A szovjet / orosz űrhajózás múltja XVIII. rész

Az 1997-es év az egymás utáni vészhelyzetek jegyében telt el a MIR űrállomás életében. – írta: Cifu, 4 hónapja

Rutinná váló élet a Miren

1997-et az orosz űrprogram már-már fényes csillagzat alatt látta meg, a Mir űrállomás végre teljesen kiépült, hat modulja (Mir bázismodul, Kvant-1, Kvant-2, Krisztall, Szpektr és Priroda) nagyjából 130 tonnás tömegével a legnagyobb űrállomás volt, ami addig a Föld körül keringett, és immár lassan 11 éve, hogy a bázismodul pályára állt. Az orosz űrprogramnak rövid távon a Mir fedélzetére küldendő egyesült államokbeli és európai űrhajósok, míg közép és hosszú távon a Nemzetközi Űrállomás (amelyről részletesebben a későbbi fejezetekben lesz szó) konkrét jövőképet és célt adott. Persze sötét felhőkből is akadt bőven, Jurij Koptev, a Rosszaviakozmosz vezetője keserűen jegyezte meg, hogy 1989-hez képest a szovjet / orosz űrprogram költségvetése 1996-ban az ötödére zuhant. Márpedig ha nem fog stabilizálódni a pénzügyi helyzet, akkor a NASA-val kötött Mir-látogatásokra vonatkozó szerződések lejárta után nem tudják már a fizetős Mir-látogatásokat sem kiszolgálni, mert azok nem fedezik az űrprogram teljes költségét. Ekkoriban a tervek úgy szóltak, hogy 1999-ig lesz lakott a Mir, majd 2000-ben irányítottan belevezetik a légkörben, megsemmisítve az akkor már 14 éves űrállomást. Amit Koptev nem mondott ki, az az, hogy a NASA ugyan menet közben megrendelte a Nemzetközi Űrállomás Zarja modulját a Hrunyicsev Gépgyártól (amely egy FGB modulra épült), de a nagyvonalúan felvázolt orosz modulokra egyszerűen nincs pénz, így pedig a látszólag fényes jövőkép némileg ködbe vész...


A Mir végleges kiépítése, ami 1996-ban valósult meg

A Mir űrállomás eközben végre "fellélegezhetett", mivel az 1996 decemberével Valerij Korzun és Alekszandr Kaleri lecserélte a Kvant-1 amerikai-orosz napelemszárnyának elektromos kábeleit és csatlakozóit, így a fedélzetén az "energiaválság" némileg normalizálódott. Paradox módon míg Norman Thagardnak (aki ugye először volt tartós személyzetbe beosztott NASA űrhajós) a Szpektr, majd Shannon Lucid a Priroda modul megérkezésének késése miatt nem tudott teljes értékű munkát végezni, John Blaha, aki ekkor a Mir EO-22 tartós személyzet tagjaként volt az űrállomáson, megvolt minden szükséges eszköze, csak éppen elég sokat közülük egyszerűen nem lehetett bekapcsolni. Ettől függetlenül Blaha élvezte a Miren való munkát, noha menet közben meglehetősen frusztrálta, hogy egyszerűen nem tudja melyik eszközt merre keresse. Utólag többször is úgy fogalmazott, hogy Shannon Lucid (az elődje a Miren) egyszerűen nem adta át rendesen a stafétabotot, csak nagyjából végigvezette az űrállomáson. Mikor erre rájött, Blaha magába szállva úgy döntött, hogy ő jobban fogja csinálni: nekiállt folyamatosan jegyzetelni mindenről (mit csinált, hova rögzítette utána a felszerelést, stb.), és ezt emailen elküldte a Földre, meghagyva, hogy utódainak (Jerry Linenger, Mike Foale és ekkor még Wendy Lawrence) is továbbítsák, hogy tanulhassanak belőle.


1996. májusában készült kép az STS-81 és az eredeti Mir EO-22 legénységről: első sor: Linenger, Jett és Blaha, második sor: Grunsfeld, Baker és Wisoff, hátsó sor: Manakov, Ivins és Vinogradov

Hirdetés

Noha a NASA űrhajósa sztoikus nyugalommal reagált arra a kérdésre, hogy várja-e már az űrsikló érkezését („majd ideér, ha ideér”), azért felvillanyozta a hír, hogy minden a tervek szerint halad az STS-81 küldetés előkészítése terén. Ezúttal is az Atlantis űrsikló fogja meglátogatni az űrállomást, személyzete pedig Michael A. Baker parancsnok, Brent W. Jett pilóta, valamint Peter J.K. Wisoff, John M. Grunsfeld és Marsha S. Ivins űrhajósok, illetve Jerry Michael Linenger, aki John Blahát váltja majd a Miren. A rakterében ismét dupla méretű SpaceHab modult foglalt helyett az ODS dokkoló modul mögött, ellátmánnyal alaposan megpakolva.


Jerry Linenger

Jerry Linenger haditengerészeti főiskolát végzett, majd orvosi doktorátust szerzett, és relatíve újonc a NASA űrhajósai között: az 1992-es űrhajósképzési turnusba került be, és 1994-ben az STS-64 út keretében már járt is a világűrben. Még abban az évben ő is bekerült az Űrsikló-Mir program keretében tartósan a Mirre induló űrhajósok közé, és 1995-ben Csillagvárosba küldték kiképzésre. Orvosi hátteréből fakadóan főleg orvosi megfigyeléseket, feladatokat dolgoztak ki számára, hogy követhesse önmagán, miként reagál a teste a súlytalanságra.


Az Atlantis elemelkedik az LC-39B indítóállásról 1997. január 12-én

Az STS-81 1997. január 12-én indult el Cape Canaveralból, majd a szokásos, óvatos és hajtóanyag-takarékos megközelítéssel 3 nappal később dokkolt be a Krisztall modul végén lévő SzO modulhoz.


Az STS-81 és a Mir EO-22 legénysége a Mir bázismodulban


Bonbon, narancs és grapefruit csomag a Mir EO-22 személyzetnek

A szokásos üdvözlések és protokollfeladatok után Blaha szinte „elrabolta” Linengert, nagyon alaposan végigmutogatta az űrállomást és a feladatához szükséges eszközöket. Menet közben persze a két űrhajós helyet is cserélt – Blaha az űrsikló személyzetéhez csatlakozott, míg Linenger a Szpektr modulba költözve a Mir EO-22 személyzetéhez, és persze a Szojuz TM-24 fedélzetén kicserélték a székeiket.


Korzun és Irvins egyeztetnek a logisztikai műveletekről a SpaceHabben


Korzun, Baker és Jett a SpaceHabben készítik elő a Mirre szánt giroszkópot

Az űrsikló ismét valósággal elárasztotta az űrállomást: összesen 2710 kg-nyit pakoltak át a Mirre, többek között 635 kg vizet, 516 kg amerikai tudományos felszerelést és kerek egy tonnányi ellátmányt, amiben volt három akkumulátor és egy újabb giroszkóp is. Hogy az űrállomás nem telt meg, az leginkább annak köszönhető, hogy nagyjából 1072 kg-nyit (amiből 570 kg amerikai tudományos felszerelés volt) az Atlantis fedélzetére vittek át, amit majd az űrsikló a Földre visszavisz magával.


Az űrsiklóról fotózva a Mir, jobbra a Szpektr, balra a Mir bázismodul és a bal alsó sarokban a Kvant-1


A Krisztall modul belseje szinte már csordultig pakolva

A közös tudományos feladatokra is sor került, főleg orvosi vizsgálatokra, illetve egy, a tapasztalatok alapján kifejlesztett futópadot teszteltek, amely a használata közben keletkező vibrációkat csak minimális mértékben adta át az űrjárműnek. Egy másik kísérletben az űrsikló pozicionáló hajtóműveit hozták működésbe, még összekapcsolódott állapotban, hogy a komplexum reakcióját megfigyelhessék.


A Priroda modul az űrsiklóról fotózva


A Szojuz TM-24 az űrállomásra bedokkolva


A Mir és a Szojuz TM-24 az Atlantis fedélzetéről nézve

Ezúttal is mindössze (nem egészen) öt nap volt a közös feladatokra, majd január 20-án az Atlantis lekapcsolódott, és nagyjából 183 méterre eltávolodva körberepülte az űrállomást, felvételeket készítve róla. Végül január 22-én tért vissza az Atlantis a Kennedy űrközpont kifutójára. John Blaha némileg megdöbbent a földi gravitációt újra érezve, gyengének és erőtlennek érezte magát, így két elődjével ellentétben kérte a technikai személyzetet, hogy segítsék ki székéből. Az űrhajós fizikai állapota egy fokkal rosszabb volt, mint Thagard vagy Lucid esetében tapasztaltak, noha sehol se jegyzik meg, hogy kevesebb testedzést végzett volna a visszatérése előtt.


John Blaha (középen), felesége Brenda (balra) és lánya Carolyn (jobbra),
a visszatérése utáni első interjúk idején

Blaha a felépülése után a NASA irányításához ment, és javasolta nekik, hogy ha lehet, az elkövetkezendő utakon tehermentesítsék a két Miren szolgáló (tehát a visszatérő és az érkező) űrhajóst, hogy minél több időt tudjanak eltölteni az átadás-átvétel alatt. Szinte mániája lett a személyzetcsere közbeni információáramlás témaköre, de hozzá kell tenni, hogy feltehetően neki köszönhetően valóban drasztikusan javult a végrehajtás ilyen szempontból. Utólagos véleménye az útjáról vegyes volt, egyfelől úgy vélte, hogy óriási hiba volt a NASA-nak mindössze 4-5 hónapos nyelvi képzéssel űrhajósokat Oroszországba küldenie, mivel nagyon nehézzé tette a tanulást az elégtelen orosz nyelvtudás. A másik oldalról megjegyezte, hogy az oroszok teljesen másképpen képzik az űrhajósaikat, mint az amerikaiak. A NASA hatalmas kézikönyveket gyárt, amiket vagy elolvasol, vagy nem; szimulátorokat épít, amelyekben órákat, napokat, heteket, hónapokat, akár éveket gyakorolsz – de soha nem voltak vizsgák, számonkérések. Ezzel szemben az orosz kiképzés olyan volt, mint egy iskolában, általában ketten ültek a tanteremben, ahol egy oktatónak kijelölt ember krétával felírta az aznapi tananyagot, amit leadott, miközben ha kérdés volt, egyből válaszolt is rá. Ha mondjuk a Mir kommunikációs rendszere volt a tananyag, akkor jött egy mérnök az Enyergija irodától, akinek ez volt a szakterülete, és mindent töviről-hegyire átvettek. Végül le kellett vizsgázniuk belőle, ha pedig nem mentek át, újra átvették azokat a részeket, amelyeken elbuktak. Blaha úgy vélte, hogy egyik módszer sem feltétlenül jobb a másiknál, de aligha vitás, hogy az amerikai módszer jóval költségesebb, míg az orosz módszer gyakorlatiasabb.

A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!

Azóta történt

Előzmények