Az orosz-amerikai(-európai) közös jövő

A NASA űrállomás terve 1986-ból, a kettős gerincű tartókeretre különféle űrtávcsöveket és antennákat lehetne szerelni, a két szélen pedig az energiatermelés és hőháztartás elemeit helyeznék el

A hidegháború után némileg felemás állapot lépett fel: a NASA 1990-ben és 1991-ben 6-6, 1992-ben pedig 7 űrsikló űrrepülést hajtott végre, 5-7 űrhajóssal a fedélzetükön, ám egy-egy út jellemzően 6-10 napig tartott csak. A szovjet, majd az orosz űrprogram csak évi 2-3 indítást valósított meg, amelyekben 3, de olykor csak két űrhajós indult a világűrbe, viszont folyamatosan jelen voltak a világűrben, hála a Mir űrállomásnak. A NASA természetesen szeretett volna egy saját űrállomással "válaszolni" erre, a később Freedom (~ szabadság) néven ismert űrállomás-tervet még 1984-ben Ronald Reagen jelentette be azzal, hogy 10 éven belül a világűrben lesz. Az eredetileg minden szempontból impozáns terveket a költségvetési döntések és a NASA saját túlvállalása miatt folyamatosan meg kellett vágni. Újra és újra... 1984 és 1993 között nem kevesebb, mint hét "kész" tervet tettek le az asztalra, az eredetileg elképzelthez képest egyre kisebb méretekkel, egyre kisebb lakótérrel, egyre kevesebb tudományos modullal és képességgel. Noha menet közben az ESA által tervezett Columbus mini-űrállomás a Freedom egyik tudományos moduljaként jelent meg, illetve egy japán tudományos modullal együtt gyakorlatilag nemzetközivé váló űrállomássá változtatta – volna.

Borisz Jelcin orosz és George Bush amerikai elnök 1992-ben

1992-ben George Bush amerikai és Borisz Jelcin orosz elnök a világűr békés célú felhasználását célzó együttműködést írt alá a két ország között. Az utókor többféleképpen értékeli ezt, sok helyen olvasható az, hogy az Egyesült Államok tartott attól, hogy a pénzhiánytól szenvedő orosz űrprogram mérnökeit feltörekvő harmadik világbéli országok saját katonai célú rakétaprogramjaihoz csábíthatják, így valójában ez (is) egy komoly motiváló tényezője volt az együttműködésnek. Jelen sorok írója azonban kételkedik ebben, lévén a potenciálisan katonai rakétatechnológia iránt érdeklődő országok (India, Pakisztán, Kína, Irán, stb.) a magasan képzett orosz mérnököknek adott esetben minden további nélkül az orosz fizetéseknél sokkal vonzóbb ajánlatot tehettek le az asztalra. Inkább az lehetett az indok, hogy egyfelől a Egyesült Államok egy gesztust tesz Oroszország felé, amely úgy békejobb a közös, békés jövőre való tekintettel, mint egy lépés a nemzetközi együttműködés kiszélesítése felé – miközben jelzésértékűen próbálja erősíteni a nyugati értékeket legalábbis elfogadó orosz politikai vezetést. Ha innen nézzük, az együttműködés inkább politikai, mint tudományos-szakmai szempontok miatt került tető alá.

1992 októberében ezen felül aláír egy megállapodást a NASA és a Rosszaviakozmosz arról, hogy 1994-ben orosz űrhajóst visznek fel egy űrsikló úton, míg 1995-ben a Miren egy amerikai űrhajós huzamosabb időt tölthet majd el. Utóbbi leginkább annak szól, hogy a Freedom űrállomás még a jelek szerint jó ideig nem fog a tervezőasztalnál tovább jutni, így pedig legalább több tapasztalatot gyűjthet a NASA is a tartós súlytalanság hatásairól. Nem sokkal később az ESA, illetve "mögötte állva" Németország és Franciaország is további látogatásokról állapodik meg. Gyakorlatilag egyetértés alakult ki abban, hogy mivel a Mir az egyetlen űrállomás a Föld körül, így egész egyszerűen ezt a legegyszerűbb felhasználni az emberes űrkutatás céljára. Mivel pedig Oroszország űrprogramja gyakorlatilag a Mir kiszolgálására olvadt, nekik sincs más lehetőségük, minthogy ezt a lehetőséget fenntartva őrizzék meg működésüket.

Az Enyergija tervezőiroda Mir-2 terve 1993-ból, a korábbiakhoz képest jelentősen visszafogottabb, csak 2 fős személyzetre méretezett elképzelés továbbra is a DOSz bázismodulra épül (a felső nagy modul)

1993 novemberében pedig újabb fordulat következett: Borisz Jelcin ez esetben már Bill Clinton elnökkel egyezik meg arról, hogy nemzetközi összefogásban egy új űrállomást építenek meg. Kommentárként sok helyen felmerül, hogy az új nemzetközi űrállomást az amerikai Freedom és az orosz Mir-2 elemeiből építik össze, megtámogatva az európai és japán modulokkal – ám a valóság az, hogy a Freedom a hosszú évekig húzódó szélmalomharc után se jutott közelebb a megvalósuláshoz, a Mir-2 pedig szintén a sokadik áttervezés után sem kapott effektíve támogatást. Mi több, még a végleges terveket sem hagyták jóvá egyik esetében sem, a Mir-2 esetében pedig végig, folyamatosan ment a konkurens irodák (Enyergija és Szaljut / Hrunyicsev) versengése. Noha az tény, hogy a DOSz-8 anno tartalékként kezdte az életét a Mir számára, ebből lett Mir-2, majd ISS bázismodul. Az összefogás melléktermékeként a VKK űrrepülőgép-programot végleg leállította Jelcin, vele együtt pedig az Enyergija hordozórakéta sorsa is megpecsételődött, hiszen nincs mit felvigyen a világűrbe – a szovjet űrprogram ékkövét senkinek sem volt szíve lelőni eddig, és még így hosszú évekig, sőt évtizedekig hallani lehetett a reménykedő hangokról, melyek szerint esetleg valahogy feltámaszthatják majd az űrrepülőgépet.

Fantáziarajz a Mir űrállomáshoz bedokkolt szovjet űrrepülőgépről – az álom, ami végül álom maradt

A Nemzetközi Űrállomás pedig még csak formálódó program, azzal mindenki tisztában van, hogy még hosszú évek múlva valósulhat csak meg, addig is kell valami rövid távú cél, az pedig kvázi adja magát: a Mir űrállomást az űrsiklóval kell meglátogatni. A Mir építésekor eleve számoltak azzal, hogy a VKK űrrepülőgép kiköt hozzá, ezért is volt APASZ-89 dokkoló a Krisztall modul külső végén. A feladat tehát annyi, hogy az űrrepülőgép rakterébe egy ennek megfelelő dokkoló modult kell építeni, és máris ki lehet kötni a Miren.

Az 1991-es, "megvágott" Freedom űrállomás terve az európai Columbus és a japán Kibo modullal,
az ábrán viszont jól látható, hogy a nemzetközi űrállomás végül a Freedom koncepcióját vitte végig

Az ESA már ez előtt döntött: a Columbus űrállomás terve és a Hermés kisrepülőgép együtt szállt sírba, majd miután megállapodás született arról, hogy a Columbus modulként a Freedom űrállomás része lehet, hamarosan kiderült, hogy a Freedom sose fog megszületni. Az ESA természetesen támogatta a nemzetközi űrállomás programját, ám csak a Mir nyújtott lehetőséget arra, hogy addig is tartós űrbéli tartózkodásra vonatkozó emberes űrutazást hozzanak tető alá: megállapodtak az NPO Enyergija tervezőirodával arról, hogy 1994-ben és 1995-ben két európai űrhajós huzamosabb időt tölthessen el az űrállomáson. Vagyis a nyugati emberes űrprogramok a szovjet örökség kihasználására apelláltak, mivel a saját terveik megvalósulása pénzügyi és politikai támogatás hiányában zátonyra futottak.

A Jurij Gagarin Kozmonauta űr-kommunikációs hajó az ukrajnai Odessza kikötővárosban

Közben viszont az orosz űrprogramnak a realitásokkal is szembe kellett néznie: Oroszország és Ukrajna éles vitába keveredett sok téren – a fekete-tengeri flotta, a Krím-félsziget, a két ország közötti függőben lévő pénzügyi tényezők, és eleve, az egykori szovjet haderő Ukrajnában maradt része körül – az atomfegyvereket is beleértve. A vitákban kisebb mértékben szerepeltek az Ukrajna területén lévő rádióállomások, mint a Jevpatorija városában lévő, ám az űrprogram szempontjából ezek igencsak fontosak voltak. A Mir EO-12 személyzetének űrsétáikor ez a rádióállomás elhallgatott, mivel nem volt tisztázva, kinek kell finanszíroznia a működését. Ennek eredménye viszont az lett, hogy a közvetlen földi rádiókapcsolat időtartama a Mirrel még rövidebb lett.

Kazahsztánnal kapcsolatosan sem volt egyszerűbb a helyzetük, évekig ment a huzavona, mivel az orosz katonaság és az orosz civil tervezőirodák nem szívesen engedték volna ki a kezükből az űrközpontot és annak infrastruktúráját. Viszont Kazahsztán mindenért elkezdett bérleti / használati díjat kérni – hogy az oroszok ezt elkerüljék, például a Progressz M-18 orrára erősített Raduga kapszula az Urál hegység közelében, Oroszországban ért földet, ahogy az összes későbbi Raduga kapszula is. A hosszas viták végére 1994-ben tettek (legalábbis időlegesen) pontot: nagyjából évi 115 millió dollárnak megfelelő összegért Oroszország kibérli az űrközpontot és annak infrastruktúráját, mintegy 20 évig tartó szerződés keretében, további 10 évre szóló opcióval. A dokumentumok viszont nem hoztak egyértelmű helyzetet, például csak évekkel később dőlt el a VKK űrrepülőgép-program Bajkonurban maradt elemeinek tulajdonjoga.

De még Oroszországban is komoly belső problémák voltak – a költségvetésből továbbra is a szükségesnél kevesebb pénz érkezett, ami nehéz helyzet elé állította a program irányítóit, és nem könnyítette meg a helyzetet az sem, hogy a tervezőirodák és a Rosszaviakozmosz számára igencsak körülményesen ment az együttműködés, gyakorlatilag a túlélésért küzdött minden szereplő. Erre jó példa a Szamara városában található Energomas gyáregység esete, amely a kétségbeejtő pénzügyi helyzet miatt nemes egyszerűséggel nem adta át az emberes űrrepüléshez használt Szojuz hordozórakétákhoz megrendelt hajtóműveket, amíg nem fizetik ki őket. Egy másik példa, hogy a költségcsökkentés részeként az aktív kozmonauták számát csaknem megfelezték, 17 pilótára illetve 33 mérnök-, kutató- és orvos-űrhajósra. A távozások körülményei nem voltak éppen kellemesek, egyeseket korukra vagy egészségi állapotukra hivatkozva távolítottak el, míg mások önként távoztak, látva, hogy milyen kis esélyük van arra, hogy egy küldetés fő személyzetébe beválogassák őket. Mégis, mivel sem az űripar, sem az űrügynökség szereplőinek nem volt jobb ötlete az életben maradásra, mindenki két kézzel kezdte tolni a Mir szekerét – a hrunyicsevi gépgyárban pedig előveszik a már félkész, de pénzhiány miatt félrerakott két Mir modult, abban reménykedve, hogy hamarosan szükség lehet rájuk. A terv pedig bejött - 1994 júniusában aláírtak egy megállapodást, mely szerint a NASA összesen 400 millió dollárt fizet az oroszoknak, cserébe összesen 21 hónapig lesz fent a Miren amerikai űrhajós, illetve amerikai tudományos műszerekkel befejezik a két hátralévő Mir modult (Szpektr és Priroda).

A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!