A szovjet / orosz űrhajózás múltja XVI. rész

Az orosz űrprogram magára találása a nemzetközi kapcsolatok erősödése által. – írta: Cifu, 1 hónapja

Európai vendégek a Miren

Miközben a hidegháború véget ért, és az orosz űrprogram kétségbeesetten küzdött a fennmaradásért, máshol is zajos változások következtek be – Európában a frissen egyesülő Németország eldöntötte, hogy ha már lehetősége van rá, hogy pénzért feljuttassa egy űrhajósát a világűrbe, egész pontosan a Mir űrállomásra, akkor él is azzal. Az egységes Németország ily módon is rögtön a történelemkönyvekbe kerülhet, nem mellesleg pedig összeboronálhatja a kelet- és nyugatnémet űrprogram szakembereit. Eközben a német űrügynökség hivatalosan a Columbus űrállomás-modul (illetve egy időben különálló űrállomás) előkészületének is tekintette az eljövendő űrutazást. A lehetőséget a franciák is megragadták, korábbi Mir látogatásuk folytatását vázolták fel az oroszoknak – immár pénzért. A dolog érdekessége, hogy miközben már létezett az elviekben egységes európai űrprogramért dolgozó ESA, a két utat a két ország űrügynöksége (a német DLR és a francia CNES) maga intézte – az ő logójuk és nevük tűnt fel mindenhol, az ESA-é csak hébe-hóba...

A másik oldalról az oroszoknak a német és francia igény lehetőséget nyújtott, hogy folytassák a Mir üzemeltetését. A Mir bázismodul, a Kvant-1, Kvant-2 és Krisztall modulokkal együtt a világűrben keringett tovább 1992 elején, fedélzetén Alekszandr Alekszandrovics Volkovval és Szergej Konsztantyinovics Krikaljovval, de a jövőkép finoman szólva is ködös volt. Az űrállomás állapota jó néhány téren kifogásolható volt, amit a két űrhajós folyamatos karbantartással próbált orvosolni, miközben "hagyományos" tudományos feladatokat is végeztek: orvosi vizsgálatokat hajtottak végre magukon, fotókat készítettek a Földről, illetve csillagászati megfigyeléseket végeztek az űrteleszkópokkal. 1992 február 20-ára egy űrsétát ütemeztek be, amelynek célja a külső borítás vizsgálata mellett a korábban kihelyezett anyagkísérleti panelek begyűjtése mellett a Szofora tartó felállításakor használt egyes eszközök eltávolítása volt.

Viszont rögtön az űrséta elején akadályba ütköztek: Volkov Orlan-DMA űrruhájának hőcserélője elromlott, és elkezdett pára lecsapódni a sisakrostélyán. El akarták kerülni, hogy az űrsétát félbeszakítsák, így inkább Volkov csatlakoztatta az űrállomás létfenntartó rendszerére kötött köldökzsinórt, amit a régebbi Orlan űrruhákhoz használtak, és opcióként megmaradt a DMA változatnál is – azzal a korláttal, hogy így viszont csak a Kvant-2 külsején dolgozhatott, mert egyszerűen ennyit engedett a köldökzsinór. Az ő feladata lett tehát a Kvant-2 külsején elhelyezett panelek begyűjtése, míg Krikaljov az űrállomás külső felén végigkúszva eljutott a Kvant-1-ig, ahol szétszerelte a feleslegesség vált szerelőplatformokat, letakarította egy kamera lencséjét a rátelepedett portól, illetve begyűjtött egy évekkel korábban még a Mir külső borítására kihelyezett napelem tesztpanelt. Az űrséta több mint négy órán át tartott, sokkal tovább, mint tervezték, de ezért leginkább a meghibásodott űrruha volt felelőssé tehető – eredetileg a Sztrela-robotkarral "ugrott" volna a Kvant-1-re Krikaljov, csakhogy Volkov a köldökzsinór rövidsége miatt nem érhette el a kezelőpanelt...


Flade, Viktorenko és Kaleri, a Szojuz TM-14 induló személyzete

Hirdetés

Az Szojuz TM-14-el induló útra kiválasztott német űrhajós a német légierő ezredese, az Airbus berepülő-pilótája, Klaus-Dietrich Flade. Tartalékja egy tudós-mérnök, Reinhold Ewald, aki a DLR-nél dolgozott különféle űrkutatási programokban 1987 óta. Az űrutazás Mir '92 néven zajlik, és az elkövetkezendő években a németek EuroMir vagy Mir (évszám), míg a franciák csillagképek vagy csillagok neveit (Antares, Altair, stb.) használják a programjaik azonosítására. A Szojuz TM-14 űrhajó persze első sorban a Mir EO-11 személyzetét viszi fel: Alekszandr Sztyepanovics Viktorenko veterán űrhajós már két alkalommal járt már a Miren, Alekszandr Jurjevics Kaleri ellenben újonc – eredetileg a Mir EO-10 személyzetébe volt beosztva Volkov mellé, ám a feje felett a program vezetői a bajkonuri űrközpontnak otthont adó Kazahsztán számára tett gesztussal átadták a székét a kazah Toktar Ongarbajuli Aubakirovnak, hogy vendégűrhajósként meglátogathassa a Mirt. Viktorenko és Kaleri egyben az első orosz űrhajósok is lettek – a Szojuz TM-13-on még Volkov és Aubakirov is szovjet zászlóval a karján indult a világűrbe...


Flade, Viktorenko és Kaleri az indulás előtti üdvözlésnél

A Szojuz TM-14 1992. március 17-én indult el Bajkonurból, majd két nap múlva dokkolt be a Kvant-1 hátsó kikötési pontjára – ez volt az egy évvel korábban megjavított Kursz antenna első éles próbája, az időközben érkezett Progressz M-10 és 11 egyaránt a Mir elülső csatlakozási pontjára érkezett meg, a Szojuz TM-13 pedig csak a TM-14 érkezése előtt dokkolt le, majd manőverezett át az elülsőre.


Flade protokollfeladat közben: a zászlók többsége a DLR-t mutatja, a piros-fehér Köln város zászlója,
de jobbra egy kék ESA zászló is feltűnik...

Flade természetesen protokollfeladatokkal kezdett, amit nagyon sűrű tudományos program követett: a Krisztallator kohóban mélyhűtött olvadékokkal termodinamikai vizsgálatokat hajtott végre, illetve monokristályok növesztésén is dolgozott, viszont emellett főleg különféle orvosi vizsgálatokat hajtott végre: kromoszóma-analízis, alvás-ébrenlét ciklus vizsgálata a fizikai és szellemi kondícióra, tájékozódó képességre vonatkozó kísérletek, a rövidtávú memóriára vonatkozó kísérletek és a végtagokban való véráramlás vizsgálata.


Flade orvosi kísérletek közben, mögötte Krikaljov éppen a szomját oltja

Közben Volkov és Krikaljev körbevezette az űrállomáson utódaikat, részletesen kitérve az állomás állapotára. Viktorenko és Kaleri a Oroszországban való élet első tapasztalatairól számolt be – és arról, hogy a pénzügyi bizonytalanság miatt komolyan felmerült, hogy a Mir ("természetesen" ideiglenesen) akár újra személyzet nélkül maradhat, így az EO-11 személyzete számára bármikor jöhet az utasítás, hogy megszakítják küldetésüket. Március 24-én Flade ülését áthelyezték a Szojuz TM-13-ba, majd 25-én Flade, Krikaljov és Volkov elköszönt Viktorenkótól és Kaleritől, majd visszatért a Földre. A németek teljes sikernek könyvelték el az utat: a tapasztalatok összegzése után rögtön egy újabb fizetős Mir-látogatás lehetőségéről kezdtek el tárgyalni az oroszokkal (a helyzetre jellemző, hogy az orosz partner az NPO Enyergija iroda volt, nem pedig a frissen létrejött orosz űrügynökség).

Odafent eközben Viktorenkoék lassan beleugrottak a Mir mindennapos teendőibe. Az egyik legfontosabb feladatot, a Krisztall modul napelemszárnyainak áthelyezését viszont tologatták tovább a földi irányítás részéről. Eredetileg a Krisztall nem a Kvant átellenében lett volna, hanem az egyik keresztirányú csatlakozóponton, viszont ez esetben a napelemszárnyait nem nyithatta volna ki – miközben az általuk termelt energiára nagy szükség lett volna. A megoldás régóta megvolt: át kell helyezni a napelemeket a Kvant-1-re, ahol semmit nem akadályoznak (és az a modul ugye alapból nem is rendelkezett napelemekkel). Csakhogy erre jelenleg nem volt sürgető igény...

Az űrhajósok persze nem unatkoztak: beizzították a Krisztall kohóit, hogy félvezető ötvözeteket gyártsanak, illetve monokristályokat növesszenek, eközben pedig a Kvant-1 távolról is irányítható űrteleszkópjai pedig csillagászati megfigyeléseket végeztek. A Progressz M-12 április 22-én érkezett meg, többek között rengeteg pótalkatrésszel, így a karbantartási munkák elkezdődhettek: a létfenntartó- és hőszabályzó rendszerek szokásos felülvizsgálata és egyes elemeinek cseréje mellett a nagyobb falat a Mir bázismodul kommunikációs rendszerének nagyjavítása és részleges cseréje volt.

A teherűrhajó június 27-i távozása után nem sokkal érkezett volna az M-13 jelű utódja, ám a megközelítéskor 150 méteres távolságban a forgásirányú mozgást túlzottan nagynak minősítette a Kursz, és leállt. Hamar kiderült, hogy a Kursz nemrégen frissített szoftverének egy rutinja hibás volt – ezt újraírták, felküldték, majd újra próbálkoztak, és ez esetben már probléma nélkül csatlakozott az űrállomás elejére. A tehertérben az utánpótlás mellett volt két giroszkóp is. Eredetileg a Kvant-1 és a Kvant-2 is hat-hat ilyennel rendelkezett, amelyek az űrállomás pozicionálását végezték – csakhogy időközben a Kvant-1-ben lévők közül egy, a Kvant-2 külső felén elhelyezettek közül viszont négy is meghibásodott. Adott esetben természetesen a fúvókákkal való finom irányítás lehetősége megmaradt, ám hosszú távon a giroszkópok lecserélése volt a megoldás. Erre július 8-án került sor, amikor (immár új Orlan-DMA űrruhákban) űrsétával két giroszkópot kicseréltek a Kvant-2 külső borításán. Némi pihenő után az elkövetkezendő hetekben azon túl, hogy Föld-megfigyeléseket végeztek, kipakolták a Progressz M-13-at, amelyben többek között 380 kg-nyi tudományos műszer volt az elkövetkező francia vendég-űrhajós kísérleteihez, végül pedig hulladékkal töltötték meg a teherhajót, amely július 26-án levált az űrállomásról.

Az Antarès-küldetés


Tognini, Szolovjov és Avgyejev, a Szojuz TM-15 induló személyzete

A "francia kapcsolat" igazából nem halt el, az 1988-as, második francia Interkozmosz út után állandóan megjelentek a szovjet, majd orosz űrprogram prominensei a párizsi légiparádén, és folyamatosan téma volt, hogy a Mirt egy újabb francia űrhajós látogassa meg. Ez végül 1992-ben valósult meg, a kiválasztott űrhajós pedig Michel Tognini, aki 1988-ban Jean-Loup Jacques Marie Chrétien tartalékja volt. Némi érdekesség, hogy a franciák hogy-hogy nem, de ismét kedvezőbb körülményeket alkudtak ki, mint a többiek: míg például Flade cirka öt napot töltött el az űrállomáson (és összesen nem egészen nyolc napot a világűrben), addig Tognini esetében majdnem két hetes űrutazást terveztek, ebből pedig közel 12 napot a Mir fedélzetén.


A Szojuz TM-15 indítása

Tognini a már veterán Anatolij Jakovlevics Szolovjov és újonc társa, Szergej Vasziljevics Avgyejev mellett kapott helyet, akik a Mir tizenkettedik tartós személyzetét alkották. Az űrhajó 1992. július 27-én indult a világűrbe, majd két nap múlva kötöttek ki a Miren. Az ilyenkor szokásos protokollokat megfejelve a CNES (a francia űrügynökség) jelezte: annyira jó a francia-orosz együttműködés, hogy szeretnék, ha nagyjából két évente sor kerülne egy hasonló űrállomás-látogatásra. Az oroszok nyilván örömmel hallották ezt, noha akkor és ott senki se vetette fel a kérdést, hogy az immár hét éves űrállomás igazából mennyi ideig is lehet alkalmas az ilyen feladatok kiszolgálására.


Tognini a Mir fedélzetén

A francia kísérletek főleg anyagtechnikai és orvosi jellegűek voltak, előbbiek közé tartozott szupravezetők anyagok vizsgálata, a folyékonyból gáz halmazállapotba való átmenet súlytalanságban való vizsgálata, és volt a keringési rendszerre vonatkozó, valamint az immunrendszerre vonatkozó illetve hormonális orvosi vizsgálatsorozat. A francia űrhajós folytatta a Franciaországra vonatkozó Föld-megfigyeléseket az MKF-6MA és a Priroda-5 kamerákkal, amelyek Chrétien hasonló megfigyeléseihez is viszonyítva lettek. A pihenési időszakban sem állt le a tudományos munka – a Gamma-2 kamerarendszer és a Kvant-1 röntgen-teleszkópja ilyenkor is dolgozott.


Tognini a Szojuz-ülésével

Az EO-11 személyzet a francia űrhajóssal együtt augusztus 9-én este szállt a Szojuz TM-14-be, hogy aztán másnap hajnalban érjen földet Kazahsztánban. Ahogy a német, úgy a francia űrügynökség is igen eredményesnek találta a Mirre tett látogatást, és noha a saját űrrepülőgép (Hermés) és űrállomás (Columbus) álmaik szertefoszlani látszottak pénzügyi okokból, anyagi lehetőségeik mégis lehetővé tették az emberes űrprogramjuk folytatását. Ami persze az oroszok számára tökéletesen megfelelt...


A Szojuz TM-14 földetérése után Kaleri, Viktorenko és Tognini

A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!

Azóta történt

Előzmények