A szovjet / orosz űrhajózás múltja XXII. rész

Az ISS visszanyesése, az űrturizmus fellendülése és a legjobb esetben is felemás év az orosz űripar számára. – írta: Cifu, 3 hónapja

Az ISS program megkurtítása

A 2001-es év komoly változásokat hozott az űrhajózás történetében: az ISS űrállomás végre egész évben úgy keringett a Föld körül, hogy a fedélzetén végig volt személyzet, sor került az első magánfinanszírozott űrturista-repülésre, valamint az orosz űrprogram vezetése végre belátta, hogy még az 1990-es években felvázolt orosz Nemzetközi Űrállomás modulok jó részét pénzhiány miatt nem tudja megvalósítani. Így drasztikusan megvágták a Nemzetközi Űrállomás orosz szegmensét, gyakorlatilag a már Föld körül keringő Zarja (amit ugye a NASA pénzelt), Zvezda és Pirsz modulokon kívül csak egy energiaellátásért felelős rácsszerkezetben és az azon elhelyezett napelemekben gondolkodtak, noha utóbbiak számát egyes tervekben már visszavágták nyolcról négyre.


A 2001 végén, 2002 legelején asztalon lévő tervek szerint nagyjából így nézett volna ki
a teljesen elkészült Nemzetközi Űrállomás

Az ISS felett viszont sötét fellegek kezdtek el gyülekezni az óceán túlpartján. Még 2001 februárjában az amerikai űrhivatal jelezte a törvényhozásnak, hogy számításai szerint nagyjából 28-30 milliárd dollárba fog kerülni az ISS befejezése, ami az eredeti, 1993-as becslésekhez képest bő 60-70%-kal magasabb szám. A NASA és a költségvetéséért felelős szervek között viszont nézeteltérés volt annak kapcsán, hogy mi erre a megfelelő lépés. Az űrhivatal alapvetően abban bízott, hogy ha lassítja az építés folyamatát, és később készül el az amerikai lakómodul (HAB), a centrifuga-modul (CAM), a mentőűrhajó (CRV) és a negyedik pár napelemszárny, akkor ezekre kapnak plusz forrásokat, a többi részegységet pedig a már megszavazott pénzből fogják megvalósítani. Vagyis még mindig meg tud az eredeti tervek szerinti Nemzetközi Űrállomás épülni – legalábbis az amerikai szegmens. Egy modult már elengedtek viszont, a pályaemelésért felelős Meghajtó Modul (Propulsion Module), amely eredetileg azért jött létre, hogy adott esetben a Zarja nélkül is legyen lehetőség a pályamódosításra. Erre az Európai ATV teherűrhajója is képes lesz majd, de az amerikaiaknál népszerű volt a gondolat, hogy a többi országtól függetlenül a NASA saját maga garantálni tudja a létfontosságú feladat végrehajtását. Mivel a Zarja már fent volt, és az ATV hamarosan bevethető lesz, úgy vélték, ez a feladatkör kiengedhető a kezükből.

Hirdetés


Ez a kép még 1997-ben készült, balra a Quest zsilipmodul építés alatt,
amit az STS-104 út során vittek fel 2001 júliusában, jobbra pedig a lakómodul, szintén építés alatt

Azt nem árt tudni, hogy a költségvetési tervek szerint az ISS elkészítésére egy adott összeg áll rendelkezésre, amit majd időről-időre felülvizsgálnak. Tehát a NASA azon terve, hogy elcsúsztat pár modult, még önmagában nem old meg semmit, ehhez az is szükséges, hogy a törvényhozás utána megszavazza a modulokhoz szükséges pénzt is, ami a korábbi ISS-re vonatkozó szabályok átírását takarja. Egyszerűbben mondva: az Amerikai Űrügynökség anno kapott egy keretet, hogy ennyiből kell megvalósítania az űrállomást, és bár ezt már cirka másfélszeresére növelték, ebbe se férnek bele. Márpedig ha ennél nagyobb mértékű változtatásra van szükség, akkor újra kell tárgyalni az egész állami támogatást, ami hosszadalmas és vitáktól terhes eljárás. Ebből kiutat keresett ebből, ami többek között oda vezetett, hogy ismét barter-megállapodást kötött (ez bevett gyakorlattá vált eddigre, hogy a szigorú költségvetési szabályok határait rugalmasabban kezelhessék), ezúttal ismét az olasz űrügynökséggel, amely például az MPLM tehermodulokat is gyártotta. Ezúttal a HAB lakómodul terén egyeztek meg, hogy a benne elhelyezett eszközök (köztük a kísérletek illetve eleve az űrhajós-elhelyezés terén) egy részét az olaszok kapják meg, cserébe ők építik meg a modult – erről meg is állapodtak 2001 áprilisában. A probléma ott volt, hogy közben egyre kevésbé látszott a törvényhozás részéről a szándék, hogy további dollár milliárdokat hagyjanak jóvá az űrállomásra. A NASA egy vészforgatókönyvnek szánt drasztikus tervet is kidolgozott, ahol a HAB és CAM modul és a CRV mentőűrhajó is lehúzásra kerül – ez azt jelenti, hogy legalábbis egy időre 3 főben maximalizálódik a személyzet, noha az amerikaiak saját elemzései szerint is 2,5 űrhajóst igényel az üzemeltetés és karbantartás, ami nagyjából azt takarja, hogy napi pár órát tud a háromból egy űrhajós tudományos munkát végezni...


Sean O'Keefe, a NASA igazgatója 2001 és 2004 között

2001. december 21-én nevezték ki Sean O'Keefe-t a NASA új igazgatójává, aki James E. Webb (aki 1961-től 1968-ig töltötte be ezt a posztot) óta az első, aki sem tudományos, sem mérnöki háttérrel nem rendelkezett. O'Keefe közigazgatási szakember volt, alapvetően azért került a NASA élére, hogy rendbe tegye a folyamatosan költség-túllépést – és kíméletlenül neki is állt, hogy rendet tegyen a portáján.


A 2002 tavaszán hozott változtatások, hiányoznak NASA által leállított modulok:
a CRV mentőűrhajó, a HAB lakómodul és a CAM tudományos modul

A NASA 2001 áprilisában leállította az X-38 kísérleti jármű (a CRV tesztjárműve) programot és vele együtt a CRV programot is. Szintén elkaszálták a HAB lakómodult és a CAM tudományos modult, esszenciájában tehát a 2001 őszén javasolt forgatókönyv, a US Core Complete (a szó szerinti fordítása értelmetlen, értelmezés szerint nagyjából Egyesült Államok Központi Elemeire Épülő) verzió mellett tette le a voksát. 2001-ben a Nemzetközi Űrállomás orosz szekcióját, egy évvel később az amerikai szekciót is látványosan megvágták, vagyis a hajdani terveket alaposan visszaskálázták. Utóbbival nagyjából 4-5 milliárd dolláros túlköltekezést fordított visszájára az új NASA vezető, vagyis jól végezte a dolgát – a számokat nézve.


Ez a kép már 2003 elejéről származik: a NASA OSP program kis méretű űrjárműveihez koncepciók,
érdemes megfigyelni, bal oldalon alul feltűnik trójai falóként az Apollo-szerű kapszula...

2002-ben egy új irány is egyre magabiztosabban vett lendületet: még 2000-ben fújták le az X-33 tesztprogramot, amely az STS űrrepülőgép tervezett utódjának, a Venture Starnak az előfutára lehetett volna. Az X-33 elkaszálásakor a túlságosan ambiciózus fejlesztések rizikóját hozták fel indokként, így utódjánál rendőrkanyart téve a meglévő technológiákat vették elő, hogy minimalizálják az ismeretlen változókat – ez lett az OSP (Orbital Space Plane - Orbitális Űrrepülőgép) program, ami hagyományos, már meglévő rakéták (mint a Delta IV vagy az Atlas V) orrán indulna a világűrbe, és csak 4-6 űrhajóst vinne fel, dedikáltan az ISS-hez. A cél az, hogy miután az űrállomás elkészül, a nagy és drága STS űrrepülőgép helyett egy kisebb és olcsóbb járművel valósítsák meg a személyzetcserét, amely egyben mentőűrhajóként is funkcionálna, tehát a CRV mentőhajó utódja is lehetne. Ha valaki a korábbi részekből felidézi a HL-20 programot, amely ugyanezt akarta megvalósítani a másik oldalról (mentőűrhajónak indult, hogy aztán a személyzetcserére használják fel), akkor nem teljesen ok nélkül kiálthatna déjà vu-t, ám a NASA kénytelen volt szélkakasként az éppen fújó szeleknek engedelmeskedni.


Vlagyimir Putyin orosz elnök a Hrunyicsevi Gyáregységben tesz látogatást 2002 januárjában,
jobbra Jurij Koptev, az orosz űrügynökség igazgatója

A NASA döntése természetesen befolyásolta az orosz terveket is, ám ekkoriban a Roszaviakoszmosz a pénzügyi vészhelyzetek napi szinten való túlélésére koncentrált. Dennis Tito 2001-es útja pedig jó lehetőségeket vázolt fel, és még 2001 nyarán bejelentkezett több potenciális érdeklődő, az egyikük Mark Shuttleworth (az Ubuntu linuxot készítő Canonical cég későbbi alapítója), egy dél-afrikai üzletember, aki az 1995-ben alapított Thawte Consulting garázscégével az internetes hitelesítési kulcsok üzletébe robbant be – olyannyira, hogy 1999-ben a legnagyobb konkurens VeriSign akkori értéken nagyjából 575 millió dollárért megvette a céget Shuttleworthtől. Ebből a vagyonból szánt egy szeletet arra, hogy ő is kövesse Tito nyomdokait, és tegyen egy kirándulást az ISS-re. A tárgyalások azonban vontatottan haladtak, mivel Shuttleworth egy sor speciális igénnyel jelentkezett, például 10 napnál többet szeretett volna eltölteni az űrállomáson, illetve biztosítékot kért, hogy ha valamiért nem jutna el az űrhajó az ISS-re, és idő előtt vissza kellene térniük, akkor automatikusan egy ingyenes újabb utat biztosítsanak számára, kemény pillanatokat okozva az orosz és amerikai tárgyalófeleknek – ám ezen igényeket végül elengedte az üzletember.


2002. január 30-án a NASA kiképzőközpontjában mutatják meg Mark Shuttleworthnek (jobbról a második) a Destiny modul kommunikációs rendszerét, bal szélen Gennagyij Padalka, jobbra Oleg Kononyenko,
ők ketten a Szojuz TM-34 tartalék személyzete

Érdekes változás állt be a ISS többi szereplőjétől az űrturistákhoz való hozzáállás terén is. Amíg Dennis Tito esetében még határozott tiltakozás volt a NASA, és csendes rosszallás a többi űrügynökség részéről, sőt mi több, egyenesen nem engedték, hogy igénybe vegye az amerikai kiképző-központot, addig Shuttleworth esetében már fogadták az újabb űrturista-jelöltet a NASA Johnson Űrközpontban, és sokkal befogadóbban kezelték a helyzetet. Mintha egy másik narratíva született volna, immár nemhogy nem hangoztatták folyamatosan, hogy mennyire rossz ötletnek tartják egy civil űrhajós jelenlétét a Nemzetközi Űrállomás fedélzetén, de még a NASA hivatalos fotóin és közleményeiben is folyamatosan feltűnt. A jelek szerint tehát békés útra terelődött a fizetős utasok kapcsán kialakult nézeteltérés az orosz és amerikai fél között...

A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!

Azóta történt

Előzmények