Az emlékezés fontossága

Évről-évre elérkezünk egy olyan naphoz, melyen a legtöbb ember mélyen számot vet a múlttal. – írta: Hunork, 11 éve

Bevezetés és az eredet

“Mind, ami összetett széthull, megszületik, majd elpusztul,
Létrejön, és elenyészik, elnyugvása a boldogság.”

Mikor ezt az esszét írtam, épp a halottak napjára készült az ország s világ. Közben eltelt egy kis idő (vagy sok, nézőpont kérdése), épp nem a legjobb pillanatban voltam, jobban mondva: életpálya-állapotban... Így akkor elmaradt az írás befejezése. Most megpróbálom pótolni, már csak annak okán is, mert igen sok érdekes, és sokak számára talán új információ, tudásanyag is van benne. Remélem, hogy a kedves olvasók elnézik a hatalmas csúszást, és ha nem is jó kedvvel, de megnyugvással fogják elolvasni.

Évről-évre elérkezünk egy olyan naphoz, melyen a legtöbb ember mélyen számot vet a múlttal. Muszáj is, hiszen az idő nem áll meg, hiába is teszünk ilyen irányú erőfeszítéseket, hanem csak folyik, folydogál, és a mi feladatunk az, hogy ezt az időt a lehető leghasznosabban, békességben, szeretetben töltsük el. Most nem is hangsúlyozom, hogy milyen fontos az ember életében a család, a rokoni kapcsolatok ápolása, a barátság, a velük való jó viszony, és végül a kedvesség, mely minden e bolygón élő emberi lénynek kijár. Aztán persze él a mondás is: „Amilyen a fogadj Isten, olyan az adjon Isten…”

Ebben az írásban egyfelől fel szeretném tárni, hogy más kultúrákban hogyan emlékeznek eme napon, és egy kis elmélkedés, hogy mi mit tehetünk. Miért fontos ez? – kérdezhetitek teljes joggal. Nos, a legfontosabb, hogy évről évre öregszünk, és bizony – tetszik, nem tetszik -, egyszer eljön az idő, mikor ránk fognak emlékezni.

És itt a titok nyitja: ha ma, és minden évben ezen a napon nem teszünk érte, hogy azokra méltón visszagondoljunk, akik már nem lehetnek közöttünk, akkor mi sem várhatjuk el majd az utódainktól, itt maradó barátainktól, hogy ők is hasonlóképpen tegyenek.

Sokan reflexből mondják, hogy nem kell túlzásba esni, és nem kell fejvesztve rohanni november elsején a temetőbe. Ugyanis minden másik nap is megtehetjük. Teljesen egyetértek! Hiszen kinek dolga támad, kinek más elgondolása van, de valóban: bármikor tisztelettel adózhatunk az elhunytak iránt. Viszont ne feledjünk egy fontos dolgot: a karácsonyt is karácsonykor tartjuk, nem pedig március hetedikén.

Tehát adott egy nap, melyet én nem is neveznék ünnepnek, inkább az emlékezés napjának, és ezen a napon tegyük meg azt, hogy visszagondolunk a régi időkre: milyen volt a nagypapa, mikor a játszótérre vitt minket, vagy kirándulni, mennyi finomságot sütött nekünk a nagyi, hogyan nevettünk a rajzfilmeken, milyen játékokat játszottunk együtt közösen. És akinek a szülei sem élnek már, az főképp emlékezzen meg róluk, hiszen az édesanya hordta ki méhében, ápolta, gondozta, az édesapa dobálta a levegőben, tanította, nevelte, és a család egykor mindent közösen, együtt csinált, mely emlékeket ne hagyjuk elveszni, ne engedjük meg magunknak azt a felesleges luxust, hogy eldugjuk ezeket a memóriákat valahol leghátulra, elménk mélyére. Testvérekről is emlékezzünk meg, akik megvédtek minket a bajban, vagy néha kiszúrtak velünk egy-egy tréfa okán, de mindig ott voltak, ha segítségre volt szükségünk. Ne feledjük a barátokat sem, akiktől tanultunk, akikkel szórakoztunk, akiknek köszönhettük a civil életben való eligazodást, más szóval a nem házastársi életet.

Legyen ez a nap az övék, hogy ha valóban létezik túlvilág, mennyország, Valhalla, vagy bármi módon és névvel illetett láthatatlan terület, akkor lássák rajtunk az igyekezetet, hogy képesek vagyunk, ha csak pár órára is, de elfeledni a legújabb telefon okozta izgalmakat, a hitelek miatt ránk zúduló szegénységet, az iskolai stresszhelyzeteket, a munkahelyi intrikákat, családi perpatvarokat.
Mert megérdemlik ők, és megérdemeljük majd egyszer talán mi is!

Steinbach József püspök így vélekedik:

"Mindenekelőtt egy rövid hittani-dogmatikai alapvetést kell tennünk, hiszen alapkérdésünk összefügg az élet, halál, megváltás, lélek halhatatlansága, test feltámadása kérdéskörökkel és az ezekre adott református válasszal. Mindezt azért tartom fontosnak tisztázni, mert ha reformátusként megállunk szeretteink nyughelyénél, akkor ne hamis képzelgéssel, hanem BIBLIKUS LÁTÁSSAL tegyük ezt.”

És most nézzük, hogy nálunk pontosan mit jelent ez a nap, hogyan alakultak ki szokásai.
Először is rögtön oszlassunk el egy félreértést: a halottak napja (latinul Commemoratio omnium Fidelium Defunctorum) keresztény ünnepet a katolikusok november 2-án tartják, mindenszentek napját követően, a bizánci szertartásban a pünkösd előtti szombaton. A napot így is nevezik: tisztítótűzben szenvedő lelkek emléknapja. Ünneplése minden keresztény országban elterjedt, a protestánsok közt is, és ünneplik természetesen az anglikánok is. Azonban az ortodox - kicsit különc - kereszténység naptárában több halottak napja is szerepel.

A legtöbben a hagyományoknak megfelelően előző nap délutánján, a „halottak szent estéjén” rendbe hozzák a sírokat; virágokkal, koszorúkkal díszítik fel, és az este közeledtével, gyertyákkal, mécsesekkel kivilágítják, hogy az örök világosság fényeskedjék az elhunytak lelkének. Ha a halottunk más országban hunyt el, vagy azok, akikre másképpen nem lehet méltón emlékezni (harcban elesett katonák, vagy éppen ismeretlen földben nyugvók), számukra a temetőkereszt vagy más közösségi temetőjel körül gyújtanak gyertyát. A múltban nem egyszer néhol egyenesen máglyát gyújtottak, miközben szünet nélkül harangoztak.

Hazánkban elterjedt szokás szerint ezen az estén otthon gyertyákat gyújtunk, mégpedig annyi szál gyertyát, ahány halottunk van a családban. Ilyenkor a család összedugja a fejét, és közösen emlékeznek csendben, békében. Elterjedt szokás, főleg vidéki falvakban, hogy ezen az estén a templomok harangjai szüntelenül konganak, s az esti miséken gyakran mondott imádság a Halottak olvasója, amely öt tizedből áll, Jézus öt sebének méltó emlékezetére.

Az ünnep már az ókori Rómában is létezett Feralia néven. A katolikus egyházban először 998-ban ünnepelték. Szent Odiló clunyi bencés apát kezdeményezése volt, hogy a mindenszentek napja után, amely az üdvözült lelkekre emlékezik, emlékezzenek meg valamennyi elhunyt hívőről is, legyenek akárhol is eltemetve szerte a világban. Az ünnep a XI. században terjedt el széles körben a clunyi bencések hatására, és végül a XIV. században vált hivatalossá a keresztény egyházban.
De honnan is ered ez a megemlékezési szokás? Nem fogjátok elhinni: egészen a kelta népig kell vissza mennünk!

A legutóbbi tanulmányok szerint a mindenszentek a kelta kultúra őszre, pontosan november 1-jére eső újév Samhain ünnepéből ered. Ezen az éjszakán az ősi nép tagjai úgy hitték, hogy az elmúlt évben meghaltak lelkei összezavarhatják az élők életét, mivel a lelkek ezen az éjjelen elvándorolnak a holtak birodalmába. Az emberek a szellemeknek leginkább ételt és állatot áldoztak, hogy megkönnyítsék a vándorlásukat, és megóvják az élő lelkeket a sötétségtől. Úgy vélték, hogy a túlvilág és az emberek világa között megnyílik egy átjáró, és ezen keresztül a holtak, a tündérek és más földöntúli, olykor varázslatos lények szabadon járkálhatnak egymás birodalmában.
Minthogy október vége egyben a kelta újévet is jelentette, szokás volt hálát adni az egész évi terményért, a bő aratásért, a családi békéért és az élet áldásaiért. A családok gyakran örömtüzeket gyújtottak, hogy a lángok mellett melegedve szórakoztassák egymást a különböző kísértethistóriákkal, vagy megpróbálják kifürkészni a jövő titkait.

A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!

Előzmények

  • Egy atomóra emlékére

    Atomkorban atomórával az idő vasfoga ellen, avagy ma van az első atomóra születésnapja.

  • Távoli rokon

    Ha nincs kinek elmondani, mondjuk el egy idegennek...

  • Memóriazavar

    Minden nézőpont kérdése, vagyis: a bolondok szerint a falakon túl mindenki bolond...