A szovjet / orosz űrhajózás múltja XXI. rész

A Mir űrállomás utolsó napjai, a Nemzetközi Űrállomás első szárnybontogatásai... – írta: Cifu, 5 éve

A Mir végzete és az ISS szárnybontogatásai

2001 januárjában a földi irányítás aktiválja a Mir irányítórendszerét. Eddig a Progressz M-43 stabilizálta a pályáját, ám azt le kell váltani, és a teherhajók cseréjének idején az űrállomás stabil pályájáért saját magának kell felelnie. A Progressz M1-5 eredetileg január 16-án indult volna, amit két nappal eltoltak az előkészületek megcsúszása miatt, viszont amikor már a rakéta az indítóálláson várta, hogy feltöltsék hajtóanyaggal, a CUP-ból rossz hírek érkeztek, így az indítást lefújták. A Mir elektromos rendszerében ugyanis a feszültség hirtelen zuhant egy nagyot, ami miatt a relatíve sok energiát igénylő giroszkópok használata nem jöhetett szóba, az irányító rendszer pedig ezt a helyzetet felismerve lekapcsolta magát. Az elkövetkező napokban arra jutottak, hogy feltehetően a Kvant-2 modulban létrejött szokatlanul magas hőmérséklet miatt az akkumulátorok működése kevésbé hatékony volt, ez okozta a váratlanul alacsony feszültséget. A Mir pozicionálásáért felelős 12 giroszkópból 10 volt működőképes ekkor, de csak a Kvant-1-en lévő hatot üzemelték be (a másik hat a Kvant-2-ben volt elhelyezve), csakhogy az aktiválásuk után elkezdtek lelassulni (feltételezések szerint elégtelen volt az elektromos energia a megfelelő működésükhöz), így jobb híján rakétahajtóművekkel kell majd stabilizálni az űrállomást.


A Mir űrállomás élete vége felé...

A Progressz M1-5 végül január 24-én indult a világűrbe, de a szokástól eltérően nem két, hanem négy napig tartott, amíg eljutott a Mirig, mivel egy üzemanyag-takarékosabb pályán közelítette meg. A teherűrhajón csordultig töltötték a hajtóanyag-tartályokat (ez 2677 kg-ot jelentett), de minden lehetséges módon igyekeztek még többet biztosítani a Mir légkörbe vezetéséhez. A Progressz M-43 másnap lekapcsolódott, de csak néhány kilométerre távolodott el, hogy ha bármi probléma lépne fel a Progressz M1-5 dokkolásakor, akkor vissza tudjon dokkolni. Január 28-án viszont az új teherhajó probléma nélkül kikötött a Kvant-1-en, így a régit másnap belevezették a légkörbe. A Mirt azután lassú pörgésbe hozták, hogy így stabilizálják, ezzel is takarékoskodva a hajtóanyaggal. Eredetileg az űrállomást február végén vezették volna bele a légkörbe az után, hogy a Mir bázismodul indításának tizenötödik évfordulója megtörtént volna. Február 20-án már csak 275 km-es magasságban kering, és ez naponta cirka 790 méterrel csökken az erős naptevékenység miatti légköri hatásoknak köszönhetően. Úgy számolták, hogy március 9. környékén éri el a 250 km-es magasságot az űrállomás, amikor a végső fékező manővert beindíthatják. Csakhogy március elején felülírják a korábbi terveket, és 250 km helyett csak 220 km-es magasságban fogják a fékező manővert végrehajtani, hogy minél több hajtóanyag álljon rendelkezésre ehhez – és ekkoriban már napi másfél kilométerrel került közelebb az űrállomás a Földhöz.


Felvétel arról, ahogy a Mir darabjai lángolva száguldanak át az égbolton 2001. március 23-án...

Március közepén a tervezett fékező manőver időpontja többször is változik – a légkör fékező hatása a vártnál kisebbnek bizonyul, március 19-én még 227,9 km-es átlagos magasságon kering a Mir, és majdnem 3 kilométerrel került lejjebb az elmúlt nap. A Mir életének utolsó napjaiban még mindig voltak olyan hangok, melyek az űrállomás megmentését hangoztatták – ám ezek már jobbára üres szavak maradtak, mivel már nem volt lehetőség jelentősen emelni a pályáját. Március 23-án végrehajtják az első fékező manővert a Progressz M1-5-el, ami 21 percig tartott, és 219 x 188 km-es pályára állította az űrállomást, egy keringéssel később újabb 24 perces manőver következett, ami 218,5 x 159 km-esre csökkentette azt. A végső manőverre két keringéssel később került sor, és a Progressz a hajtóanyag kifogyásáig működtette a hajtóműveit, és annyira lefékezte az űrállomást, hogy már viszonylag meredeken lépett a légkörbe. A Mirt a Csendes-óceán egy hajózás és légi forgalom elől lezárt területére irányították, és fokozatosan széthullott darabjaira, ahogy a légköri hatások tépni kezdték. Először a napelemek törtek le róla, majd a keresztirányban álló modulok szakadtak le, hogy aztán tüzes golyóként száguldjanak tovább, egészen az óceán mélyére, nagyjából 3000 km-re keletre Új-Zélandtól.


A Mir végső útja: nagyjából 80 km-es magasságban a légkör súrlódásától égni kezd, cirka 70 km-es magasságban elkezd szétesni, végül a darabjai több, mint 1500 km hosszan zuhannak az óceánba

A Mir végül több, mint 15 évig volt a világűrben, 86.331 alkalommal kerülte meg a Földet, és 104 ember járt a fedélzetén. Rengeteg gyakorlati tapasztalatot szereztek vele, több vészhelyzetet élt meg és élt túl, ám végül vitathatatlanul elavult és elaggott, így mennie kellett. Utólagosan sok vita volt és van arról, hogy a MirCorp tervei a Mir további használatáról valójában mennyire voltak életképesek. Az nem vitás, hogy bebizonyították: magántőkéből is lehetséges adott esetben űrbéli célokat elérni emberes űrrepülés esetén, ha van kellő akarat – és pénz. Csakhogy ehhez olyan infrastruktúrát használtak fel, aminek a kifejlesztését anno a Szovjetunió fizette ki, és ők csak felhasználni tudták volna. Nagyjából 60-70 millió dollárt költöttek el, és valóban életképes üzleti modellt nem tudtak kiépíteni – hiába voltak űrturista jelentkezők bőven, ha a felkészítési idő alatt nem tudták előteremteni a szükséges tőkét a működésre, illetve nem egy esetben az előre megállapodott összeget az űrutakra nem fizették ki a partnerek. Nagyjából évi 200 millió dollárt kellett volna előteremteni ahhoz, hogy évi 2 Szojuz és 2-3 Progressz utat ki tudjanak fizetni, a földi infrastruktúra költségei mellett – ettől pedig nagyon messze voltak.


A MiniStation 1 koncepciója, a hátsó részén mintha egy Szojuz műszaki modul lenne azonosítható, de a kései DOSz űrállomások napelemszárnyaival, és egy Szojuz valamint Progressz látható bedokkolva rá

Nem vitás, hogy a NASA és az amerikai törvényhozás is aktívan akadályozta a munkájukat, erre ékes példa az elektrodinamikus pályaemelő rendszer (tether) esete, amelyet eredetileg használni szeretett volna a MirCorp, és amelynek exportját a Mir légkörbe vezetése előtt engedélyeztek csak. A MirCorp alól lassan pedig kicsúszott a talaj – először egy kisebb magán űrállomás létrehozásán kezdtek el dolgozni (MiniStation néven), de egyszerűen nem volt pénz mögötte: Walt Anderson telekommunikációs cégéből jött vagyonának jó része odaveszett a dotkomlufi kipukkadásával, ráadásul adócsalás miatt 2007-ben kilenc év börtönre ítélték, ám többszöri felülvizsgálat után végül 2012-ben szabadon bocsátották.

Az ISS állandó személyzettel végre...


Az STS-98 személyzete, hátsó sor: Curbeam és Jones, első sor: Cockrell, Ivins és Jones

Az első ISS alapszemélyzet a 2001-es évben az űrállomás további bővítésére készült, januárban kellett volna indulnia az Atlantisnak, hogy az amerikai tudományos modult, a Destinyt („Sors” vagy „Végzet”) felvigye. A személyzete eredetileg Kenneth D. Cockrell parancsnok, Mark L. Polansky pilóta, Mark Lee, Marsha S. Ivins és Thomas D. Jones, mindannyian a NASA űrhajósai. Viszont Mark Lee hivatalosan meg nem nevezett okokból (nem hivatalosan összeveszett a Johnson Űrközpont igazgatójával, George Abbey-vel) azonban le lett cserélve az eredetileg az STS-100 útra készülő Robert L. Curbeamre.


Nem túl jó kép, de nagyszerűen lehet látni rajta az Destiny szerkezeti felépítését: a hengeres testen belül négy oldalt az ISPR-ek vannak elhelyezve körben

A Destiny modul 8,53 méter hosszú, átmérője 4,27 méter, a tömege hozzávetőleg 14,5 tonna, a túlnyomásos belterének térfogata pedig 106 köbméter. Három hengeres elemből épül fel, a két végén kúpos lezárórészekkel, amelyeken egy-egy ISS (amerikai oldalon) szabványos zsilipajtó található, az egyik vége a Unity, a másik a később érkező Harmony modulhoz kapcsolódik majd. Kívülről nem sok említésre méltót találni rajta, mindössze a mozgatásához szükséges kapcsolódási pontok és a navigációt segítő fehér alapon fekete pontok láthatóak – illetve az „alján” egy 510 mm átmérőjű, nagy optikai tisztaságú ablak, amelynek egy belülről vezérelhető, félrehajtható zárófedele van – az ablak elsődlegesen a Föld-megfigyelésekhez lesz felhasználva, kamerákat és fotóeszközöket helyezve mögé. A beltérben mind a 4 oldalon 6-6 International Standard Payload Rack („Nemzetközi Szabvány Rakodó Szekrény”, angol rövidítéssel ISPR) található, amelybe különféle tudományos, létfenntartó vagy akár csak simán raktárként funkcionáló szekrényeket lehet elhelyezni.


Az első ISPR elhelyezése a Destiny modulban, még a Földön az építése közben

Az ISPR 2 méter magas, 1,05 méter széles és 85,9 cm mély, hozzávetőleg 1,57 köbméter térfogatú, domború hátú szekrény szénszálas műanyag kerettel, amelynek üres tömege 104 kg, és maximum 700 kg-nyi eszközt lehet bennük elhelyezni. Az energia-, adatkapcsolat-, szükség szerint hűtés- és más csatlakozási pontok oldalt illetve alul és felül elhelyezett szerelőnyílásokon keresztül érhetőek el. Maguk a kábelek négy sínben futnak, amelyek egyben rögzítési pontként és a világítás házaként is működnek. Az ISPR-ek beltér felé néző oldalán további rögzítési pontokat lehet elhelyezni, például laptopok vagy személyes eszközök számára. Az ISPR-ek utólagosan is beépíthetőek (a Destiny alapból mindössze hét ilyennel ellátva indult útnak), ám felvitelük némileg problémás, mivel eleve az orosz modulok felőli zsilipajtókon nem férnek át, de az űrsikló zsilipajtaján sem. Az ISS ellátásához tervezett eszközök közül csak az STS űrrepülőgép rakterében szállítható MPLM tehermodulok, illetve a japán H-II teherhajó ajtaján fér át, így csak ezek képesek új ISPR-eket felvinni, illetve régebbi ISPR-eket visszahozni (a H-II esetében a légkörben elégve megsemmisíteni).


A Destiny modul beltere az STS-98 űrhajósai által fotózva

Tehát a Destiny január 19-én indult volna az STS-98 küldetéssel az Atlantis rakterében, ám az indítóálláson kiderült, hogy valami nem stimmel a gyorsítórakéta kábelezésével, ezért vissza kellett vinni az indítóasztalon álló űrrepülőgépet a VAB-ba. A következő indítási kísérletre február 7-én került sor, amely már probléma nélkül zajlott, és nem egészen két nappal később ki is kötöttek az ISS Unity moduljához. A zsilipajtók kinyitására két óra múlva került sor, a protokolláris üdvözlés után némi ellátmányt vittek át az űrállomásra – aztán bezárták a zsilipajtókat, mivel az űrrepülőgépben csökkenteni kellett lassan a belső túlnyomást az elkövetkezendő űrséta miatt.


Az STS-98 és az ISS első expedíciójának személyzete a Unity modulban


A Unity kiemelése az Atlantis rakteréből, Thomas Jones felvétele


Thomas Jones űrséta közben

Thomas Jones és Robert L. Curbeam három űrsétát hajtott végre február 10-én, 12-én és 14-én, Marsha Ivins pedig a robotkart irányítva segítette munkájukat. Az első űrséta folyamán a Destiny modult az Atlantis rakteréből a Unity elülső feléhez csatlakoztatták, majd az energia, hűtés, létfenntartás és adatkapcsolatot biztosító csővezetékeket és kábeleket kötötték össze a Unity és a Destiny között. Másnap (miután az űrrepülőgépben újra megemelték a belső nyomást) a személyzet birtokba vette a Destinyt, többek között a fedélzeti rendszerek elsődleges életre keltése zajlott. A második űrsétán az ekkor még a Unity oldalára kapcsolt PMA-2 túlnyomásos összekötő alagutat a Destiny szabad végén lévő zsiliphez szerelték fel, valamint előkészítették a modul külső felét az STS-100-zal érkező robotkar fogadására. A harmadik űrsétánál újra ellenőrizték a Destinyhez kapcsolt vezetékhálózatot, kinyitották a rácsszerkezeten lévő első radiátor-szárnyat, illetve felszereltek egy tartalék rádióantennát (S-Band Antenna Support Assembly, vagyis SASA), és a Destiny nagy méretű ablakának külső ajtaját.


Curbeam, Polansky és Cockrell egy ISPR szekrényt rögzít a Destiny modulban


Thomas Jones és Mark Polansky a Desinty modulban alszik éppen, ez a fajta „alvóhely” lesz később az általános az amerikai szekcióban...

A Destiny végső tesztelésén az űrhajósok már a fedélzetén is éjszakáztak, és mindent rendben találtak. Február 16-án az űrállomás és az űrsikló személyzete elköszönt egymástól, majd az Atlantis lekapcsolódott, és négy nappal később a rossz idő miatt a megszokott Kennedy űrközpont helyett az Edwards légibázison szállt le.


Közeli kép a Destinyvel kibővült ISS-ről


Az ISS a távolodó Atlantisról fotózva

A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!

Azóta történt

Előzmények