A NASA új(abb) korszaka

Ez az új korszak már az űrrepülőgép leváltásáról szól és szólt. A bonyolult, újrafelhasználható és összetett immár szitokszavak lettek; az utolsó indok az X-33/Venture Star program volt, ahol egy korábban is csak tervezőasztalig eljutott elképzelést, az ún. SSTO (Single Stage To Orbit) megvalósítását tűzték ki célul – ez azt jelenti, hogy az űrhajó semmit sem választ le vagy dob el a világűrbe jutás közben és az onnan való visszatéréskor. Mivel semmit sem dob el, ezért hosszú távon ez lehetett volna a legkifizetődőbb megoldás. De az STS fiaskója után a magasra rakott elvárások lécét hamar leverte a még kísérleti X-33, amelynek az új technológiák életképességét kellett volna bizonyítania. Az SSTO kulcsa az, hogy a jármű öntömege minimális legyen, így például szénszálas kompozit műanyagból szerették volna a tartályokat legyártani. Ez nem sikerült, így áttértek könnyűfém ötvözetre, sőt, olyan jól dolgoztak, hogy az új tartály könnyebb lett, mint az eredetileg tervezett kompozit műanyag. Hiába, mert a törvényhozásban és a vezetésben úgy gondolták, hogy az X-33 program megcsúszása és az egyik kulcstechnológiai fejlesztés (a szénszálas üzemanyagtartály) kudarca miatt túl nagy a kockázat, úgyhogy gyorsan le is lőtték az egészet.

Az X-33 kísérleti jármű, a Venture Star űrrepülőgép és az Űrsikló méretarányos ábrája

Azonban a Venture Star megtorpedózásával a NASA továbbra sem akart gyors váltást. Ez leginkább az Űrsikló programon volt lemérhető – semmiféle visszavágást nem fogadtak el, évi átlag 4 STS úttal számoltak évekkel előre, hogy az ISS űrállomást befejezzék és utána használatba vegyék. A terv szerint a meglévő hagyományos Atlas V. és Delta-II/-IV. hordozórakétákat felhasználva látnák el az űrállomás személyzetének cseréjét egy új járművel, az Orbital Space Plane (OSP) segedelmével. Az Űrsikló pedig megmaradna az űrállomás építésének, illetve ellátó feladatának – vagyis két rendszer lenne párhuzamosan az emberes űrmissziókra.

Az OSP koncepció fantáziarajza a NASA részéről, lehetséges konfigurációkat tekintve,
bal oldalt, alul megjelent trójai falóként a kapszulakiépítés...

Tehát az új kiválasztott megoldás egyszer használatos rakéta, lehetőleg minél olcsóbban (ie.: ne kelljen kifejleszteni), és egy kis méretű űrjármű, aminek nincs más dolga, minthogy felmenjen az ISS-re, ott dokkolva várjon 3-6 hónapig, majd visszahozza a személyzetet. A NASA reményei szerint az OSP viszonylag olcsó és gyorsan lezajló program lesz, és nem fognak sok akadályba ütközni. Csakhogy jött 2003 február elseje, és a Columbia-katasztrófa. A NASA számára nem is jöhetett volna rosszabbkor, hiszen azzal fenyegetett a helyzet, hogy az egész Űrsikló programot leállítják ott helyben, ez pedig az ISS helyzetét is megnehezítette volna, illetve a NASA hirtelen elveszti az egyetlen űrjárművét, amely embert képes vinni a világűrbe, illetve azt az eszközt, amelyre az űrállomás összeszerelését kidolgozták. Heroikus küzdelemben a NASA képes volt kilobbizni, hogy az űrsiklórepüléseket visszaállítsák, sőt, még egy utolsó Hubble-szerviz utat is kikönyököltek. Viszont az OSP rögtön nem lett olyan vonzó megoldás (megjegyzés: éppen 2003 februárjában hagyták jóvá a program végleges igénylistáját), mint egyetlen űrjármű a NASA kezében.

Egy Mars űrhajó elképzelés (Mars Transfer Vehicle – MTV), két bedokkolt Orion űrhajóval,
az Orionok ezen feladatát minimális módosítással az OSP is képes lett volna véghez vinni...

Ha belegondolunk, érthetetlen okból. A NASA berkeiben a mai napig él az a gondolkodásmód, hogy a NASA-nak minél előrébb kell gondolkodnia, és nem megragadni a Föld körüli pályán keringő űrállomásnál. Az OSP pedig nem akart továbbmenni, olcsó és egyszerű megoldást akart a Föld körüli pályára jutáshoz. Csakhogy a tervekben szereplő Mars-küldetések jó része is arra épült, hogy egy, a Föld körüli pályán megépítendő űrhajóval teszik meg a Föld-Mars utat; a Földről induló űrhajónak csak az a dolga, hogy felvigye a személyzetet, és bedokkoljon ehhez a bolygóközi utazásra való űrhajóhoz. Erre az OSP is tökéletesen megfelelt volna...

Az STS-135 landolása, az utolsó űrsiklórepülés, mellyel az STS program lezárult

Igazából volt egy alternatív megoldás, a Space Launch Initiate (Űr-indítási Kezdeményezés), ami a Next Generation Launch Vehicle (Következő Generációs Indító Jármű) programban folytatódott, és a célja újrafelhasználható rakétahajtóművek és indító járművek kifejlesztése a 2010-es évek elejére – pontosabban csak lett volna, mert a program némi vergődés után kimúlt.

Kicsit összeesküvés szagú azt állítani, hogy a NASA vezetése és az alvállalkozó cégek (elsősorban a Lockheed és a Boeing) harcolta ki az OSP mellőzését és egy grandiózusabb program elindítását, de a jelek mindenesetre azt mutatják, hogy a korábbi, elsősorban az ISS-re koncentráló jövőkép gyorsan elsikkadt, és valami újat kell létrehozni, sok pénzért. Az új persze képletesen értendő, ugyanis egyszer használatos rakétákra és mindenekelőtt (az űrrepülőgépelvet támadva, a Columbia-baleset szelét meglovagolva) egy űrkapszula vigye az embereket. 2004-ben jött a Constellation program, amely távolabbi célok elérését tűzte ki, és legalábbis szavak szintjén ismét egy határozott célt tűzött ki a NASA elé: visszatérni a Holdra.

Az erre alkalmas űrhajó, amelyet végül Orion névre kereszteltek, folyamatosan formálódott. Végső formájában egy maximum 6 főt befogadni képes űrkapszula és a hozzá csatlakozó műszaki modul – magyarul egy Apollo 2.0. lett.

Itt most egy vargabetűt tennék arról, hogy miért is ragadt le először az űrkapszuláknál az amerikai űrhajózás az 1960-as évek elején. A NACA (a NASA elődje) és az US Air Force egyaránt határozott elképzelésekkel rendelkezett arról, hogy is fogja az ember meghódítani a világűrt. Olyan űrrepülőgépekkel, amelyeket egy nagyobb repülőgép felvisz nagy (12-16, de bizonyos terveknél akár 25-50 km) magasságba, és onnantól az űrrepülőgép a saját hajtóműveivel éri el a világűrt. Majd szépen, a légkörbe visszatérve, repülőgépként le is száll.

Az X-15A-2 a B-52-es anyagép szárnya alatt, indítás előtt

Gyakorlatilag az X-15 kísérleti repülőgépet kell csak továbbfejleszteni, szépen, fokozatosan... A probléma az volt, hogy jöttek a szovjetek, akik a ballisztikus rakétaprogramjukra épülő megoldással (az R-7 rakétával) sikeresen elérték a világűrt. 1957-ben ezért egy sebtiben összehozott találkozót szerveztek a rakéta- és repülőgépgyártással foglalkozó cégeknek, ahol gyors megoldást kerestek arra, hogy juthat fel a világűrbe amerikai űrhajós, lehetőleg a szovjetek előtt. A döntés végül a nyers és durva, de gyorsan megvalósítható, katonai ballisztikus rakétákra épülő, kis méretű kapszulát használó megoldás mellett tette le a voksát. Ez határozta meg az amerikai emberes űrhajózás terveit az elkövetkező bő tíz évre. Hogy aztán az űrsiklóval visszatérjenek az eredetileg megálmodott útra....

Egy korai űrrepülőgép koncepció makettje – sacc/kábé ilyesmi megoldást képzeltek el eredetileg a világűrbe való jutásra, amíg Von Braun rakétái el nem lopták a show-t...

Most azért döntöttek megint a kapszulák és a rakéták mellett, mert ez egy már kipróbált, bevált, letesztelt megoldás volt. Elviekben tehát kevés a meglepetés és olcsó a kifejlesztés...

Már itt egy picit megtörik a gondolatmenet, mert hát az utolsó Apollo repülésre több mint 40 éve került sor. Azok, akik azt építették, tervezték, már nincsenek is köztünk, de legalábbis aligha aktív korúak. Vagyis valójában a NASA-nak sincs már gyakorlati tapasztalata vele; hajdan használták a megoldásokat, de ez inkább visszalépés lenne, mint előrelépés. Most mégis ilyen megoldás(ok) mellett tették le a voksukat...

A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!