A Mir bővítése megkezdődik

A Mir a Szojuz T-15 visszatérése után automatikus módban repült tovább, földi irányítással, űrhajó viszont nem érkezett hozzá: noha a Szojuz TM-1 útja sikeres volt, a második űrhajó még nem állt készen az űrrepülésre, ahogy a tervezett programok is elmaradásban voltak. A tervezett programok leginkább pedig a 37K jelölésű modulok körül forogtak. Ugyebár felsőbb utasításra a Mirt a hrunyicsevi gyár által épített TKSz űrhajók műszaki moduljára, az FGB-re épülő nagyobb modulokkal kell bővíteni – ez lett a 37K. Az FGB adja a hajtóműveket, hajtóanyag-tartályokat, irányítórendszert, az elejére pedig egy 4,2 méter átmérőjű, hengeres, túlnyomásos modul kerül. A későbbi modulokra már egyszerűsített, könnyebb FGB alapú egységek kerülnek (ezeket egyes helyeken FSzB-nek vagy FSzM-nek is nevezik), amelyek az FGB hajtómű, hajtóanyag és irányító rendszerére épülnek. Az FGB feladata csak az, hogy magát a modult az űrállomáshoz eljuttassa, ha ez megtörtént, akkor leválasztják őket. A TKSz / FGB már csak azért is jó alap volt, hogy eleve a Proton hordozórakétához tervezték, tehát maximálisan kihasználták a lehetőségeket. Az eredeti elképzelés a 37K modulok terén:

- 1 db 37KE: egy már legyártott FGB modulhoz épített 37KE jelölésű egység az első példány, amely a Szaljut-7-hez lesz dokkolva, és ott tesztelik majd le.
- 4 db 37KSz: egy könnyített, továbbfejlesztett FGB modul mellé építik őket, különféle tudományos és kiszolgáló rendszerekkel a Mir elején található négy körben elhelyezett kikötőpontokra dokkolnának be.
- 3 db 37KB: Ezeket a VKK űrrepülőgéphez szánták, így nincs szükségük az FGB modulokra. Egyfajta túlnyomásos tehermodulok, amelyekkel az űrrepülőgép ellátmányt vihet fel, illetve hasznos terhet hozhat vissza a Mir majd a Mir-2 űrállomásról. Egy kísérleti példány a Burán űrrepülőgép egyetlen útján a raktérben volt elhelyezve.

A 37KE "Kvant" modul felépítése

A Szaljut-7-et viszont 1985/86-ban folyamatosan műszaki problémák gyötrik, miközben a Mir indítását politikai utasításra előre hozzák. A 37KSz modulok szinte sehol sem tartanak, így logikusnak tűnik, hogy a 37KE-t, ami a Kvant (~ kvantum) nevet kapja, a Mir programba mozgassák át. Az eredeti tesztfeladatok helyett pedig "valós" tudományos feladatokkal vértezik fel: egy röntgen-teleszkóp, egy ultraviola tartományban működő űrteleszkóp és egy spektrométer. Ezen felül a fedélzetén lett elhelyezve az Elektron oxigén-generátor, valamint a szén-dioxid lekötők. A pozicionáláshoz négy nagy méretű giroszkópot helyeztek el rajta, ezek célja az, hogy az űrállomás forgatását / stabilitását ezekkel oldják meg, amely kiválthatja a korábban használt pozicionáló fúvókák alkalmazását, tehát nem kell hajtóanyagot pazarolni – azon az áron, hogy egyfelől energiát igényelnek, illetve némi rezonanciát jelentenek (a giroszkópok akár 12000-es fordulatszámra is felpöröghetnek). A túlnyomásos beltere 40 köbmétert adott a Mir addigi 90 köbméteréhez, az elülső részen magához a Mir bázismodulhoz dokkolója volt, míg a végén egy másik dokkoló-kikötőt helyeztek el, Igla és Kursz dokkolórendszerrel, a Progressz-ek dokkolásához. Mivel a Mir hátsó pontjára csatlakozott, szükség volt hajtóanyag-vezetékekre, hogy a Progresszekről a magával hozott üzemanyagot és oxidálószert a Mirbe lehessen eljuttatni (emiatt egyébként túlsúlyos lett a modul). Maga Kvant modul cirka 11 tonnát nyomott, további 9,6 tonna volt az FGB modul tömege.

A modul csúszása mellett a Szojuz TM űrhajó sem állt még készen 1986-ban, így a Mir több, mint fél évig újra lakatlan volt. Eközben a problémák alakultak – először 1986 szeptemberében a Kozmosz-1700 hajtóanyaga kifogyott, így az Altair kommunikációs rendszer nem működött tovább. Az év vége felé pedig a Mir fedélzeti számítógépei lassan elkezdték megadni magukat, 1987 elejére mindössze egy működött. 1987. január 18-án dokkolt a Progressz-27 teherhajó – feladata egyfelől az űrállomás stabilizálása, ha az utolsó számítógép is beadja a kulcsot, másfelől pedig január 26-án egy pályaemelő manővert hajtott végre, amely 16 km-rel emelte meg az űrállomás keringési pályáját.

Szerebrov és Tyitov, a Mir-2 (EO-2) elsődleges személyzete

Ezek már alapvetően a készülődő második tartós személyzet (Mir-2 vagy EO-2) számára, akik a Szojuz TM-2-vel indulnának a világűrbe. A kitűzött személyzet Vlagyimir Georgijevics Tyitov és Alekszandr Alekszandrovics Szerebrov, mindketten veterán űrhajósok, noha Tyitov csak a végül sikertelen Szojuz T-8 esetén járt a világűrben (ekkor tépte le feltehetően az Igla dokkolórendszer rádióantennáját az áramvonalazó kúp, mikor levált), de ekkor ott volt vele Szerebrov is, aki korábban a Szojuz T-7 / T-5 űrhajócserénél már járt a Szaljut-7-en. Az ő feladatuk lenne a Kvant beüzemelése és új időtartamrekord felállítása. Csakhogy Szerebrov egy rutin orvosi vizsgálaton megbukik, és a korábbi Vaszjutin-féle űrbéli megbetegedés után senki sem meri megkockáztatni, hogy egy nem 100%-os űrhajós induljon a világűrbe. Így mindössze hat nappal az indulás előtt a tartalék személyzet, Jurij Viktorovics Romanyenko és Alekszandr Ivanovics Lavejkin ölébe hullik a lehetőség. Romanyenko két űrrepülés veteránja, és több, mint három hónapot volt a Szaljut-6 fedélzetén Gregorij Grecskóval a Szojuz-26 / 27 úton.

Lavejkin és Romanyenko, akik végül a Mir-2 személyzeteként indultak

1987. február 5-én indultak a világűrbe, majd két napnyi manőverezés után dokkoltak be a Kursszal a Mir elülső kikötőjéhez. Több, mint fél év után a Mir újra lakott űrállomás lett. Apró probléma, hogy visszatértek a régi korszak kommunikációs gondjai – a Kozmosz-1700 hajtóanyag-tartályai kiürültek, így nem volt képes tartani pályáját, míg a leváltására küldött műhold az utolsó fokozat hibájából nem megfelelő pályára került, és ilyen téren használhatatlan lett. Vagyis újra csak napi néhány alkalommal, 15-20 perces ablakokban nyílt lehetőség a rádiókommunikációra...

Romanyenkóék először felmérték az állomás állapotát, majd miután mindent kielégítőnek találtak, beköltöztek. Az elkövetkező napokban Romanyenko egyedül volt kénytelen kipakolni a Progressz-27-et, mivel Lavejkint nagyon megviselte az áttérés egy olyan napirendre, amely eltolt aktív időszakokat tartalmazott – a kommunikációs ablakok ugyanis késő estére tevődtek, ezért volt szükség erre. Lavejkinnek pedig négy napba telt, amíg sikerült adaptálódnia. A teherűrhajót ekkora már fel is töltötte hulladékkal Romanyenko, és így február 23-án le is választottak. Alig két hét múlva, március 5-én kötött ki a következő teherűrhajó, a Progressz-28. Az űrhajósok a fedélzetén érkezett új eszközöket beüzemelték: a Korund-1M anyagtechnikai kísérletekhez használt kohót, egy új KATE-140 kamerát, majd összesen 48 különféle kísérletet hajtottak végre a Korund-1M-mel. Rengeteg Föld-megfigyelést hajtottak végre (főleg Közép-Ázsiára, a Kaszpi-tengerre és a Kaukázus környékére fókuszálva), folyadékok súlytalanságban való viselkedését vizsgálták, növényeket termesztettek a Piton és Roszt egységekben, illetve beépítették az MKSz-M2 optikai spektrométert és egy fotométert az asztrofizikai kísérletekhez.

A Progressz-28 teherűrhajó a két ASz-20N felfújható antenna kibocsátása után a Mirről fotózva

A Progressz-28-ra még egy teszt várt: miután a teherhajót március 26-án leválasztották, két karika alakú antennát fújtak fel, amelyekkel aztán a különféle teszteket hajtottak végre. A legénység pedig nekiállt, hogy felkészüljenek a Kvant fogadására, amelyet március 31-én indítottak egy Proton-K orrán. Az FSzM műszaki modul több nagyobb manőverrel közelítette meg a Mirt, hogy aztán az Igla rendszerrel a Mir hátsó dokkolójához csatlakozzon. A legénység a megközelítés végső fázisában visszahúzódott a Szojuz TM-2 fedélzetére, hogy egy esetleg baleset esetén azonnal el tudjanak menekülni. A félelmek majdnem be is igazolódtak: a Kvant Igla rendszere 200 méterre az űrállomástól lekapcsolt, és az űrhajósok végignézhették, ahogy a csaknem 20 tonnás komplexum cirka 10 méterre elhúz tőlük...

Az irányítás úgy döntött, hogy hagyja a modult távolabb sodródni, és először megpróbálják kitalálni, mi lehetett a gond. Amire döntésre jutottak, az már 400 km-re járt az űrállomástól, de döntés született egy második dokkolási kísérlet végrehajtásáról (ilyenkor jól jött az, hogy a Kvantot mozgató FGB (vagyis FSzM) modulban elég sok hajtóanyag volt). Április 9-én újra próbálkoztak, és ez esetben a megközelítés és a dokkolási manőver maga sikerült. Csakhogy a Kvant dokkolórúdja nem tudott visszahúzódni, így csak egy részleges dokkolás jött létre, amely nem volt se szilárd fizikai kapcsolódás, és ebből fakadóan légmentes kapcsolódás se. A helyzet elég kellemetlen volt, hiszen nem tudták, pontosan hol a hiba, szétdokkolni sem szerettek volna, épp elég öröm volt, hogy az Igla most jól működött – viszont szilárd fizikai kapcsolódás nélkül egy pályaemelő manővert, vagy fordulást sem lehetett végrehajtani, mert a dokkolórendszer "gallérjai" egymáshoz ütődve megrongálódhatnak.

Romanyenko az egyik Orlan-DM űrruhát vizsgálja

Az a döntés született, hogy a két űrhajós rendkívüli (nem tervezett) űrsétát tesz a már fedélzeten lévő két Orlan-DM űrruhában, és megvizsgálják közelről a dokkolórendszert, hátha okosabbak lesznek utána. Április 12-én Romanyenko és Lavejkin az egyik elülső zsilipajtón keresztül kiléptek a világűrbe, miközben Csillagvárosban az űrséta gyakorlására használt medencében az űrállomás és a Kvant modul makettjével minden mozdulatukat lemásolták, hogy tanácsokat tudjanak adni nekik. Eredetileg a világűrben egy kamerát is vittek volna magukkal, élő adásban közvetítve mit látnak, ám a kamera nem működött, így végül hátrahagyták. Ekkor Lavejkin űrruhájában egy kisebb nyomáscsökkenést regisztráltak, de hamar kiderült, hogy csak rosszul volt egy kapcsoló beállítva. A két űrhajós lassan a Kvant modulhoz araszolt, de elsőre semmit nem láttak, ekkor a földi irányítás teljesen kinyújtotta a Kvant dokkolórúdját, és a két űrhajós a két dokkológallér közötti nagyjából méteres résben egy "fehér tárgyat" vett észre. Óvatosan eltávolították, miközben kiderült, hogy egy fehér ruhadarabról lehet szó, amely talán a Progressz-28 szeméttel való megpakolása közben kerülhetett a dokkolóajtóhoz, és a leváláskor beakadhatott. Ennyi elég volt ahhoz, hogy utána a Kvant már ne tudjon bedokkolni...

Miután kissé hátrább lebegtek, a dokkolórudat távirányítással összehúzták, amellyel sikerült a szilárd csatlakozás, és a Kvant immár stabilan és kellően masszívan a Mir része lett. A két űrhajós ezek után visszatért a zsilipbe az összesen 3 óra 40 perces űrséta után. Miután meggyőződtek arról, hogy a Kvant csatlakozása tökéletes, az FSzM modult leválasztották, és eltávolították az űrállomás közeléből. Az űrhajósok az elkövetkező napon kinyitották a Kvant zsilipajtaját, és birtokba vették a plusz mintegy 40 köbméteres túlnyomásos teret. A Kvant többek között teherszállítóként is érkezett – a belsejében volt a Mir központi moduljának harmadik napelemszárnya, amely túl nagy volt ahhoz, hogy egy Progresszben el tudják helyezni. Április 16-án a Mir napelemeinek forgató-mechanizmusát irányító rendszert is átirányították a Kvant modul napszenzoraihoz, ezek érzékenyebbek voltak, és így jobb elektromos teljesítményt tudtak nyújtani. Április 30-án pedig beüzemelték a Kvant giroszkópjait, amelyek innentől kezdve átvették az űrállomás forgatását és pozicionálását a precíziós hajtóművektől. Közben viszont Lavejkin orvosi adatait elemezve a földön tartózkodó orvosok enyhe szívritmus-zavart diagnosztizáltak. Némi vita után úgy döntöttek, hogy nem annyira veszélyes, hogy emiatt megszakítsák a legénység küldetését, de a tervezett űrsétákat elhalasztották, és a hamarosan elkövetkezendő űrhajó-cserekor Lavejkinnek vissza kell térnie a Földre...

Lavejkin fedélzeti karbantartás közben

A Kvant csatlakozásával annak hátsó dokkolója szolgált a teherhajók kikötőjeként, és április 23-án meg is érkezett az első, a Progressz-29, amellyel többek között le tudták tesztelni a Kvant modulon keresztülvezetett csőhálózatot, amely a teherhajó által hozott hajtóanyagot a Mir központi modul tartályaiba vezethetnek. Május 8-án beindították az Elektron oxigén-generátort, amely víz elektrolízisével állít elő oxigént, majd május 11-én leválasztották a teherhajót – szokás szerint hulladékkal megtöltve, de most különösen ügyeltek arra, nehogy egy elszabadult darab problémát okozhasson. Az űrállomás viszont energiahiánnyal küzdött: mivel a tömeg csökkentése miatt csak a két oldalsó napelemszárnya volt felszerelve induláskor, így csak ezekre támaszkodhatott, amelyek összesen ideális esetben 9,4 kW elektromos áramot termelhetnek. Ez kevés volt ahhoz a Kvant dokkolása után, hogy a Korund-1M kohót beizzíthassák, így májusban jobbára orvosi vizsgálatokat és asztrofizikai megfigyeléseket hajtottak végre, amelyek kevés plusz energiát igényeltek. Az egyik megfigyelés célpontja a Magellán-ködben található 1987A jelű szupernóva volt, amelyet ezek után több hónapon át folyamatosan követtek.

Rajzon a Mir-Kvant páros, a harmadik napelemszárnnyal együtt

Május 21-én érkezett a Progressz-30 (a negyedik teherűrhajó 5 hónapon belül), friss ellátmánnyal és az újabb űrsétához szánt eszközökkel és plusz levegővel. Utóbbiak miatt nem került sor korábban az eltervezett űrsétára, amely végül június 12-én valósult meg. A Kvanttal érkező harmadik napelemszárnyat ekkor rögzítették. Ennek a napelemszárnynak érdekessége, hogy a korábban a Szojuz T-15 személyzete által a Szaljut-7-en tesztelt kinyitható tartószerkezethez hasonló elemekhez rögzítették. Az orvosok végül jóváhagyják, hogy Lavejkin végrehajthassa az űrsétát, amelynek további érdekessége, hogy korábban az űrhajósok igénybe vették a rögzítőplatformokat – ezek az űrhajósok csizmáit rögzítették, és lehetővé tették, hogy mindkét kezüket szabadon használhassák. Ezen (és több későbbi) űrsétán viszont mellőzték a használatukat. Lavejkin később úgy jellemezte, hogy valóban sokkal nagyobb szabadságot adott nekik, hogy jobban hozzáférjenek a feladatuk tárgyához, de azon az áron, hogy közben az egyik kezükkel folyamatosan kapaszkodniuk kellett. A nem egész két órás űrséta után visszatértek a Mir fedélzetére.

Június 16-án újabb űrséta következett, ekkor rögzítették és nyitották ki véglegesen a napelemeket a tartószerkezetekkel együtt, majd hozzácsatlakoztatták az űrállomás elektromos rendszeréhez. A 10,6 méter hosszú, 24 négyzetméteres napelemszárny plusz 2,4 kW elektromos energiát nyújtott, így a beltérben is szükséges bekötés után ennyivel nőtt június 23-án a napelemek összteljesítménye.

A Szojuz TM-3 induló személyzete: Faris, Viktorenko és Alekszandrov

Az Interkozmosz program következő útja régóta várt már a lehetőségre: Szíria űrhajósa, Muhammed Ahmed Faris eredetileg még a Szaljut-7-et látogatta volna meg 1985-ben, de az űrállomással illetve a személyzettel kapcsolatos sorozatos problémák miatt folyton csúsztatni kellett az útját, így végül csak 1987-ben kapott lehetőséget a Mirre való látogatásra. Társai a Szojuz TM-3 fedélzetén Alekszandr Pavlovics Alekszandrov és Alekszandr Sztyepanovics Viktorenko, előbbi fogja váltani Lavejkint, és maga is veterán (a Szaljut-7 egyik tartós személyzeteként járt már a világűrben). A TM-3 július 22-én indult a világűrbe, és két nap múlva dokkolt be a Kvant hátsó dokkolójára.

Alexandrov, Romanyenko, Viktorenko és Faris a Mir fedélzetén

Faris az Interkozmosz "szokásoknak" megfelelően főleg a hazájára vonatkozó Föld-megfigyeléseket (Eufrátesz tudományos program) valamint orvosi, anyagtechnikai (alumínium-nikkel ötvözet a Krisztallizátor, illetve gallium-antimonid az Afamia eszközben) és biológiai kísérleteket hajt végre. A kísérletek között szerepel ismét a Krisztall kohó alkalmazása, illetve a légkör felső rétegeinek megfigyelése is.

Faris orvosi kísérletezés közben

Menet közben kicserélik a Szojuz TM-3 üléseiből Faris és Viktorenkoét a Szojuz TM-2-ben lévőkkel (kivéve persze Lavejkinét), majd alig 5 nappal az után, hogy a TM-3 bedokkolt, Faris, Viktorenko és Lavejkin elköszön Romanyenkotól és Alexandrovtól, majd kidokkolnak, és egy nappal később leszállnak a Földre. Lavejkint, aki 174 napot töltött a világűrben, azonnal elszállítják Moszkvába, hogy szívritmus-zavarát kivizsgálják, de a hosszas megfigyelések után végül az orvosok repülésre alkalmasnak nyilvánítják – mégse kap lehetőséget több útra, majd hivatalosan fizikai alkalmatlanság (túl nehéz az Orlan-DM űrruhához) miatt végleg leveszik az űrrepülésre alkalmasok listájáról.

A Szojuz TM-2-ről készített fénykép a Mir-Kvant-Szojuz TM-3 komplexumról

Romanyenko új társával, Alexandrovval együtt először átmozgatja a TM-3-at az elülső dokkolóra, majd folytatja a tudományos programját. Augusztus 5-én érkezik a Progressz-31 a szokásos ellátmánnyal és hajtóanyag-utánpótlással. Augusztus 10-én sikeresen észlelik az első röntgen-kitöréseket az 1987A szupernóváról, majd augusztus 31-én egy vészhelyzeti evakuációs gyakorlatot hajtanak végre.

Romanyenko futópados edzés közben

Szeptember végéig folytatódnak a csillagászati megfigyelések az 1987A kapcsán, majd szeptember végén (egész pontosan 26-án) érkezik a Progressz-32 friss ellátmánnyal: összesen 315 kg élelemmel és 850 kg hajtóanyaggal, valamint 835 kg egyéb hasznos teherrel (tudományos kísérletek, ruhák, levelek, stb.). A kipakolása és a hajtóanyag átfejtése után, november 6-án egy tesztet hajtanak végre vele: a teherhajó lekapcsolódik, majd egy új pályán hajtja végre a megközelítést és a dokkolást, a cél a hajtóanyag-takarékosabb megoldás keresése. November 17-én végleg lekapcsolódik, és két nap múlva elég a légkörben. 1987 novemberében bocsátották fel a Kozmosz-1897 kommunikációs műholdat, amely újra lehetővé tette az Altair kommunikációs rendszer használatát, amely 1986 szeptemberétől, a Kozmosz-1700 hajtóanyagának kifogyása és pályájáról való elsodródása óta nem üzemelt, a köztes időben a kommunikációs időszakok alaposan le voltak korlátozva. November 20-án indul a Progressz-33, és három nappal később be is dokkol. A személyzet ekkor már kiemelt testedzés-programot folytat, készülődik a hazatérésre, ugyanakkor hogy Romanyenkót kíméljék, rövidített, 5,5 órás munkafázist tartalmazó munkanapokra tértek át, és kérték, hogy próbáljon meg többet aludni – mivel fáradtságra panaszkodott, és ingerlékenyebb lett. December 19-én a teherhajót le is választják, hogy a csereszemélyzet érkezésére felkészüljenek.

Tyitov, Levcsenko (hátul) és Manarov, akik a Szojuz TM-4-el indultak

A Szojuz TM-4 személyzete hozza az Mir-3 személyzetet: Vlagyimir Georgijevics Tyitovot, aki eredetileg az Mir-2 (vagy EO-2) parancsnoka lett volna, illetve Musza Hiramanovics Manarovot, aki Tyitov mellett kapott helyet. Az Mir-3 (EO-3) esetében a cél az, hogy egy egész évet töltsenek el az űrállomás fedélzetén, érthető okokból így gondosan választják ki a személyzetet (ugye a Szaljut-7 utolsó tartós személyzetének fiaskója után a Mir EO-2 esetében is le kellett menet közben cserélni Lavejkint). A harmadik űrhajós Anatolij Szemjonovics Levcsenko, aki a VKK űrrepülőgép-programban tervezett űrrepülésnél parancsnoki beosztást kapott, és így (Igor Petrovics Volk után, aki 1984-ben a Szojuz T-14 fedélzetén járt a Szaljut-7 űrállomáson) a második (tervezett) űrrepülőgép-parancsnok, aki megszerzi a veterán űrhajós státuszt. Az űrhajósok december 21-én indulnak el, és két nap múlva érnek a Mirhez, ahol az űrállomás legénysége igencsak örömmel fogadja őket – az elnyúló űrhajócserék miatt a Mir tartós személyzetei csak cirka fél évente fogadtak "látogató-személyzetet", míg a Szaljut-6 és 7 esetében erre még általában 3 havonta került sor – márpedig az űrhajósok számára elég megterhelő volt az elszigeteltség, hiányoztak az "új arcok" az életükből. Ez most igencsak adott volt, Romanyenko egyenesen rákérdezett Levcsenkóra, hogy mégis kicsoda, hiszen sose találkozott vele, pedig minden aktív űrhajóst ismer elviekben....

A Szojuz TM-4 és a Mir/Kvant komplexum a világűrben

A látogató személyzet egy új biológiai kísérleti eszközt, a Ajnurt hozza, amelyet a Kvantba építenek be. A közös feladatok között szerepel egy vészhelyzeti elhagyást mímelő gyakorlat, amelyet sikeresnek minősítenek. Az Mir-2 személyzete még bemutatja az Orlan-DM űrruhákat és a velük kapcsolatos tapasztalataikat az utódaiknak. Az, hogy a személyzetcserét "menet közben" hajtják végre, azt jelenti, hogy a régi személyzetnek kell megmutatnia, hogy mit hova raktak el, mivel sok téren improvizálni kellett, az új személyzet pedig az ilyen körbevezetések nélkül eléggé elveszve keresheti, mi merre lett lerögzítve. Ezek után Levcsenko kicseréli székét a Szojuz TM-3-ban lévő ballaszttal, és december 29-én az űrhajó lekapcsolódik, majd aznap még földet is ér. Jurij Romanyenko új időtartam-rekordot ér el: 326 napot töltött el a világűrben, Alekszandrov pedig 160-at. Romanyenko ugyanakkor nem volt felvillanyozva a rekordjától: pszichológiailag nagyon megviselte a hosszú űrben töltött idő, honvágya és családjának hiánya rendesen ráült a lelkére. Később úgy nyilatkozott, hogy egy-egy tartós személyzet 3-4 hónapos turnusokra kellene berendezkedjen, az volna az optimális minden szempontból. Az 1987-es év alapvetően sikeresen zárul, a Mir bővítve lett, a személyzet pedig végrehajtotta a rá bízott feladatokat.

A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!