A Szojuz-T

A szovjet űrhajófejlesztéseknél a következő lépés valójában visszalépés lett. Még 1967-ben a Védelmi Minisztérium megrendelt egy katonai célra használható Szojuz variánst, amely önmagában is repülhet, illetve egy kis méretű kéműrállomáshoz dokkolhat be. Az űrállomás (OISz) egy Szojuz műszaki modult és egy túlnyomásos, hengeres munkateret jelentett, utóbbiban lettek volna a katonai megfigyelésre szolgáló eszközök, a személyzet lakó- és pihenőtere pedig a Szojuz űrhajó maradt. Hogy a képzavar teljes legyen, a komplexum elnevezésénél a Szojuz-VI is használatban volt, noha semmi köze nem volt a korábban ilyen néven futó űrhajótervhez. A katonai Szojuz 7K-Sz jelöléssel futott, és a terveket 1968-ban véglegesítették, majd a megépítésük is elkezdődött, 1970-ben alapos átszervezések történtek a "mérnök-lázadás" következményeként – mivel a "civil" DOSz űrállomás hamarabb elérhető megoldást ígért, így az OISz űrállomás programot leállították. Az katonai űrhajóprogramot kettéválasztották, volt egy "sima" űrrepülésre szánt 7K-Sz néven, és a (katonai) űrállomás kiszolgálására szánt 7K-SzT alváltozat, amit az Almaz OPSz űrállomásokhoz párosítottak volna.

Egy Szojuz 7K-OK (a Szojuz-10) végső szerelése

Ha esetleg a kedves olvasó jó memóriája révén emlékszik rá, akkor feltűnhet, hogy itt valami nem stimmel, hiszen az űrállomások ellátására a "civil" felügyeletű 7K-OKSz (vagy néha 7KT-OSz) jelöléssel illetett, átalakított 7K-OK űrhajókat szánták. Nos igen, a belső hatalmi harcok már ilyenek, az akkor Vaszilij Misin által irányított CKBEM gyakorlatilag házon belül két Szojuz űrállomás-ellátó változatot fejlesztett, egyet a "civil" irányítású programhoz (ez volt a 7K-OKSz) és egyet a katonai irányítású programhoz (7K-SzT). A katonai programhoz márpedig más rádiók tartoztak (más frekvenciákat használtak szinte mindenhez), sőt, más számítógép – mivel az Almaz program a digitális Argon számítógépekre támaszkodott, ezért Argon került a katonai Szojuzba is.

1973-ban a 7K-Sz űrrepüléseket is felvázolták: először négy űrhajó személyzet nélkül repül, és ha mindegyik gond nélkül teljesíti a feladatokat, akkor két tesztrepülésre személyzettel a fedélzeten kerül sor, végül pedig már két űrrepülést valós feladattal, az orbitális modulba szerelt érzékelőkkel szerettek volna végrehajtani. Jött 1974 és egy újabb szélvihar az űrprogramok zavaros tengerében: a 7K-Sz programot elkaszálták, az oda szánt katonai megfigyeléseket az Almaz OPSz űrállomásokkal kívánták megvalósítani. A 7K-SzT fejlesztése viszont folytatódott, viszont immár azzal a céllal, hogy a (civil) Szaljut DOSz űrállomások személyzete juthasson fel vele és jöhessen vissza, vagyis az ekkoriban használt 7K-T alváltozat utódja legyen...

A Szojuz-19 az Apollo ASTP űrhajóból fotózva – a napelemszárnyak jól láthatóak

A "régi-új" alváltozat persze több változást is hozott, először is csaknem teljesen új műszaki modult kapott. Nyilvánvaló lett, hogy az akkumulátorokra épített energiarendszer zsákutca – több űrrepülésnél is azért kellett az űrrepülést megszakítani vagy a dokkolási kísérleteket abbahagyni, mivel egész egyszerűen az akkumulátorokban tárolt energia korlátozó tényező volt. A napelemekkel repülő Szojuz utak (mint a Szojuz-16, 19, 22) komolyabb problémával nem találkoztak ilyen téren, így logikusan visszatértek az alkalmazásához.

A digitális "Neptun" kezelőpanel, amelyet a Szojuz T-ben használtak

A másik újítás az Argon-16 számítógép, amelyet a műszaki modulban, egy túlnyomásos rekeszben helyeztek el. Az Argon-család az 1960-as években indult, elsősorban repülőgépekben és mobil katonai központokban való használatra szánták, mégpedig az akkor újdonságnak minősülő nyomtatott áramköri lapkákra épülő megoldással – már egy szóval említésre került, még Vlagyimir Cselomej építette erre az Almaz űrállomás fedélzeti rendszereit, csakhogy az Argon késlekedése (is) visszavetette az ő űrállomás-programját. Az Argon-16 egy tripla-redundáns rendszer volt, három azonos egységet tartalmazott, ennek megfelelően 3 x 2 kbyte RAM-mal és 3 x 16 kbyte ROM-mal rendelkezett. A bemeneti egységek analóg-digitális átalakítókat takart (rádiójelek), a jelfogadáshoz 72 bemenettel (egyszerűbben: ennyi kapcsoló állást képes fogadni) illetve 65 kimeneti jellel (egyszerűbben: ennyi visszajelző lámpa és kijelző), de rendelkezett szalagos adattárolóval és nyomtató-kimenettel is. Az Argon-16 megtalálható volt az Almaz OPSz űrállomásokon, ahol teljesen jól szerepeltek, és természetesen a most említett Szojuzokon (és így a Progressz teherhajókon) valamint később a Szaljut-7 fedélzetén, majd aztán a Mir űrállomáson is helyet kaptak.

A KTDU-426 hajtóműblokk; a legfontosabb változás, hogy eltűnt a két tartalék-hajtómű, illetve a négy manőverező-fúvóka, feladatukat az új és erősebb pozicionáló hajtóművek vették át

A Szojuz-33 hajtóműproblémája csak segített a váltásban, az új alváltozat ugyanis új hajtóművet kapott, a KTDU-426 jelűt. Ez a rendszer három fontos újítással is bírt, először is az oxidálószer N2O4 lett a korábbi AK27I jelű helyett (amely cirka háromnegyed rész HNO3 és a maradék N2O4 volt). A másik és még fontosabb, hogy a korábbi, hidrogén-peroxid alapú egykomponensű pozicionáló hajtóművek helyett olyan hajtóműveket építettek be, amelyek a főhajtómű UDMH / N2O4 hajtóanyagpárosát használta, vagyis nem volt szükség hidrogén-peroxid tartályokra, illetve azok helyén több hajtóanyagot lehetett vinni. Végül pedig mivel a pozicionáló hajtóművek a "teljes értékű" hajtóanyagpáros miatt erősebbek lettek, így a főhajtómű meghibásodása esetén velük is le lehet fékezni az űrhajót, így nem volt tovább szükség a tartalék hajtóművekre, ami miatt a rendszer tömege csökkenhetett.

A Szojuz T visszatérő kapszulájának beltere – három üléssel

A legfontosabb újítás viszont az volt, hogy ez a Szojuz változat újra három űrhajóst vihetett magával, mégpedig úgy, hogy közben Szokol űrruhát viseltek. A létfenntartó rendszer elemeit igyekeztek a visszatérő kapszula alsó részébe száműzni, de a lényeg, hogy a visszatérő kapszula tömegét megemelték 150 kg-mal (2850 kg-ról 3000 kg-ra), ezt a tömeget pedig leginkább az orbitális modulon spórolták meg, amelyet könnyebbre és egyszerűbbre építettek át. A digitális számítógéphez pedig új kezelőpult is járt, amelybe egy képernyő is került. A végére hagytam a legfájdalmasabb pontot: az új Szojuz verzió elnevezése Szojuz T lett, a T jelölés a szállító (Transzportnij) feladatkörre utalt (a miért kérdés felmerülhet, ha már a 7K-T is ezért volt "-T", de bevallom erre egyszerűen nem találtam választ). Ez csak a káosz növelése miatt fájdalmas: a korábban Szojuz név alatt futó űrhajókat a típusjelzésük alapján lehetett azonosítani – de az előzőt ugye Szojuz 7K-T jelöléssel illették. Az új verziónál a 7K-SzT jelölést szinte alig használja még a szakirodalom is, egyszerűen csak Szojuz T-ként hivatkozik rá. Hogy végképpen mindenkit összekeverjenek, a szovjetek a számozást is előröl kezdték az új alváltozatnál...

A Szojuz T rajza

Persze az új űrhajót személyzet nélkül kellett először tesztelni, mivel a Szojuz 7K-Sz alváltozatból már több is elkészült, így 1974 és 1976 között három is megjárta a világűrt Kozmosz-670, 772, és 869 jelöléssel, a cél alapvetően a Szojuz-T-vel azonos műszaki modul tesztelése volt, tehát az energiarendszer és a hajtóműrendszer kipróbálása. Ezekről az utakról kevés információ érhető el: a Kozmosz-670 ballisztikus pályán érkezett vissza a légkörbe, mivel a műszaki modul nem megfelelően vált le a visszatérő modulról, de a másik kettőnél is egyes források "sikertelen" küldetésnek jelölték őket, ám mindenféle magyarázat nélkül. Itt jött egy kétéves kihagyás – 1978-ban viszont már a Szojuz-T változat repült először Kozmosz-1001 jelöléssel, majd egy évvel később Kozmosz-1074 jelöléssel. Utóbbi út már két hónapig tartott, és ezek teljesen sikeresek voltak. Még egy teljes értékű teszt várt az űrhajóra – egy dokkolás. A Szojuz T-1 1979. december 16-án indult a Szaljut-6-hoz, hogy aztán több mint három hónapot töltsön el ott, és végül március 25-én érjen Földet. A Szojuz-T bizonyította, hogy kellően megbízható, így az első emberes űrrepülés zöld utat kaphatott...

A Szojuz T-2 személyzete egy szimulátorban fotózva

Itt zökkenünk vissza a Szaljut-6 negyedik személyzetének életébe, ugyanis Rjumin és Popov a Szojuz-35 távozása után rögtön készülhetett a következő vendégekre, a Szojuz T-2 fedélzetén az űrállomásra látogató Jurij Vasziljevics Malisevre és Vlagyimir Viktorovics Akszjonovra, akik június 5-én indultak el Bajkonurból. Egy nappal később automatikusan megközelítették az űrállomást, de 180 méterre tőle a dokkoló automatika hibajelzéssel lekapcsolt, a személyzet így kézi vezérléssel volt kénytelen a dokkolást befejezni. Érdekesség, hogy később a személyzet és a földi irányítás rossz reakciójával magyarázták a kudarcot, akik felülbírálták azt. Hogy, hogy nem, az automatikus megközelítés a korábbi Szojuz küldetéseknél is sűrűn vallott kudarcot, majd a későbbi Szojuz T űrrepüléseknél is bizony voltak gondok.

A Szojuz T-2 az űrállomásról fotózva

A csatlakozás és az üdvözlések után a vendégek leveleket és könyveket adtak át a tartós személyzetnek, majd az elkövetkező két napban néhány orvosi kísérletet hajtottak végre, illetve az MKF-6M kamerával végeztek földmegfigyeléseket. Mindössze két nappal később a Szojuz T-2 lekapcsolódott, körbefotózta a Szaljut-6 / Szojuz-36 párost és sikeresen visszatért a Földre. A Szojuz T-2 útja leginkább az űrhajó és a dokkolás kísérletére vonatkozott, tudományos feladatokra alig volt idő, űrhajócserére pedig nem került sor (ami valahol érthető, hiszen a Szojuz-36 alig két héttel korábban érkezett).

A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!