel a Szaljut-6 esetében több űrsétát is terveztek végrehajtani, egyfelől az elülső dokkolórészt meghosszabbították, és egy zsilipajtót helyeztek el rajta, vagyis ez a rész lezárható volt az űrsétára, továbbá az űrállomás külső borításán kapaszkodókat helyeztek el, amelyekhez az űrhajós rögzítőkábelét is rögzíteni lehetett. Az űrsétákhoz az új Orlan-D űrruhát tervezték használni, ez félmerev űrruha volt, ahol a testet egy merev rész veszi körbe, a végtagoknál viszont "puha" elemek biztosítják a mozgékonyságot. Az Orlan-D volt az első olyan űrruha, amelyet többszöri, különböző űrhajósok általi újrafelhasználásra terveztek, élettartama két év volt.

A Szaljut-6 elsődlegesen orvosi / emberi kísérlet volt, a minél hosszabb űrbéli tartózkodás emberi szervezetre gyakorolt hatását akarták vizsgálni. Rengeteg orvosi eszköz és testedző berendezés állt rendelkezésre, az űrhajósok egészségi állapotának vizsgálatára és testedzésüket biztosítandó. E mellé persze rengeteg más tudományos kísérletre is sor került. Az űrállomás "hasán" a BSzT-1M másfél méteres ultraibolya / infravörös űrtávcső foglalt helyet, a külső burkolaton rögzítésre került egy időre a KRT-10 10 méter átmérőjű rádióteleszkóp, beépítésre került a Szojuz-22 fedélzetén is használt MKF-6 multi-spektrális földkutató kamera, a KT-140 nagy felbontású topográfiai kamera, a Jelena gammasugárzás-vizsgáló űrteleszkóp, az Szplav (~ Ötvözet) súlytalanságbéli kísérleti fémkohó és az Oázis növénynövesztő egység. Más szóval volt bőven teendője az űrhajósoknak a fedélzeten.

Az első generációs Progressz teherűrhajó felépítése

A tervezett két fős tartós személyzetek viszont napi 20-30kg-nyi elletmányánt igényeltek - élelmiszert, vizet, oxigént, különféle fogyóeszközöket (a ruhák is ide tartoztak) és így tovább. Ezeket embert is szállító űrhajóval felvinni nem igazán tűnt kivitelezhetőnek, tehát egy dedikált teherhajóra volt szükség. Tehát alapvetően fogtak egy Szojuz 7K-T űrhajót, és a visszatérő kapszula helyére egy durva kidolgozású tárolómodul került – itt lettek elhelyezve az irányító rendszerek illetve az űrállomás számára szállított hajtóanyag tartályai, amelyekben összesen 975 kg hajtóanyagot vihet magával, illetve itt voltak az átfejtéshez szükséges pumpák is. A műszaki modulon semmiféle változtatást nem hajtottak végre, az orbitális modul pedig egy túlnyomásos raktárrá lett alakítva, amelyben élelmiszert, vizet, oxigént és egyéb ellátmányt lehetett elhelyezni (a hajtóanyaggal együtt maximum 2315 kg lehetett az ellátmány tömege). A keresztségben Progressz (kb. Haladás) nevet kapó ellátó-űrhajót ugyanolyan Szojuz hordozórakéta vitte a világűrbe, mint az embert szállító Szojuz űrhajókat. Az elején még az SzASz mentőtorony is a rakéta orrára került (hivatalosan azért, hogy a már letesztelt aerodinamikai kialakítás ne változzon), ám a stabilizáló rács-vezérsíkok már nem szerelték fel rá, és mivel sem ejtőernyő, sem visszatérő kapszula nem volt, így megmenteni sem lett volna érdemes a Progresszt.

Az Interkozmosz keretében kiképzésre érkezettekről készült kép, érdekesség, hogy Magyari Bélát nem látni rajta, csak Farkas Bertalant

Korábban már szóba került az Interkozmosz program, amit újra elő kell hozni, ugyanis a Szaljut-6 elemi része lesz ennek. Még 1967-ben a szovjet űrprogram megkezdte a tudományos együttműködést a baráti országokkal, illetve először még csak a Varsói Szerződés tagjaival, tehát a közeli kapcsolatban álló nemzetek kaptak lehetőséget arra, hogy a szovjet infrastruktúrát kihasználva részt vegyenek a kutatásokban. Az első fecske egy szuborbitális kutatószonda volt, amelyet egy katonai R-5 ballisztikus rakéta orrán juttattak 468 km magasságba, a Vertyikal-1 magyar kapcsolattal is bír: az 1970 novemberében indított kapszulában magyar tudósok által épített mikrometeorit-csapda is helyet kapott. Később több tudományos programban is létrejött nemzetközi együttműködés, ezeket külön Interkozmosz jelzéssel látták el (a mikrometeorit-csapda például az 1972-es Interkozmosz-6 esetében is szerepet kapott), de ilyen volt a korábban már említett Szojuz-22 úton felvitt MKF-6 kamera is. A Szaljut-6 esetében tervezett Szojuz űrhajócsere pedig rendkívüli lehetőséget nyújtott: a mindössze pár naposra tervezett "látogató személyzet" egyik tagja az Interkozmoszon belül egy baráti ország űrhajósa lehet.

A szovjet űrprogram szempontjából nem volt nagy áldozat, hiszen túl sok feladatot amúgy sem lehetett adni ezeknek az utaknak, ugyanakkor hatalmas propaganda értékkel bírt az, hogy az Egyesült Államok és a Szovjetunió után más nemzetek tagjai is megjárhatják a világűrt, ráadásul egy (pardon, általában két) szovjet űrhajón, egy szovjet űrállomást meglátogatva. A sorrend persze kényes volt, és a szovjetek eredetileg először az Interkozmosz programban addig legaktívabb országok lettek volna az elsők (Csehszlovákia, Kelet-Németország majd Lengyelország), majd pedig a cirill ábécé alapján következtek volna az újonc országok. Ezt a lengyelek megvétózták, hiszen ekkor a sorrend az első háromnál Csehszlovákia – Kelet-Németország – Lengyelország lett volna, márpedig hogy a lengyelek a kelet-németek után jöjjenek, az súlyosan sértette az önérzetüket. Rövid egyeztetés után így Lengyelország lépett a második helyre. A sorrend kiválasztása persze valójában inkább politikai okokra volt visszavezethető, Csehszlovákia például messze nem a legaktívabb ország volt, ám az 1968-as Csehszlovák felkelés és szabadságharc 10 éves évfordulója miatt kellett valami, ami a két ország barátságát "megolajozná" - erre pedig az Interkozmosz nagyszerű lehetőség volt...

A Szaljut-6 tehát egy nagy lépés volt előre az űrállomások fejlődéstörténetében, az új korszak első lépéseként pedig 1977. szeptember 26-án, egy Proton-K orrán indult a világűrbe....

A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!