A szovjet / orosz űrhajózás múltja XII. rész

A Szaljut-7 balsorsa nehéz helyzetbe hozta a szovjet emberes űrprogramot. – írta: Cifu, 3 hónapja

A Szaljut-7, mint átmeneti megoldás...

Az eredeti elképzelés a szovjet űrállomás-életciklusban az volt, hogy a korai DOSz / OPSz űrállomások (Szaljut-1, ... 5) után egy hosszabb távú világűrben tartózkodásra épülő űrállomás következik, ez volt a DOSz-5 vagy ismertebb nevén a Szaljut-6. Ez az űrállomás viszont mindössze 2 éves élettartamra volt tervezve, amit végülis bőven túlszárnyalt. Ekkor következett volna a még 1974-ben elindult MKBSz-1 program eredménye, amely több kisebb modulból felépülő, nagy méretű űrállomás megépítését célozta meg – ebből lett később a Mir. Csakhogy a Mir menet közben több változáson is átesett, illetve az erőforrások terén nem kapott kiemelt figyelmet, így mi sem természetesebb, minthogy késett az eredeti ütemtervhez képest. Az 1980/81-re befejezni tervezett Szaljut-6 program és a Mir között több éves lyuk tátongott az ütemtervekben, így alternatív megoldások felé kellett nézzenek. Noha a válasz valójában kézenfekvő volt...


A DOSz-6 / Szaljut-7 felkészítés közben

A Szaljut-6 programban két teljesen megegyező DOSz űrállomást építettek meg, mégpedig azért, hogy ha esetleg az elsőt indításkor vagy már a világűrben valami olyan probléma éri, ami annak elvesztésével járna (amire ugye a korai DOSz / OPSz űrállomásoknál volt bizony példa), akkor rögtön indulhasson a másik. A DOSz-5 / Szaljut-6 viszont teljesítette, amit elvártak tőle, ikertestvére pedig Bajkonurban várta sorsát. Megkezdődött tehát a DOSz-6, vagyis a későbbi Szaljut-7 felkészítése. Alapvetően csak a Szaljut-6 esetében már menet közben végrehajtott rendszerek (pl. fedélzeti számítógép, kommunikációs rendszerek, stb.), valamint néhány újabb tudományos eszköz (pl. fejlesztett Oázis "növényház") várt rá. Az Interkozmosz program "kiszolgálására" az MKF-6M multispektrális kamera, a KATE-140 térképező kamera, az SzKR-2M röntgen-spektrométer, valamint a Szpektr-15M és az MKSz-M spektrométerek a légkör és a tengerek vizsgálatára.

A korábbi nagy és nem túl praktikus székek helyett a kezelőpanelhez két bicikli-ülőkére hasonlító, kevés helyet foglaló és kényelmesebb széket építettek be, az űrállomás belső falait pedig leszedhető és cserélhető szövetborítással látták el, hogy könnyebb legyen tisztán tartani őket. A keskenyebb modulban még egy hűtőt és egy vízforralót is elhelyeztek, ami javította az űrhajósok életkörülményeit. További újítás volt az átmeneti zsilip szekcióban egy különálló szemét-zsilip elhelyezése, amelyen keresztül a személyzet végre valamit tudott kezdeni a hulladékkal akkor is, ha éppen nem volt üres Progressz bedokkolva. Ezzel együtt a Szaljut-7 továbbra is az 1960-as évek végén tervezett Almaz program elemeire épült – a nagy átmérőjű modul jó részét elfoglalta az eredetileg kémfelvételek készítésére szánt távcső háza, nem voltak privát helységek,

Hirdetés


A Kozmosz-1443 (TKSz-3) / Szaljut-7 / Szojuz T trióról készült festmény

Az újdonság az eredetileg még az Almaz programhoz szánt TKSz űrhajó bevetése lett volna, a Szaljut-6 esetében (személyzet nélkül) ezt tesztelték 1981-ben, amikor dokkolt hozzá a TKSz-2, más néven Kozmosz-1267. A TKSz űrhajó visszatérő kapszulája nem sokkal később levált, és leszállt a Földre, de az FGB modul végül a Szaljut-6-tal együtt semmisült meg, mikor az űrállomást a légkörbe vezették. A Szaljut-7 esetén már a legénység is birtokba veheti az extra életteret – de ehhez többek között megerősítették a dokkolóportokat, hogy a nagyobb tömegből fakadó erőhatásokat elviseljék. Az űrállomás külső borításán több kapaszkodót és rögzítési pontot helyeztek el, illetve a napelemszárnyak külső szélén rögzítési pontokat helyeztek el, hogy plusz napelemeket szerelhessenek fel majd később.


A Szaljut-6 és 7 általános metszetrajza, figyelemre méltó a jobb oldali kékkel jelzett nagy elem – ez az Almaz program hozadéka volt, eredetileg a kémkamera háza volt, amely rengeteg helyett vett el a beltérből

A terv az volt, hogy három, egyre hosszabb időtartam-rekord küldetésnek adjon otthont, az elsőt 7 hónaposra tervezték, a másodikat 8 hónaposra, a harmadikat 10 hónaposra, végül egy egész évre. Az űrállomás teljes élettartamát 4 évre szánták. A szovjetek igyekeztek kibővíteni az Interkozmosz programot – Leonyid Brezsnyev lehetőséget látott a Szovjetunió jobb nemzetközi megítélésére, ha a vasfüggönyön túli országokat is meginvitál az űrprogramba. Az első célpont India volt még 1978-ban, ám azt Morarji Desjai egyből visszautasította. 1979-ben Franciaország volt soron, Valéry Giscard d’Estaing elnök ekkor kereskedelmi tárgyalásokra érkezett Moszkvába, a szovjet főtitkár pedig felajánlotta, hogy egy francia űrhajós meglátogathatja a Szaljut űrállomást – amit a franciák elfogadtak. 1980-ban pedig (immár Indira Ghandi elnöksége alatt) India is elfogadta a meghívást, noha mindkét űrrepülést beárnyékolta a politika (Indiát az afganisztáni beavatkozás zavarta, Franciaországot az 1981 végén kihirdetett lengyelországi szükségállapot).


Berezovoj és Lebegyev, a Szaljut-7 első lakói

Az első tartós személyzetnek Valentyin Vitaljevics Lebegyev és Anatolij Nyikolajevics Berezovoj lett kiválasztva. Lebegyev eredetileg a Szaljut-6 negyedik tartós személyzete lett volna Popovval, de egy trambulinon végzett gyakorlat közben kifordult a térde, ezért le kellett cserélni. Lebegyev miután meggyógyult, a Szaljut-7 első tartós személyzetébe lett beválogatva Berezovoj mellé. A két ember viszont tűz és víz volt. Lebegyev érzelgős, hirtelen haragú és makacs volt, aki pilóta akart lenni, ehelyett viszont mérnökként az OKB-1 / CKBEM / Enyergia tervezőiroda mérnöke lett, aki dolgozott az N1 rakétán, aztán pedig a DOSz űrállomás-programon – és nagyon szeretett volna bekerülni az űrhajós-mérnök képzésbe (éveken át jelentkezett, de magas vérnyomása miatt újra és újra kiesett, míg végül egyszer csak átment). Berezovoj viszont egy ízig-vérig katona volt, aki betű szerint követte az utasításokat, mindent precízen és rendesen tartott maga körül, és elvárta, hogy környezete is így viselkedjen. No, Lebegyev nem ilyen ember volt.


A Szojuz T-5 indítása előtti megszokott beszédhez készülődik a személyzet

A Szojuz T-5 tehát ismét csak két emberrel indult a világűrbe 1982. május 13-án, majd egy nappal később automatikusan dokkoltak az űrállomáshoz - itt rögtön úgy indultak, hogy a Mera transzponder alapján 200-250km-ről kellett volna az űrállomást megközelíteni, az Igla csak néhány km-ről lett volna bekapcsolva - a Mera viszont végül csak 30km-es távolságból 'kapta el' az űrállomás jelét. Ezután viszont a megközelítés és a dokkolás eseménytelenül telt. Az ajtó kinyitása viszont szokatlan erőkifejtést igényelt - Lebegyevnek az orbitális modulban a dokkolórendszernek kellett feszítenie a lábait, hogy ki tudja nyitni a zárrendszert. Az első napok szokás szerint a beköltözéssel teltek, majd a Szaljut-7 új személyzetének egyik első dolga az űrállomással együtt felküldött, 28 kg-os "Iszkra-2" (~ "szikra") rádióamatőr műhold pályára állítása május 17-én. A műhold még az űrállomással együtt lett indítva, és az itt debütáló "szemét-zsilipben" várakozott, hogy kiengedjék. A cél politikai volt, ez lett az első ember vezette űrjárműből történő műhold indítás – megelőzve az amerikai STS-5 űrrepülőgép-utat, amely két műholdat indított.


Berezovoj és Lebegyev a Szaljut-7 fedélzetén

Az első vendég egy teherűrhajó volt, a Progressz-13 május 25-én érkezett meg, itt pedig a legénység kvázi ellenszegült a földi irányítás utasításának – majd le is buktak. Az eljárás az volt, hogy a hátsó dokkolóajtó mögötti "átmeneti" rész belső, biztonsági ajtaja zárva legyen a dokkoláskor. A két űrhajós viszont az ajtó zárt állapotát visszajelző érzékelőt kipeckelte, hogy a hátsó ablakon keresztül figyelhessék meg a dokkolást. Csakhogy a pecket bent felejtették akkor is, amikor már nekiálltak a teherűrhajó kipakolásának, így pedig a földi irányítás azt látta, hogy az ajtó zárva van végig. Miután "lebuktak", a földi irányítás diplomatikusan kérte őket, hogy a jövőben tartózkodjanak az efféle megmozdulásoktól. A teherűrhajó egyébként hajtóanyagot, vizet és ellátmányt hozott a személyzetnek.


Lebegyev figyeli, ahogy Berezovoj zuhanyzik – a tisztálkodás kínszenvedés volt az űrhajósok számára

Június 12-én került sor az első zuhanyzásra, ez a Szaljut-6 esetében heti rendszerességgel szerepelt a programban, de az űrhajósok nagyon utálták, mivel általában az egész napjuk elment rá – a tapasztalatok alapján Szaljut-7 küldetések esetében havi egy zuhanyzást írtak elő, és bár rövidebb idővel számoltak, továbbra is gyakorlatilag egy napot vett igénybe a zuhany összeállítása, maga a tisztálkodás, majd a zuhany szétszerelése.


Ivancsenkov, Dzsanyibekov és Chrétien, a Szojuz T-6 személyzete

Az első francia űrhajós Jean-Loup Chrétien lett, aki Vlagyimir Dzsanyibekovval és Alekszandr Ivancsenkovval együtt indult a világűrbe június 24-én a Szojuz T-6 fedélzetén. Egy nappal később, az űrállomáshoz közeledve, mintegy 400 méterre viszont a dokkoló automatika számítógépe összeomlott egy forduló manőver közben. A függőleges tengelye körül pörgő űrhajót Dzsnyibekov a pozicionáló hajtóművekkel próbálta meg stabilizálni, miközben az ablakokon keresztül az űrhajósok az egyre közeledő űrállomást látták el-el suhanni. Végül alig 10 méterrel kerülte el a Szojuz T-6 a Szaljut-7-et, és további 300 métert sodródott, mire sikerült lelassítani és az űrállomáshoz képest viszonylag stabil helyzetbe hozni. Az űrhajósok megvárták, mire újra lett rádiókapcsolatuk a Földdel, leírták a problémát, majd engedélyt kértek, hogy kézzel dokkolhassanak be. Szerencsére ez már probléma nélkül zajlott le, és Berezovoj illetve Lebegyev örömmel fogadta a három látogatót. A szokásokhoz híven a "vendég" ország űrételeit fogyasztották el – viszont mellőzni kellett a francia borokat (mivel csak vodka volt megengedett, persze nem hivatalosan) illetve a fokhagymát (mivel az űrállomás szűrői nem tudták volna a szagokat megfelelően eltüntetni).


A Szaljut-7 és a Szojuz T-5 párosa a Szojuz T-6-ról fotózva

Chrétien a többi űrhajóssal együtt több közös tudományos kísérletet hajtott végre, főleg orvosi téren (ultrahangos szívvizsgálat, a véráram vizsgálata, motorikus funkciók vizsgálata, látásvizsgálat, stb.), de a Krisztall kohóval anyagtechnikai vizsgálatokat is végeztek réz-ólom és alumínium-indium ötvözetekkel. A francia űrhajóst a szovjetek még azzal is "megtisztelték", hogy egy "műholdat" pályára állíthatott – a szemét-zsilip segítségével egy zsák hulladékot engedhetett ki. Az első nyugat-európai űrhajós a személyzetnek úgy fogalmazott, hogy az űrállomás "egyszerű, nem néz ki meggyőzően, de megbízható". A protokoll viszont annyira felülírt mindent, hogy gyakorlatilag mindegyik alkalommal, amikor Nyugat-Európa felett elhaladt az űrállomás, TV interjút kellett adjon a hazai médiának, ami miatt a saját szemével nem is nézhette meg Franciaországot a világűrből.


Chrétien, Dzsanyibekov és Ivancsekov az űrállomás fedélzetén

A látogató-személyzet július elsején felkészült a távozásra, majd másnap elköszöntek a vendéglátóiktól, és visszatértek a Földre. A francia űrhajós egy szovjet űrállomáson vitán felül komoly médiafigyelmet kapott, úgy hogy az Egyesült Államoknak válaszolnia kellett – eddig is tervben volt, hogy az Amerika-barát országnak ők is lehetőséget nyújtanak az űrsikló fedélzetén való űrrepülésre, e téren pedig a franciák is hamar lehetőséget kaptak. Chrétien és tartalékja, Patrick Pierre Roger Baudry szinte egy-az-egyben mehettek át a szovjet űrhajósképzésből az amerikai űrhajósképzésre. Annyi fonákja volt a dolognak, hogy ott Baudry volt a fő személyzet (és repült végül 1985-ben az STS-51-G úton), míg Chrétien volt a tartalék. A helyzet némileg abszurd volt, de a franciák kihozták belőle a maximumot, ugyanis a francia-orosz kapcsolat később is megmaradt a francia-amerikai mellett, sőt, további űrrepüléseket eredményezett mindkét oldalon.

Az űrállomás lakói viszont egyre rosszabb lelkiállapotba kerültek, folyamatos volt a súrlódás közöttük, a legapróbb gondok miatt is. Lebegyev megnyugvást és szórakozást talált az Oázis "növénykert" gondozásában (ez már-már hagyomány volt, Patszajev a Szaljut-1, Grecsko a Szaljut-4 és Rjumin a Szaljut-6 fedélzetén hasonlóan viszonyult az Oázis kísérlethez), és mikor meghibásodott, két teljes napot annak megjavítására szánt, amiért társa többször is kérdőre vonta, hiszen így minden más feladat neki maradt. A helyzeten a hamarosan érkező Progressz-14 javíthatott volna, mivel a fedélzeten a két űrhajós családja által küldött levelek és ajándékok is helyet kaptak. A július 12-én dokkoló teherűrhajó ajtaját felnyitva viszont hamarosan csak újabb káromkodás-áradat indult útnak, ezúttal a földi irányítás és a logisztikával foglalkozók irányába – a családi csomagok ugyanis az teherűrhajó "alján" voltak, így kénytelenek voltak először teljesen kipakolni az ellátmányt, hogy hozzájuk férjenek. Legalább annyi haszna volt ennek persze, hogy most legalább közös ellenséget találtak az űrhajósok és nem egymással vitatkoztak...


Lebegyev az űrséta közben

Július 30-án került sor számukra az egyetlen előre tervezett űrsétára. A célja egyfelől az űrállomás külső részén elhelyezett anyagtechnikai panel begyűjtése volt, amelyen megvizsgálhatták, hogy a különféle anyagokra hogy hat a világűr. E mellett egy kamerát és lámpákat helyeztek el a későbbi űrséták megörökítésére, tesztelték a "Jakor" (~ "horgony") lábrögzítő platformot (amely lehetővé teszi, hogy valamennyire stabilan állhassanak munkavégzés közben), és a 2 óra 33 perces űrséta alatt lehetőségük volt a Földben és a világűrben gyönyörködni. Lebegyev az űrállomásra visszatérve vette észre, hogy a sisakján egy 20 cm-es horpadás van, és a fémlemezen egy lyuk is nyílt ezáltal – szerencsére két rétegű volt a sisak.

Még 1980-ban a NASA bejelentette, hogy hamarosan (valójában 3 év múlva) női űrhajóst küldenek fel az űrsiklóval. A szovjet űrprogram ugyan egy rövid ideig foglalkozott a női űrhajósok képzésével, tervben volt a Voszhoddal végrehajtott csak női személyzettel végrehajtott űrrepülés és űrséta is, ám ezek nem valósultak meg, sőt, gyakorlatilag az 1966-tól eltűntek az űrhajósképzésből a nők. A férfiak uralmát az űrhajózásban ismét a politika indokaival lehetett feltörni – Valentyin Glusko, a szovjet űrprogram kvázi irányítója ekkoriban javaslatot tett a pártvezetésnek arra, hogy újra képezzenek ki női űrhajóst, és látogató-személyzetként küldjék fel a Szaljutra. Brezsnyevnek tetszett az ötlet, így 1980 nyarán hét női űrhajós-jelölt kiképzése kezdődött meg. Egy ugrás előre az időben, 1982. augusztus 19-én indul az űrállomáshoz a Szojuz T-7, fedélzetén Leonyid Popov, Alekszandr Szerebrov és Szvetlana Szavickaja, aki 19 évvel Tyereskova útja után a második nő a világűrben.


Berezovoj, Lebegyev és Szavickaja a Szaljut-7 űrállomáson

Az űrállomás lakói számára fontos esemény egy nő az "otthonukban", alaposan kitakarítják az állomást, és nagyon várják a találkozást, majdnem le is késik a dokkolást, annyira lefoglalja őket az előkészület. Ahogy kinyitják a zsilipajtót, Popov és Szerebrov esik a nyakukba, mikor pedig Szavickaja felől érdeklődnek, nevetve mondják, hogy piperészkedik. A vendéglátók virággal fogadják az űrhajósnőt, a látogatók pedig leveleket és magazinokat adnak át. Szvetlana Szavickaja viszont speciális elbánást kap: privát szférát. A Szojuz T-7 orbitális modulja lesz a "saját" szobája, ahol zavartalanul pihenhet. Az elkövetkező napokban több tudományos kísérletet is végrehajtanak, és ahogy a Szaljut-6 esetében is, itt is az lesz a tapasztalat, hogy az űrállomás lakóinak monoton életébe jelentős pozitívumot hoznak a látogatók – Lebegyev és Berezovoj is alig alszik, igyekeznek minél több időt vendégeikkel tölteni.


Szavickaja az adott körülmények között "merész" ruhakompozícióban

A Szojuz T-7 viszont valójában azért jött, hogy leváltsák a másik űrhajót, így aztán sor kerül a székek cseréjére, majd egy hét után elköszönnek, és a Szojuz T-5-tel visszatérnek a Földre. Szavickaja űrrepülése teljes siker, minden fronton. Eközben viszont Lebegyev és Berezovoj visszazuhan a látogatás előtti rossz hangulatba. Lebegyevnek ráadásul olyan keserű pirulákat kellett lenyelnie, hogy, hogy az asztrofizikai megfigyelésre használt RT-4 űrteleszkóp használatához a Delta számítógépet fel kellett programozni - ez 325 darab, egyenként 6 számot tartalmazó utasítást kellett begépelni, mikor végzett, viszont elfelejtette a 'bevitel' gombot benyomni, és az utasítások törlődtek. Vagyis nekiállhatott újra bepötyögni őket, de ezúttal az ellenőrző kód nem stimmelt (tehát valamit félreüthetett). Végül harmadszorra sikerült a feladatot teljesítenie, ami majdnem egy egész napját vette el - és iszonyatosan frusztrálta, ami nem segített a társával való kapcsolatában. Fél év után már szabályosan harcban álltak mindenkivel: a földi irányítással, amely precízebb és gyorsabb munkát várt el tőlük, az orvosokkal, akik a mindennapi teendőiket is felülírták, és folyamatos orvosi vizsgálatokat írtak elő számukra, de leginkább egymással.

A földi irányítás is érezte a problémát, ám nem volt valódi megoldásuk a helyzetre – jobb híján utasították őket, hogy ne vitatkozzanak egymással. Berezovoj próbálta kerülni társát, ám erre a szűk űrállomáson nem sok lehetőség volt, pláne, ha közös feladatott kellett végrehajtaniuk. November elején annyira megromlott a kapcsolatuk, hogy normális hangnemben egymáshoz sem szóltak, a végső csepp a pohárban az volt, hogy Lebegyev úgy érezte, hogy az egyik rövid video-kapcsolati időszakban Berezovoj többet beszélt a családjával a lehetségesnél, így neki alig jutott ideje arra, hogy az övéivel kommunikálhasson. November 10-én viszont arra lett figyelmes, hogy Berezovoj fájdalmas arckifejezéssel fogja a futópad kapaszkodóját. Állapotára szóló kérdésére Berezovoj azt válaszolta, hogy nem érzi jól magát, talán valami rosszat evett, mert fáj a bal oldala. A földi irányítás atropin injekciót javasol, amit Lebegyev kell, hogy beadjon társának, aki még sose csinált ilyet – szerencsére probléma nélkül sikerül, és Berezovoj lassan egyre jobban érzi magát, így a küldetés megszakításának veszélye elhárul.


Lebegyev és Berezovoj a mentőcsapattal pózol a földet érés után

Noha továbbra sem igazán jönnek ki jól egymással, megegyeznek, hogy most már kihúzzák az út végéig, és megdöntik a világűrben eltöltött idő rekordját. A hátralévő időben van, hogy napi három óránál is több időt töltenek a testedzéssel, és ha lassan is, de javul a hangulatuk is, ahogy belátható időn belül véget ér küldetésük. Még egy fontosabb teszt vár rájuk, letesztelik, hogy vészhelyzetben, ha az űrállomás légköre elkezdene szökni, mennyi időre van szükségük arra, hogy elhagyhassák azt. A teszt alapján Lebegyev úgy véli, hogy mivel akár egy órájuk is lehet, esélyesebb ilyenkor a szivárgás helyét felkutatni és megjavítani. December elején elkezdenek a Szojuz T-7-be bepakolni, és 10-én lecsatlakoznak, majd visszatérnek a Földre, miután 211 napot töltöttek el a világűrben. Ez sem megy egyszerűen, Bajkonurtól nem túl messze érnek földet, de hóviharban, a mentőhelikopterek közül csak kettő tud leszállni, és az egyiknek ki is törik a futóműve eközben. Végül 10 óra alatt tudják az űrhajósokat biztonságba juttatni, akik átfáztak és eléggé legyengültek a történtek miatt. Orvosilag mindkettejüknek a korábbi tartós űrrepülésekhez hasonló ideig tart a felépülés, mintegy egy hónapig, ami alapján az alkalmazott testedzés hatásos abban, hogy megállítsa a csontszövetek leépülését a súlytalanságban. Berezojov és Lebegyev noha a protokolláris ünnepségeken még együtt mutatkozik, később határozottan kerülik egymás társaságát, és egyikük sem kap több lehetőséget az űrrepülésre....

Hirdetés

A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!

Azóta történt

Előzmények