A szovjet / orosz űrhajózás múltja XI. rész

Az első magyar űrhajós és a többi "baráti ország" űrhajósainak repülése, valamint a Szaljut-6 további sorsa. – írta: Cifu, 6 éve

A magyar űrrepülés előélete

Az előző részben már említettem érintőlegesen az Interkozmosz programot, amelyben a szovjetbarát országok tudományos együttműködés terén űrkutatási programokban vehettek részt, illetve az ehhez kapcsolódó magyar szálról, de most erről egy kicsit bővebben.


A szovjet-magyar Interkozmosz űrrepülés hivatalos logója

Még 1976-ban egy Interkozmosz-gyűlésen kapták meg tagországok a (nem mindenkinek) meglepő hírt: meghívást kapnak az űrhajós-programba, vagyis mindegyik ország képezhessen ki két űrhajóst, amelyek közül az egyik majd egy későbbi Szaljut-űrállomás látogatáson vehet részt. Valójában a szovjeteknek ez mellékág volt – a Szaljut űrállomás fedélzetén hosszú ideig tartó missziókhoz le kellett cserélni a 3 hónapos élettartamra hitelesített Szojuz űrhajókat. Ha pedig már úgy is egy csomó űrállomás-látogatás lesz, miért ne használják ki az ebben rejlő lehetőségeket? Komoly politikai erődemonstráció, hogy a szovjetek a világűrt "megnyitják" rokonlelkű "barátaiknak", miközben az Egyesült Államok a közös Apollo-Szojuz Tesztrepülés óta nem küldött embert az űrbe, és egy ideig (az űrsikló program elkészültéig) nem is fog. A szocializmus látványos eredménye, amiről minden média harsoghat...


A két magyar-szovjet Interkozmosz személyzet a kiképzés alatt

Noha például a magyar résztvevőknek újdonság volt a bejelentés, a lengyelek és a keletnémetek már le is folytatták az űrhajós-jelöltek válogatását, tehát előre értesülhettek arról, hogy majd lehetőséget kapnak az űrrepülésre. Az Interkozmosz űrrepüléseknél szovjet űrhajóparancsnok és egy nemzetközi kutató-űrhajós fog részt venni, és alapvetően a szovjet tapasztalatokra fognak támaszkodni végig. Ez azt jelentette, hogy a jelölteket vadászpilóták közül kell kiválogatni, a szovjet előírások alapján (érdemes megjegyezni, hogy a szovjeteknél volt egy ideje már mérnök-űrhajós válogatás is, ez az Interkozmoszban nem valósult meg első körben, illetve az elégtelen mennyiségű megfelelő jelölt miatt Románia kapott ilyen "könnyítést" később). A Magyar Népköztársaság esetében 95 jelölt vett részt az első orvosi szűrőn, majd több további körön át végül 7 főre szűkítették a kört, Moszkvába pedig (mert a végső döntés a szovjetek kezében volt) már csak négyen indultak: Buczkó Imre, Elek László, Farkas Bertalan és Magyari Béla, végül a két utóbbi lett a két befutó....


Dzsanyibekov és Magyari, a tartalék személyzet

A kiképzésre ők ketten családostól Csillagvárosba költöztek, és a média innentől kezdve folyamatosan filmezte, fotózta, interjúzta őket, hogy később a remélhetőleg sikeres űrrepülés után már kész anyagokból állíthassák össze a vágóképeket és kommentárokat. A több hónapos elméleti kiképzés után jöttek az ejtőernyős-ugrások, kiképzőgépben végrehajtott repülések, utána a túlélő-kiképzések a legkülönfélébb körülmények között. Ez után kaphattak lehetőséget a Szaljut- és Szojuz-szimulátorokban a járművekkel való ismerkedésre. 1978 végén rendezték párba az űrhajósokat a szovjet parancsnokokkal, Farkas Bertalan nem más, mint Valerij Kubaszov mellé került, aki a Szojuz-6 és az Apollo-Szojuz program veteránja volt, Magyari Béla társa pedig Vlagyimir Dzsanyibekov lett, aki a Szojuz-27 / 26 űrhajócserekor már járt a Szaljut-6 fedélzetén.


Farkas Bertalan és Valerij Kubaszov

Érdekesség, hogy a Kubaszov-Farkas páros először kevésbé esélyesnek tűnt – az összes addigi szovjet űrhajón katonai hátterű parancsnok volt, Kubaszov viszont mérnök hátterű volt. Ez egy újabb fejezete volt a katonai-mérnöki kötélhúzásnak a szovjet űrprogramban, ahol a katonaság végig a saját kezében akarta tartani a gyeplőt (elég arra gondolni, hogy az Interkozmosz programban is előírás volt, hogy 25-35 éves vadászpilóták legyenek a jelöltek – amit néhány ország, pl. Mongólia nem is tudott rendesen teljesíteni), míg a tervezőirodák a mérnököket látták volna szívesebben az űrhajókon.

A Szaljut-6 negyedik tartós személyzete


Popov és Rjumin, a Szaljut-6 negyedik tartós lakói

Három sikeres, hosszú időtartamú űrrepülés után még mindig szerették volna tovább kitolni az űrben töltött időtartamrekordot a szovjetek, tehát a negyedik tartós űrállomás-személyzetet is előkészítették az útra. A legénység Leonyid Ivanovics Popov és Valentyin Vitaljevics Lebegyev – lenne. Csakhogy Lebegyev a kiképzéskor egy trambulinin való gyakorlat közben megsérül (kifordul a térde), így kiesik. A helyzet kellemetlen, de meglepetésre nem a tartalék-személyzetet léptetik elő (a tapasztalt Zudovnak és az újonc Andrejevnek kellene váltani az elsődleges személyzetet), hanem az előzőleg a Szaljut-6-on már 175 napot eltöltő Valerij Rjumint rángatják elő, és osztják be Popov mellé. Rjumint próbálja családja lebeszélni, és az űrprogram vezetőinél sem egyértelmű az ötlet támogatása, lévén Rjumin és Popov még sose dolgozott együtt. A felállás, noha érdekes, de egyben nagyszerű lehetőséget nyújt arra, hogy megvizsgálják, hogy reagál Rjumin szervezete az újabb tartós súlytalanságra, hiszen a logika szerint hamar adaptálódnia kellene az ismerős környezethez.


Rjumin és Popov egy szimulátorban

Popov és Rjumin a Szojuz-35 fedélzetén április 9-én indultak a Szaljut-6-hoz, és egy nappal később sikeresen dokkoltak is. Rjumin a fedélzetre lépve rögtön megjegyezte, hogy a zsilipként is használt átmeneti modul mindkét ablaka átlátszatlan lett az elmúlt közel kilenc hónapban. Az űrállomás átvizsgálása további problémákat is feltárt, ám ezek egy része már előre ismert vagy legalábbis várható volt. Az új lakók első dolga a beköltözés után tehát a karbantartás lett, kicserélték a létfenntartó rendszer és a pályatartó rendszer egyes elemeit, majd felkészültek a Progressz-9 fogadására. A teherűrhajó új akkumulátorokat, új vészjelző rendszert, és persze ellátmányt hozott, többek között elég sűrített levegőt, hogy az állomás légkörét lecseréljék. A szokásnak megfelelően ez után megpakolták hulladékkal, és leválasztották, hogy aztán a légkörben elégjen. A Progressz-10 mindössze két nappal később, április 27-én startolt el Bajkonurból, hogy két további nap múlva a Szaljut-6-hoz kapcsolódva további ellátmányt, többek között vizet szállítson az űrállomásra. Május 12-ére végeztek a második teherhajó kipakolásával, hogy aztán lassan a tudományos munka is teret kaphasson.


A Szaljut-6-ról készült fotó

Ezek főleg anyagtechnikai vizsgálatok voltak a Szplav kohóval, illetve műanyagok formába öntésével kapcsolatosan, de Föld-megfigyelő és orvosi kísérletek is akadtak köztük. Május 20-án a Progressz-10 levált az űrállomásról, és felkészültek az első látogató személyzet fogadására. A Szojuz-36 fedélzetén pedig Farkas Bertalan és Valerij Kubaszov 1980. május 26-án este startolt el Bajkonurból az űrállomáshoz – a hazai tévénézők onnan sejthették, hogy valami készülődik, hogy a szokásos hétfői adásszünet (milyen furcsa ezt még csak leírni is 2018-ban...) helyett bizony rendkívüli adást sugároztak, ám az indításról csak bő fél órával később kapott a magyar média is tájékoztatást. Egy nappal később az űrhajó rácsatlakozott a Szaljut-6 hátsó dokkolóportjára, majd jöhetett az üdvözlés és kézrázás, illetve egy rövid protokollprogramra futotta csak, aztán a teljes személyzet aludni tért.


Farkas Bertalan az űrállomáson

A következő napon biológiai kísérleteket hajtottak végre, illetve a Pille sugárzásmérőt is beüzemelték. A Pille a KFKI Atomenergia Kutatóintézet által készített eszköz volt, a különlegessége pedig abban állt, hogy ott helyben megállapítható volt, hogy az űrhajósokat milyen mértékű sugárzás éri (a korábbi megoldások tesztanyagait utólag, a visszatérés után elemezhették csak). A Pille kétségkívül a legsikeresebb hazai űrkutatási eredmények közé tartozik, később több példánya járt az űrben a NASA űrrepülőgépein, illetve később az ISS űrállomáson is – az első teszteket viszont 1980 májusában hajtották végre a Szaljut-6 fedélzetén. Sor került anyagtechnikai kísérletekre, illetve a program része volt egy TV-közvetítés a magyar nézők számára, ahol Farkas Bertalan az első nap tapasztalatairól számolt be.


A Pille a Szaljut-6 fedélzetén

A harmadik nap folytatták az anyagtechnikai kísérleteket a Szplav és a Krisztall kohókban, sor került földmegfigyelésre (ekkor még csak szabad szemmel / kézi kamerákkal), illetve egy munkavégző képesség tesztre, amit a Balaton műszerrel vizsgáltak gombokkal, és közben egy újabb TV-riport következett az űrhajósokkal. A negyedik nap már az MKF-6M kamerát is bevetették, főleg Magyarország területét vizsgálták a műszerrel, többek között a Balaton szennyezettségét. Sor került orvosi vizsgálatok elvégzésére is, amelyben többek között az űrhajósok tömegét is megmérték. Ezen a napon a TV-interjú hosszabb és tartalmasabb lehetett – például nemzetközi újságírók is feltehettek kérdéseket az űrhajósoknak, a fő cél persze a protokoll kiszolgálása volt, mindenféle kitűzők, kabalafigurák bemutatásával.


Popov, Rjumin és Farkas Bertalan a Balaton műszerrel végeznek tesztet

A következő nap folytatódott a földmegfigyelési program, majd (vasárnap révén) kulturális programok kerültek terítékre videomagnóról lejátszva. Gusztáv rajzfilm, Kovács Kati és Koncz Zsuzsa dalai, illetve a Regőczy Krisztina – Sallay András jégtánckettős kűrje. Utóbbiból a hazai csoport kivágott minden olyan jelenetet, amely esetleg túlságosan is szexi lehetett volna, mint például ha egy fellebbenő szoknya látványa – úgy vélték négy férfiból álló személyzetnek nem erkölcsös az ilyesmi mutogatása (amúgy ezért került ki az anyagból Szűcs Judit, Farkas Bertalan kedvenc énekesnőjének dala is, mivel abban testhezálló ruhát viselt).


Kubaszov és Farkas Bertalan a Szojuz űrhajók üléseit cserélik ki

Az utolsó teljes munkanapot már a visszatérés előkészületei határozták meg, igaz még orvosi és anyagtechnikai kísérletek is belefértek. Az űrhajósoknak a Szojuz-36 és a Szojuz-35 üléseit ki kellett cserélni, a kísérletek eredményeit a Szojuz-35-be bepakolni. Ekkor került sor a hajtóműtesztre is, Farkas és Kubaszov a Szojuz-35-ben, Rjumin és Popov a Szojuz-36-ban foglaltak helyet, és először az előbbinek kellett egy 5 másodperces hajtómű-beindítást végrehajtania. Kubaszov a földi irányítás utasításai alapján végrehajtotta a beállításokat és megnyomta a gombot – de nem történt semmi. Izgatott rádiózás kezdődött, hiszen tisztában voltak vele, hogy ez eléggé komoly probléma, de a földi irányítás annyit válaszolt, hogy megnézik, mi lehet a probléma, addig ebédeljenek meg. Kubaszov és Farkas röviden eldiskurált arról, hogy milyen jó lenne még egy hónapot eltölteni az űrállomás fedélzetén, amíg egy mentőhajót nem küldenek számukra, majd enni kezdtek. Mikor újra jelentkezett az irányítás, elismerték, hogy rossz beállításokat diktáltak le, és nem tették hozzá, hogy addig kell nyomni az indítógombot, amíg a hajtómű be nem indul. Viszont most először a Szojuz-36 hajtsa végre a hajtóműtesztet – amely gond nélkül le is zajlott. Egy fordulatot várni kellett, majd másfél óra múlva a Szojuz-35 is elvégezte újra az eljárást – és ezúttal a hajtómű probléma nélkül beindult, majd 5 másodperc után leállították.


Farkas Bertalan és az Oázis növénykísérlet

A nap végén még egy "szokásos" TV-interjú következett, majd aludni tértek. Június 3-án délelőtt a látogató személyzet elköszönt a tartós személyzettől, bezárták a zsilipajtókat, majd leváltak, és elindultak visszafelé. A fékezőmanőver után a légkörbe belépett a kabin, majd lelassulva kibocsátotta a stabilizáló, végül a főernyőket. Az erős szél miatt eléggé elsodródtak a kitűzött leszállási ponttól, de szerencsére komolyabb problémát ez nem okozott. Viszont a puha leszállást biztosító szilárd hajtóanyagú fékezőrakéták nem indultak be közvetlenül a talajfogás előtt, így a kapszula cirka 30 g terheléssel állt meg – a személyzet szerencséje az volt, hogy a székeket erre az esetre felkészülve teleszkópos tartókeretre szerelték. Ettől még eléggé nagy zökkenővel fogtak talajt, de szerencsére komolyabb sérülést nem szenvedtek. A mentőalakulatok rövid idő múlva megérkeztek, és kiszállhatott a személyzet a kabinból, jöttek a szokásos virágcsokrok, valamint a kabin oldalába vésett köszönő üzenetek. Itt még egy intermezzo említést érdemel: a hazai stáb kérdésére Farkas Bertalan elszólta magát, hogy csak a harmadik kísérletre indult be a hajtómű – az adást összevágták, és továbbították az MTV-nek, de egyszer csak szólt a telefon, hogy az anyag nem mehet élő adásba (hiszen ez a szovjet technika felsőbbrendűségét alááshatja, ami bizony nem fért bele a kommunikációba). Jobb híján ilyenkor a "Műszaki hiba" felirat lett a képernyőre kirakva, amíg rendezték a sorokat a háttérben...


Kubaszov és Farkas a visszatérés utáni interjúk közben

Farkas Bertalanra egy rövid orvosi megfigyelés után a protokollfeladatok vártak, amelyek (és ebben azért nem vitatható el az űrhajós személyes érdeme sem) elhoztak egy új magyar hőst a hétköznapi embereknek. A magyar űrrepülés több szempontból is az Interkozmosz sikeresebb küldetései közé tartozott, ha nem a legsikeresebb lehetett. Az űrhajósjelölt-válogatás sikeresen lezajlott, és nagyon eredményes volt, a kiképzésen hazánk fiai tényleg jó benyomást tettek mindenkire (nem csak felkészültség, de lelkesedés és együttműködés terén is), nem okozott látványos törést a Szojuz-33 esete utáni csúszás, végül pedig maga az egész űrrepülés és annak tudományos munkája is igen sikeresen zárult. A politikai számadás is pozitív volt, Farkas Bercit szerette a nép, ő pedig jól tűrte a hírnévvel járó figyelmet, annak minden jó és rossz vonzatával. A szovjetek bebizonyíthatták "nagylelkűségüket" a baráti országnak, az ország politikusai pedig kihasználhatták ezt arra, hogy a szovjet-magyar barátság elfogadottabb lehessen mindenki számára.

A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!

Azóta történt

Előzmények