A szovjet / orosz űrhajózás múltja XVII. rész

A Mir-űrsikló utak 1995-1996-ban, amiből kiderül, hogy mitől lesz boldog három férfi az űrben. – írta: Cifu, 6 éve

Az első űrsikló látogatás a Miren


Az Atlantis raktere a felkészítés közben, hátul látható a SpaceLab, az előtérben az ODS

Az STS-71 úthoz az Atlantis űrsiklót osztották be, a rakterébe került beépítésre az Orbiter dokkolórendszer (Orbiter Docking System, ODS), amely egy három irányú zsiliprendszer volt, és összekötötte az űrsikló középső szintjét a raktérben lévő SpaceLab modullal, illetve a tetején egy APASZ-89 (az oroszoknál APASZ-95-ként is ismert) dokkológallérral csatlakozási lehetőséget biztosított a Mir űrállomás Krisztall moduljához. Az ODS tetejére az Enyergija cég gyártotta le az eredetileg a VKK űrrepülőgép-programhoz szánt APASZ-t (egyébként 18 millió dollárért), amit aztán a Rockwell (amelynek az űrrepüléssel foglalkozó részét eközben a Boeing cég vásárolta meg) épített be az ODS-be. A margóra megjegyezném, hogy a SpaceLab nem elírás – az STS-63-nál említett SpaceHab és a SpaceLab két eltérő modul, a SpaceLab az ESA által legyártott tudományos modul, a SpaceHab egy amerikai cég által készített kereskedelmi és tudományos modul volt.


Az STS-71 út induló legénysége: Budarin, Szolovjov, Dunbar, Gibson, Baker, Harbaugh és Precourt

Az STS-71 legénysége a NASA oldaláról Robert L. Gibson parancsnok, Charles J. Precourt pilóta, Ellen S. Baker, Gregory J. Harbaugh, Bonnie J. Dunbar (aki Thagard tartaléka volt ugye), valamint orosz részről Anatolij Jakovlevics Szolovjov és Nyikolaj Mihajlovics Budarin. Szolovjov és Budarin a Mir EO-19 személyzetet alkották, a terv az volt, hogy ők ketten váltják az EO-18-at, vagyis Thagard, Gyezsurov és Sztrekalov trióját – tehát gyakorlatilag személyzetcserét hajtanak végre az űrsiklóval. Eredetileg az asztalon volt, hogy Dunbar csatlakozik Budarinhoz és Szolovjovhoz, ám végül az oroszok ezt a tervet megtorpedózták – hivatalosan Dunbar "útban" lett volna a Szojuz TM-22-vel érkező európai ESA tartós személyzettel megerősített EO-20-nak, ám ezt nehéz értelmezni (végül Szolovjov és Budarin egy üres székkel maguk mellett tértek vissza a Szojuz TM-21-ben, tehát elvben Dunbar útjának semmi akadálya nem lett volna).


Az STS-71 indulása

Az Atlantis július 27-én indult el a floridai Cape Canaveral LC-39A indítóállásáról, az indítási ablak elég szűk volt, hogy aztán megfelelő pozícióba pályára állhasson, ehhez az indítás után két kisebb (az OMS hajtóművekkel végrehajtott) pályakorrekciós manővert hajtott végre. Az űrsiklónak a lehető legalacsonyabb hajtóanyag-igényű manőverekkel három nap alatt sikerült 14,8 km-re kerülnie az űrállomáshoz. A végső megközelítésnél az űrsikló közvetlenül a Föld irányából ("alulról") érkezett, amelynek a célja az volt, hogy így lehetőleg nem kell az űrállomás felé néző hajtóműveit használnia, amivel esetleg kárt okozhat benne. Csak az "emelő" (ez esetben a "lefelé néző") és az oldalirányú hajtóműveivel mozgott finoman az űrállomás felé, és az egész úgy volt megtervezve, hogy ha az űrsikló valamiért manőverezni képtelen állapotba kerül, a gravitáció szép lassan eltávolítja az űrállomástól.


A Mir az STS-71-ről fotózva, jobb oldalt a Szojuz TM-21-et látni, fent pedig a Szpektr modult;
érdemes megfigyelni a Szpektr tetején látható, félig még összecsukott napelemszárnyat

Mintegy 800 méternél Gibson kézi irányításra tért át, majd tovább csökkentették a távolságot, 300 és 100 méternél "lassítottak", és megvárták, amíg mind az orosz, mind az amerikai irányítás jóváhagyja a továbblépést. 10 méternél az űrsikló mindössze 30 mm per másodperc sebességgel közeledett tovább, és mindössze 20 milliméterrel tért el a középponttól, percekkel később a két dokkológallér összeért, és létrejött a "puha kapcsolódás". Miután mindent újra átnéztek és ellenőriztek, negyed óra múlva az űrsikló finoman tovább közeledett, amelytől a dokkológallérok teljesen zárt állapotba kerültek, létrehozva a "kemény kapcsolódást". Az összekapcsolt Űrsikló-Mir-Szojuz komplexum nagyjából 225 tonnájával az addig volt legnagyobb tömegű emberkéz alkotta űrjármű lett.


Gyezsurov és Gibson a zsilipajtók kinyitása utáni kézfogáskor

Még nagyjából egy órára volt szükség, amíg mindent ismételten átellenőriztek, majd a két űrjármű légnyomását is beállították, hogy a zsilipajtókat ki lehessen nyitni. Odafent Gyezsurov és Gibson, "idelent", az oroszországi CUP irányítóközpontban Jurij Koptev, a Rosszaviakozmosz és Daniel Goldin, a NASA vezetője rázott kezet. A kötelező protokoll köröket apróbb problémák árnyékolták be – a "vendégekkel" együtt 10 ember tolongott a Mir bázismoduljában, ami az amúgy is zsúfolt modulban kvázi lehetetlenné tette a "szokásos" közös fotózkodást. A Mir EO-18 ettől még átadta a "szolgálatot" az EO-19-nek, így aztán Thagardék átköltöztek az Atlantisra, míg Budarin és Szolovjov beköltözött a Mir bázismodulra. Volt némi bizonytalanság az összekapcsolódott komplexum stabilitását tekintve, de végül kellően masszívnak bizonyult – noha egyes mozgásokat továbbítva a Mir napelemszárnyai vad legyező mozgással reagáltak.


10 ember a SpaceLab fedélzetén a közös fotó elkészítésekor

A következő nap elindult a cirka 5 napig tartó közös tudományos munka – de előbb a protokollnak kellett eleget tenni. Az előző nap tanulságát levonva átvonult mindenki az űrsikló rakterében lévő SpaceLabba, ahol a közös fotózások, emléktárgy-cserék és emléklap-aláírások megtörténtek. Ezek után szétszéledt mindenki a saját feladatára, különféle orvosi vizsgálatokat végeztek a SpaceLabban az EO-18 három űrhajósán, illetve a Mir fedélzetén az EO-19-cel. Thagard pedig az elmúlt hónapokban begyűjtött testnedveket átvitte az Atlantisra.


Sztrekalov (a dobozok tetején) és Harbaugh a SpaceLabban "tömörít"...


Szolovjov (háttal, piros pulóverben) és Gyezsurov a Miren dolgozik

Az űrsikló korábban példátlan lehetőségeket biztosított az oroszoknak is: eddig elég szerény méretű és mennyiségű dolgot hozhattak vissza a földre az űrállomásról, csak ami a Szojuz kapszulákba befért a személyzet mellé, illetve a Raduga kapszulák álltak még rendelkezésre. De az Atlantis látogatása lehetővé tette például, hogy az egyik meghibásodott giroszkópot visszahozhassák alaposabb szemrevételezésre, hátha kiderül, miért döglenek be sorra. A másik lehetőség a vízutánpótlás volt: az űrsikló hidrogén-oxigén üzemanyagcelláinak "mellékterméke" nagy tisztaságú víz volt, amit kisebb részben felhasználnak az űrhajósok, nagyobb részben viszont a világűrbe szokták kiengedni. Ez esetben viszont nagyon is jól jött az űrállomás Rodnyik tartályainak feltöltéséhez – nagyjából 450 litert vittek át ballonokban az űrsiklóból a Krisztall modulba.


A fenti két képet a Szpektr meglehetősen zsúfolt belteréről készítette az STS-71 személyzete

Sztrekalov pedig egy alkalommal félrevonta Thagardot, és a legnagyobb komolysággal megkérdezte tőle, hogy mit gondol, mi fog történni, ha a két orosz űrhajós megérkezik Floridába mindenféle útlevél és vízum nélkül. Thagard elsőre köpni-nyelni nem tudott már a felvetésre sem, noha nem esett nehezére elképzelni, hogy mi zajlik társa fejében - beleivódott, hogy megfelelő papírok nélkül másik országba nem lehet eljutni (hovatovább hajdan a Szovjetunión belül nagyobb távolságokra is kvázi útlevéllel lehetett csak közlekedni), és teljesen logikusnak tűnt, hogy útlevél és vízum nélkül érkezve az Egyesült Államokba bizony könnyen rémálommá teheti a Földre érkezést. Thagard igyekezett megnyugtatni társát, és reménykedett, hogy tényleg nem lesz probléma...


Dunbar az űrsikló parancsnoki ülésében, érdemes megfigyelni a gyakorlatilag mindenhova elhelyezett világoskék "velcro" tépőzárakat, amihez mindenfélét oda lehet rögzíteni, hogy ne lebegjen el

Az átadás-átvételt és a közös tudományos munkát befejezve lassan eljött a búcsúzás ideje, a Szojuz TM-21-be bekerültek Budarin és Szolovjov ülései, és felkészültek ők is a következő nap "balett-táncára". Július 3-án búcsúzóul még az STS-71 személyzete az EO-19-nek kitűzőket, órákat, friss gyümölcsöt és tortillát adott át – utóbbi Dunbar ötlete volt, aki együtt készült anno Szolovjovval és Budarinnal, és eközben kitapasztalta, hogy a két orosz rajong az amerikai ételekért, és mivel maradt egy csomó tortilla az űrsikló készleteiben, összegyűjtötte nekik. Szolovjov ezen a ponton áthúzta az űrhajósnőt a Mir fedélzetére, és megkérdezte, hogy a zsilipajtó melyik oldalán szeretne lenni, amikor becsukják. Dunbar grimaszolva azt válaszolta, hogy neki az űrsiklóra kell visszamennie...


A távolodó Szojuz TM-21 az Atlantis ablakából fényképezve

Július 4-én, noha már zárva voltak az Atlantis és a Krisztall modul közötti zsilipajtók, Szolovjovék lekapcsolták az űrállomás néhány nem létfontosságú rendszerét a biztonság kedvéért, majd beszálltak a Szojuz TM-21-be. A terv az volt, hogy látványos fotókat készítsenek az űrállomáshoz bedokkolt, majd az arról leváló Atlantisról, gyakorlatilag "körbetáncolva" őket. Mintegy 100 méterre eltávolodva Budarin fotózni kezdett...


Az Atlantis még bedokkolva a Mir űrállomáshoz

Ezután oldották a dokkológallérok rögzítéseit, és az ezt a célt szolgáló rugós tagok finoman ellökték az űrsiklót az űrállomástól. Nagyjából 60 centiméternyire eltávolodott az Atlantis a pozicionáló hajtóművekkel, és egy kisebb manőverrel megkerülve az űrállomásról csináltak fotókat.


Az űrsikló a ledokkolás után a Szojuz TM-21-ről fotózva

A leválás után a Szaljut-5B fedélzeti számítógép újrakonfigurálta volna magát a "régi" helyzetbe, mikor az űrsikló nem volt még hozzácsatlakozva az űrállomáshoz, ám nem tudott mit kezdeni az űrsikló leválása után a rugóerők által generált sodródással. A beprogramozott megoldás egy újraindulás (soft reset) volt, ami után újra megpróbálta visszanyeri az uralmat az űrállomás stabilitása felett – de megint kudarcot vallott a helyzet feldolgozásával, és inkább lekapcsolt. Budarinék tehát egy sodródó, passzív Mirre dokkolhattak vissza, hogy aztán újraprogramozzák a számítógépet...


A Mir az űrsiklóról fotózva, mielőtt még a Szojuz visszakapcsolódott hozzá

Az űrsikló lassan távolodott csak, a fedélzetén július 4-én még néhány tudományos megfigyelés volt az űrhajósok dolga, amit másnap is folytattak, igaz részben már a SpaceLabban folyó feladatok leállításáról és lezárásáról szólt ekkor már munka. Eközben 370 km-re sodródtak a Mirtől, noha Gibson jelentése szerint még mindig lehetett szabad szemmel követni a csillagoknál fényesebb pontot. Július 7-én felállították az üléseket (az Atlantis ugye egy fővel több űrhajóst tudhatott most a fedélzetén, mint amennyivel elindult), majd minden probléma nélkül leszálltak a Kennedy űrközpontban. Az STS-71 misszió véget ért, a két orosz űrhajós pedig külön a részükre kiállított útlevéllel térhetett haza.


Az Atlantis földet érése 1995. július 7-én

A leszállás után Thagard rákészült, hogy a saját lábán fogja az Atlantist elhagyni. Anno látta, hogy Poljakov sokkal hosszabb idő után is milyen jó állapotban volt az űrben, sőt, hallotta, hogy az orosz űrhajós a saját lábán sétált a földet érése után – úgy gondolta, hogy legalább erre kell neki is képesnek lennie. Apró problémát jelentett számára, hogy a legbelső ülésen ült, így meg kellett várnia, amíg a többiek elhagyják a kijáratot, de sikerült önerőből kilépnie a szabad levegőre. Ettől függetlenül az EO-18 három űrhajósát a Texas állambéli Ellington Fieldre szállították, hogy a pontos állapotukat megvizsgálják, ahogy a gravitációhoz való visszaszokásukat is nyomon kövessék. Thagard megjegyezte, hogy még napokig problémát okozott neki az, hogyan közlekedjen például lépcsőfordulóban, de nagyjából öt nap alatt egész jól visszarázódott a földi körülményekhez. 115 napot és nyolc órát volt a világűrben, amivel (egy időre) az amerikai űrhajósok közül jócskán kiemelkedett, és egyben a korábbi útjaival együtt összesen 140 és fél napjával a legtapasztaltabb űrhajósa is lett a NASA-nak. Július 12-én pedig már elment kocogni az STS-71 két másik űrhajósával, Charlie Precourttal és Ellen Bakerrel, noha a saját szavai szerint élete legnehezebb három mérföldje (nagyjából 4,8 km) volt, amit valaha megtett, de büszkén hozzátette: a lényeg, hogy megtette.


Az STS-71 küldetésről készült összefoglaló videó a NASA csatornájáról

Mindennel együtt Thagard útja igen nehéz volt. Szörnyen elzárva érezte magát az űrállomáson, mivel előfordult többször is, hogy csak három nap után hallott újra anyanyelvén bármit is – hiába állt pályára egy új Altair műhold Lucs-1 (~ Sugár) néven (elengedve a titkolódzásba burkolódzó Kozmosz jelölést), továbbra is sokszor csak napi átlag 8-10 alkalommal, egyenként 8-25 percig volt kommunikáció a Földdel, ebből is kevés jutott a NASA űrhajósának a családjával való beszélgetésre. Ezen nem segített, hogy különösen az első időkben sok üresjárata volt, amit tetézett, hogy két társa folyamatosan dolgozott a karbantartási feladatokon, márpedig a semmittevés csak több időt adott neki, hogy a problémákon lamentáljon. Nem viselte jól az űrállomáson uralkodó körülményeket, rendetlenséget, káoszt sem, noha például arra kitért, hogy az űrállomás légköre üdítően kellemes volt – ám ennek ára is volt, például a jelentős zajszint. Még Sztrekalov is úgy fogalmazott, hogy a Miren lakni olyan, mintha egy vákuumporszívóban élnél. Thagardnak az ételekkel is meggyűlt a baja, akadt bőven olyan fogás, amely nem volt ínyére, ám a vonalkód alapú (és csak körülményesen leolvasható, kikereshető) azonosítás miatt válogatni se nagyon lehetett közöttük, ennek köszönhetően pedig alaposan lefogyott. Utólag bevallotta, hogy rettegett attól, hogy esetleg meghosszabbítanák az útját hat hónapra. Ugyanakkor nem felejtette el megemlíteni a pozitív meglepetéseket sem – például még az indulás előtti ünnepségről megmaradt konyakot társai "Cок" (~ üdítő) feliratú literes műanyag palackokba töltötték, és magukkal vitték a Szojuz TM-21 kabinjába. Azok a palackok pedig a fent töltött idő alatt szépen kiürültek...


A Mir komplexum részelemei 1995 nyarán

A NASA a maga részéről rengeteget tanult az első útból, és persze rengeteg megoldásra váró problémával is szembesült. Hiába adták át például az oroszok az évtizedek alatt összegyűlt tapasztalataikat számukra, az adatok jó részével egyszerűen nem tudtak mit kezdeni. Például egy egyszerű vércukor adatot sem tudtak megfelelően értelmezni, mivel egységes vércukorszint mérési szabvány nélkül erre egyszerűen nincs mód. Viszont létrejöttek a közös munka alapjai, bebizonyosodott, hogy az orosz-amerikai együttműködés nem csak papírvár, még a viszonylag kapkodva kidolgozott eljárások is megállták a helyüket, sikerült az űrsikló bedokkolását megfelelően kidolgozni, és bebizonyosodott, hogy megfelelően végre lehet hajtani azt. Sőt, még személyzetcserét is végeztek az űrállomáson az űrsiklóval, ami újabb tapasztalatszerzésre adott lehetőséget. Az első űrsikló látogatás a Miren minden félelem ellenére nagyszerűen sikerült....

A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!

Azóta történt

Előzmények