A szovjet / orosz űrhajózás múltja XIV. rész

A Mir-saga kezdete: sorra megdőlő rekordok és nyeregbe kerülő oroszok az amerikaiak ellenében. – írta: Cifu, 10 hónapja

Szojuz T-15, avagy ugrások az űrállomások között

1985/86 érdekes kettősséget mutatott az emberes űrrepülések terén, 1985-ben 9 amerikai űrrepülőgép-repülésre került sor, miközben "csak" két Szojuz indítás történt a "túloldalon", és ugye a Szaljut-7 utolsó legénysége idő előtt kellett hazatérjen egyik tagjuk (Vaszjutin) lebetegedése miatt. Hovatovább 1986-ra a NASA 14 (vagy 15) indítást tervezett, eszeveszett (és szó szerint nyaktörő) iramot diktálva az űrsikló-programnak – aminek a hét áldozattal járó Challenger-katasztrófa lett a vége. Ha pedig létezik sors, amely élvezettel rugdalja a földön fekvőt, akkor most kiélhette magát: a Challenger-katasztrófa után mindössze három hónappal az amerikai légierő egyik Titan III hordozórakétája az indítóálláson robbant fel, amely a Titan III startok ideiglenes, másfél évig tartó leállítását is jelentette. Mindössze újabb két hét múlva, május 3-án pedig a NASA egyik utolsónak szánt Delta hordozórakétája csapódott az Atlanti-óceánba egy meteorológiai műholddal az orrában. 1986 az amerikai űrprogram talán legnagyobb mélypontja lett a megkezdése óta. A szovjet űrprogramnak persze megvoltak a saját problémái: mind az Enyergija hordozórakéta, mind a VKK űrrepülőgép-program irgalmatlan nehezen akart világra jönni, miközben szinte minden erőforrást elszipkázott maga körül. De legalább a Mir odafent keringett a Szaljut-7 űrállomással nagyjából egy pályán: két szovjet űrállomás a világűrben kétségkívül impozáns teljesítmény. Még ha személyzet nélkül is voltak....


Kizim és Szolovjov fotója, érdemes megfigyelni, hogy az űrruhán csak a Szaljut program felvarrója látható

Ez ugyanis egy faramuci helyzet következménye lett: az új űrállomást politikai parancsra küldték fel, az előtt, hogy a mellé szánt Szojuz-TM űrhajók elkészültek volna. Az eredeti ütemterv szerint a Szaljut-7-hez szánt Szojuz T-15 lett volna az első csak női tartós űrállomás-személyzet, de a Vaszjutin-betegség miatt megszakított tartós űrállomás-személyzet program teljesen a feje tetejére állította a terveket. A női személyzetet kivették a programból (és hamarosan teljesen fel is számolták), a Szojuz T-15 a Mir-programba lett átirányítva. Az első Mir-személyzet pedig egy korábban már bevált trió két tagja volt: Leonyid Gyenyiszovics Kizim parancsok és a mérnök-űrhajós Vlagyimir Alekszejevics Szolovjov még korábban a Szaljut-7-en töltöttek el majdnem nyolc hónapot. Ismét érdemes megfigyelni, hogy csak két űrhajós került a három személyes Szojuzba – a megspórolt tömegre szükség volt a tervezett manőverek miatt, és a Mir-t is alapvetően csak két fő tartós "bentlakására" tervezték. Ha hárman mennek fel, a több hajtóanyagra lenne szükség, ami nem volt megoldható. Így viszont egészen speciális feladatot találtak ki a két veterán számára: ha már úgyis azonos pályaszögű pályán kering a Szaljut-7 és a Mir, hát akkor látogassák meg mindkettőt!


Az irányítóközpont az indításkor

1986. március 13-án indultak a világűrbe, majd két napra volt szükség, hogy a Mir közelébe érjenek. Itt egy kisebb trükkre volt szükség: a Szojuz T űrhajó csak a régebbi Igla megközelítő- és dokkoló automatikával bírt, márpedig a Miren csak a hátsó kikötőhelyen volt ilyen rendszer (a Progressz miatt), – vagyis a hátsó dokkolót közelítették meg. 20 km-es távolságból az Igla észlelte és követni kezdte a Mirt, majd 200 méteres távolságból a személyzet kikapcsolta, és kézzel az elülső dokkolóhoz manőverezett, hogy oda dokkoljon be végül. Mivel továbbra sem rendelkeztek beépített távolságmérő megoldással, a Szojuz T-13 esetében is használt katonai lézeres távolságmérő alkalmazása mellett döntöttek. Kizim a manővert tökéletesen hajtotta végre, és bedokkolt a vadonatúj űrállomásra.


A Mir a Szojuz T-15-ből

A személyzet első dolga az átköltözés volt, illetve az űrállomás beüzemelése. Az első teherűrhajó, a Progressz-25 március 21-én érkezett, bendőjében többek között olyan tudományos műszerekkel, amelyeket nem tudott az űrállomás felhozni magával. A kipakolás után kipróbálták az Altair adat- és hangtovábbító kapcsolatot, amely nagyszerűen működött. A "szokásos" rezonancia-tesztelés ("ugrálás") is lezajlott, miközben az űrállomáshoz egy Szojuz és egy Progressz is csatlakozva volt. Majd a szokásnak megfelelően az űrállomást gravitációs gradiens stabilizálás alá helyezték, hogy a hossztengelye a Föld felé nézzen. Menet közben úgy változtatták meg az űrállomás pályáját, hogy a közben ismét "elnémult" Szaljut-7-el azonos pályára állt, mintegy 4000 km-re tőle. A Progressz-25 április 20-án lekapcsolódott, majd a belepakolt hulladékkal együtt a légkörben elégett. Egy héten belül, április 26-án érkezett a következő, a Progressz-26, amelyet még kipakoltak, de a teherűrhajó dokkolva maradt egészen június 22-éig.


A Szaljut-7-hez közeledve....

Május 4-én a Mir megközelítette a Szaljut-7-et, a személyzet pedig visszaköltözött a Szojuzba. Másnap a Szojuz T-15 levált az űrállomásról, majd egy napos megközelítés következett, és ahogy a Szojuz T-13 esetén, ismét kézzel kellett megközelíteni és dokkolni az elnémult űrállomáshoz az űrhajósoknak. A manővert sikeresen teljesítették, a zsilipet kinyitva pedig egy megfagyott, áram és fűtés nélküli Szaljut-7-en találták magukat – ahogy Dzsanyibekovék egy évvel korábban. Az űrállomás pozicionálását a hozzá dokkolt Kozmosz-1669 (ami ugye egy TKSz űrhajó volt) biztosította. Helyreállították az elektromos rendszert, majd a Szojuzzal a nap felé forgatták a napelem-szárnyakat, hogy biztosítsák az áramellátást. A Szaljut-7 immár másodszor is főnixként éledt újra.


Kizim az űrséta közben

Az űrállomást az előző személyzet némileg kapkodva hagyta el, félbehagyva több tudományos és technikai kísérletet, így Kizimre és Szolovjovra várt, hogy ezek egy részét befejezzék. Ezek közé tartozott egy űrséta, amelyre május 28-án került sor. Ennek keretében begyűjtötték a zsilipajtó körül elhelyezett és a világűrnek kitett (fémmintákat és biopolimer anyagokat, valamint kábeleket és csavarokat tartalmazó) tesztpaneleket és mikrometeorit-begyűjtő eszközöket. Ez után az URSz modult próbálták ki, a cirka 150 kg-os eszköz egy 15 méteresre kinyitható, hengeres alakú tartószerkezet, amely a későbbi űrállomásokon alkalmazni kívánt megoldás tesztelésére szolgált. A kinyitása után Kizim mintegy fele magasságig fel is mászott rá, és kipróbálta a stabilitását, ami kielégítőnek bizonyult (próbálkozásaira a tartó alig pár centiméteres kilengéssel reagált). Miután felszereltek egy látható fény tartományban működő kommunikációs eszközt (BOSzSz) a külső burkolatra, összecsukták az URSz-t, és visszatértek az űrállomás belsejébe.


Kizim és Szolovjov a Szaljut-7 fedélzetén

Az elkövetkező két napban az Orlan-DM űrruhákat tisztították meg, majd néhány tudományos kísérlet után felkészültek a következő űrsétára. Május 31-én léptek újra ki az űrállomásról, feladatuk az URSz további tesztelése, újra kinyitják a tartószerkezetet, majd különféle módszerekkel (például a tartó végére épített narancs fény mozgását kamerával figyelve) tesztelték, hogy mennyire stabil. A kísérlet részeként a már korábban használt URI hegesztő-apparátussal összehegesztették a tartó egyes részeit, és megvizsgálták, így változott-e a stabilitása. Miután ezekkel végeztek, nekiálltak szétszedni és összecsukni az URSz-t, és áttértek a további kísérletekre, ezek között volt egy magnézium-alumínium ötvözet világűrben való ciklikus terhelése, illetve a még 1985. augusztusban a Szojuz T-13 legénysége által kint hagyott napelem-tesztdarab begyűjtése. Az öt óra egy perces űrséta után visszatértek az űrállomásba, elrakták az űrruhákat, majd pihenni tértek.


Kizim az űrséta közben

Az űrséta utáni pihenőnapok után Föld-megfigyelést hajtottak végre, ezek közé tartozott, hogy a csernobili reaktor-robbanás által szennyezett területet meghatározzák. Az elkövetkezendő hetekben az űrhajósokra újabb szerelési feladatok vártak – gyakorlatilag értékmentés volt a feladatuk. Összesen 20 különféle tudományos műszert szereltek le a Szaljut-7 fedélzetén, majd helyeztek el a Szojuz T-15 orbitális moduljában, és többek között magukkal vitték az Orlan-DM űrruhákat és persze a begyűjtött tudományos mintákat. A műszereket a Miren szándékozták újra felhasználni, a Szaljut-7 amúgy sem várt már további tartós személyzetet. A feladatot végrehajtva a visszaköltöztek ők is az űrhajóba, majd június 25-én lekapcsolódtak az űrállomásról, hogy egy nap múlva újra a Mirhez csatlakozzanak (ehhez a Mir távirányítással ismét elődje közelébe manőverezett). A Szaljut-7 / Kozmosz-1686 párost ezután az utóbbi 475 km magas keringési pályára állította, a terv az volt ekkoriban, hogy majd a VKK űrrepülőgép-program keretében visszahozzák az űrállomást a Földre, de erre végül nem került sor.


A Szaljut-7 a Szojuz T-15-ből fotózva

A Mir sem pihent azonban lakói nélkül, először még május 21-én dokkolt az elülső portra a személyzet nélküli Szojuz TM-1. A TM-széria a Mirhez lett tervezve, a legfontosabb újdonsága az volt, hogy a korábbi Igla megközelítő- és dokkoló automatika helyett az újabb Kursz rendszert építették be. Ennek legfőbb új képessége az, hogy automatikusan képes az űrállomás egyik dokkolási pontjáról a másikra átmanőverezni. A Szaljut-6 és 7 esetében az űrhajók cseréjekor a hátsó csatlakozási ponton lévő űrhajó lekapcsolódott, kissé eltávolodott, majd az űrállomás egyszerűen csinált egy 180°-os fordulatot, és az űrhajó máris az elülső dokkolóponttal nézett farkasszemet. Ez igen egyszerű és praktikus megoldás volt, ám a Mir esetében a tervezett modulok miatt már nem igazán volt kivitelezhető – továbbra is lehetséges volt a helyzet és irány változtatása, csakhogy sokkal finomabb és precízebb manőverekre volt csak lehetőség. Egyszerűbb, ha az űrhajó az, amelyik ilyenkor "megkerüli" az űrállomást. A további változtatások közé tartozott egy új, könnyebb ejtőernyő, új rádiók (amely külön-külön csatornán át továbbítja mindegyik űrhajós hangját), nagyobb teherbírás – és az, hogy immár hat hónapig lehet a világűrben "tárolni", vagyis elég ilyen időközönként lecserélni, ha űrállomáshoz dokkol be. Az első űrhajó, a Szojuz TM-1 (tehát ismét elölről kezdik a számozást) összes hat napot volt dokkolva, majd levált, és utána különféle manővereket hajtott végre, hogy teszteljék a képességeit, végül május 30-án sikeresen visszatért a Földre. A Mirhez továbbra is bedokkolva maradt Progressz-26-ot június 22-én választották le, majd másnap elégett a légkörben.


Mindennapos kép a MIR fedélzetén, érdemes megfigyelni a kép közepe felé a piros Rakéta porszívót, illetve a jobb oldalt a falra rögzített binokulárt

A Mirre visszatérve Kizim és Szolovjov újra belakta azt, majd kipakolták a magukkal hozott tudományos rendszereket, melyek egy részét be is építették. Menet közben tudományos feladatokat is kaptak, részben a "régi-új" eszközöket tesztelendő, ilyen volt a GEOEX8, amely a Német Demokratikus Köztársaság területét fotózta végig, amelyet egy műholdról és egy repülőgépről is azonos időben végrehajtottak, majd a kapott anyagokat összehasonlították. A programjuk részeként természetesen küldetésük vége felé emelték a testedzéssel töltendő idő mennyiségét, felkészülve a földi visszatérésre. 1986. július 16-án kidokkoltak az űrállomásról, majd még aznap földet is értek 55 km-re észak-keletre Arkalik városától.


Kizim és Szolovjov interjút ad visszatérésük után

A Szojuz T-15 útja egyfelől teljes siker: a világon először (és egyébként – legalábbis 2018-ig – azóta is egyedüliként) két űrállomást is meglátogattak egy úton. Sikerült a Szaljut-7-et újra működőképes állapotba hozniuk, végrehajtották azokat a teszteket, amiket az előző személyzet végül nem tudott teljesíteni, új űrbéli építési módszereket próbáltak ki, beüzemelték a Mirt, és eközben még az új Szojuz TM is le lett tesztelve. A két űrhajós szinte percre pontosan 126 napig volt a világűrben, ebből 51 + 20 napot a Mir, illetve 50 napot a Szaljut-7 fedélzetén. Mintegy mellékesen Kizim harmadik űrrepülésével összesen 374 nap 17 óra 56 percet töltött a világűrben, ami nem csak új világrekord lett (Valerij Rjumin 361 nap 20 órás eredményét előzte meg), de egyben az első eset, amikor egy űrhajós az életéből több, mint egy évet töltött el odafent.

Másfelől viszont 1986 igencsak foghíjas lett emberes űrrepülés szempontjából: a Szojuz T-15-ön túl nem indult szovjet űrhajó legénységgel, és a NASA pedig csak az STS-61-C űrrepülést tudta felmutatni – az utána következő STS-51-L indításakor a Challenger űrsikló a levegőben megsemmisült, több, mint két évig földre parancsolva az amerikai emberes űrprogramot.

Hirdetés

A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!

Azóta történt

Előzmények